Mindent újra kezdeni?
Tom Wolfe (USA) írja, hogy a ’60-as években, a hippi-mozgalom virágkorában egy érdekes jelenséggel találkozott. A hippi-kommunákban élő fiatalok ugyanis azt vallották, hogy el kell vetni minden társadalmi illemszabályt és tilalomfát, mert az csak megbéklyózza az embert. Mindent újra kell kezdeni! Ennek egyik következménye az lett, hogy az ingyenes klinikákon – ahová ezek a „virággyerekek” mentek, ha megbetegedtek -, néhány orvosnak olyan régen elfeledettnek hitt betegségekkel kellett újra foglalkozni, mint rühösség, ótvar, szájpenész, görvélykór, májmételykór…
(Na persze mára a forradalom higiéniájából a higiénia forradalma lett, ahol egy színész büszkén beszélhet arról, hogy naponta ötször zuhanyzik – ez már nem is a ló túlsó oldala, de túlsó földrésze…)
Nekünk, középkorú és idősebb közép- és kelet-európaiaknak persze van némi tapasztalatunk a „mindent újra kezdeni” hevületéből, bár ez sanyarúbb, mint az ótvar. Gyerekkorunkban mi is énekeltük: holnapra megforgatjuk az egész világot! Hát, ha megforgattuk, akkor mi kerültünk a laposabbik felére! (Hogy a „békebeli időkből” származó humoros versikét idézzem – elnézést az érzékeny szívű olvasóktól – „Lósz.r az élet, mi vagyunk a verebek. Csipegetjük, csipegetjük, de az egész a miénk nem lehet!”)
Most is vannak, akik állandóan újra akarnak kezdeni mindent – persze egy bizonyos életkorban ez fejlődési állapot, a kamasz gyerek fejlődéséhez hozzá tartozik a lázadás. Hogy egy újabb mondást idézzek: aki húszévesen nem forradalmár, annak nincs szíve. A mondat azonban így folytatódik: de aki még negyvenévesen is forradalmár, annak nincs esze! Másképp fogalmazva: értem én Petőfi hevületét, de Széchenyi építő munkája mégis közelebb áll hozzám.
Vallási téren is egyik forradalom követi a másikat. Elolvassa a drága testvér a Bibliát, és máris tudja, hogy az ő magyarázata sokkal jobb – sőt, az egyedül jó! -, mint a begyöpösödött egyházi hagyomány. Volt is részünk ebben a bibliai forradalomban, lett is eredménye – újabb és újabb szakadások Krisztus testében. Ezzel nem azt akarom állítani, hogy a kis keresztény gyülekezetbe járó emberek nem buzgó keresztények. Sőt, lehet, hogy sokkal szentebb életet élnek, mint én! Az egyéni életszentségük azonban még nem igazolja tanaik helyességét! (Avagy: ki merné összemérni magát Gandhival? Aztán mégse gondoljuk, hogy az indiai vallási hagyomány igazabb lenne Jézus Krisztus tanításánál, épp ellenkezőleg! És ha hozzá tesszük, hogy Gandhi naponta olvasta az evangéliumokat, és azt is, hogy azért nem lett keresztény, mert látta, hogy kora „keresztényei” hogy bánnak népével, akkor inkább szégyenkezni támad kedvünk. Ez a szégyen azonban nem Krisztusé, hanem a miénk.)
A vallási forradalomnál már csak a vallási cimkézés a rosszabb, mert annak már köze sincs Istenhez. Amikor keresztes zászló alatt mennek gyűlölködni, „cigányozni”, amikor a keresztény annyit jelent, hogy „nem zsidó”, amikor Jézus és Mária neve csak márkanév a politikai áru eladására – és hány embert megvezetnek ezzel! – akkor ott lehet buzgóság, de hogy nem krisztusi, az biztos.
A „mindent újra kezdeni” mámora a valódi tartalom hiányára is utalhat. Ilyenkor jönnek aztán az álvallások, a mágikus praktikák, az ezoterikus beavatások. Ez a sátán másik arca, az általa kínált identitás „vallásos” oldala. (Szegény sátán-sámán két válás közt vallást alapít…)
Én már nem akarnék mindent újra kezdeni. Nem akarnám kidobni a kultúrát, a tudományt, a művészetet. Nem akarnám kidobni a józan észt. De! Megújítani, azt szeretném! Ez a megújulás egyben visszatérés is. Visszatérés a forradalmi fürdővízzel kiöntött valódi emberi értékekhez: a szeretethez, a hűséghez, a kitartáshoz a békéhez, a családhoz és közösséghez, egyházhoz és hazához. Nem jelszavakban – azzal tele a padlás, az újak is csak olyanok mint a régiek, nem is érnek semmit -, hanem nyugodt, csendes hétköznapian érdektelen, tévébe nem kívánkozó, bulvárhírekben nem olvasható, de a világot mégis fenntartó tettekben.
Minden más csak „hiábavalóság, felette nagy hiábavalóság”…
Sípos (S) Gyula (szeretetfoldje.hu)
