A negyedik gép
Amikor a második repül?gép becsapódott az Ikertornyokba (2001. szeptember 11.), akkor vált világossá mindenki számára, hogy itt nem egy repül?gép-szerencsétlenségr?l van szó, hanem el?re eltervezett, kegyetlen terror-cselekményr?l. Aztán jött a harmadik repül?gép, amely Pentagon (USA Hadügyminisztérium) épületére zuhant, mint egy ballisztikus rakéta. De a negyedik gép – amelyiket a Capitólium épületére irányítottak - nem ért célba! Az utasok ugyanis mobil-telefonjaikon keresztül értesültek az eddig történtekr?l, megértették, hogy ?k sem egy „egyszer?” gépeltérítés áldozatai, hanem gépüket él? bombaként akarják felhasználni az öngyilkos merényl?k. És ?k ellenálltak… a négy gép egyben négy jelkép is – mi pedig ott ülünk valamelyik gépen. Már csak az a kérdés, melyiken?
A repülőgépek a világunkat jelképezik. Bolygónkat, kultúránkat, eddigi teljesítményünket, körülményeinket. Akik az első gépen ülnek, azok még egyáltalán nem szembesültek azzal, mi történik velük. Környezetszennyezés, háborúk, bűnök – majd csak lesz valahogy, és egyébként is, mi jól vagyunk, rengeteg dolgunk van, ha meg nyaralni megyünk, akkor főleg ne zavarjanak minket semmivel. Az első gép utasai úgy zuhannak a pusztulásba, hogy nem tudják, nem is értik, mi történik velük. Észre sem veszik, hogy a „gép” már régen nem abba az irányba tart, ahová ők elindultak. Olvasnak, nézik a háttámlába szerelt kis tévét – és „kikapcsolódnak” az életből…
A második gép utasai már sejtik, hogy valami nincs rendben. Mintha túl alacsonyan repülnénk, és miért ez a hirtelen forduló, mi ez a zaj a pilóta fülkénél, és mi ez a nagy füstköd? Nyugtalanok, egymásra néznek, hátha a másik tudja mi történik és megnyugodhatnak. A becsapódás előtti pillanatokban - amikor már irtózatos sebességgel (600 km/óra) közelednek a lángoló torony felé -, kitör a pánik. Megértették, hogy bajban vannak, de már rég elmúlt az az idő, amikor bármit tehettek volna…
A harmadik gép utasai már tudják, hogy nagy baj van. A gépet elfoglalták a terroristák és megváltozott az úti cél is. De hát ezek a terroristák is emberek! Csak nem tesznek semmi jóvátehetetlent? És egyébként is, nekünk nagyszerű hadseregünk van, a vezetőink felkészültek minden helyzetre, és mi rengeteg adót fizetünk pont azért, hogy az ilyen helyzeteket megoldják! Helyettünk. Bénán préselődünk székeinkbe, már látjuk a Pentagon ötszögű (pentagramma) épületét – talán még ez is reményt kelt bennünk. Hiszen a Hadügyminisztérium felé megyünk, már biztos felszálltak az elhárító gépek és földre kényszerítik az eltévelyedett utasszállító monstrumot. Aztán már csak a zuhanás és becsapódás…
A negyedik gép utasai megértették, hogy csapdába kerültek. A gépet elfoglaló terroristák célja öngyilkos merénylettel teljes pusztulást hozni rájuk és mindarra, amit szeretnek. Azt is megértették, hogy az egyetlen esélyük az, ha cselekedni kezdenek, és megpróbálják megakadályozni, hogy a terroristák elérjék céljukat. Nincs közöttük terorelhárító, nem értenek a repülőgépek vezetéséhez, nem is túl okosak, talán nem is túl bátrak – ha egy nappal előtte valaki megkérdezte volna tőlük, hogy szembeszállnának-e egy öngyilkos merénylővel, talán nemet mondtak volna. De ott a gépen, a vészhelyzetben mégis hatalmas lelkierőről tesznek tanúbizonyságot!
És itt most álljunk meg egy pillanatra. Nem ismerjük pontosan, mi történt a negyedik gépen. Két dolgot azonban biztosan tudunk. Egy: az utasok – a telefonhívások nyomán – megértették, hogy mi történik velük, és hogy mik a szándékaik a terroristáknak. Kettő: a gép nem csapódott be a Capitóliumba (újabb ezrek életét követelve és lefejezve az amerikai törvényhozást és kormányzást), hanem egy lakatlan területre zuhant.
Nem tudjuk, hogy mi játszódott le a gépen, de azt tudjuk, hogy az utasok szembeszálltak az öngyilkos merénylőkkel, átvették a gép vezetését és megpróbálták megóvni országukat, nemzetüket a még nagyobb katasztrófától. Hősök voltak, akik életük utolsó pillanataiban önmaguk felé emelkedtek és megmutatták, hogy mindig van értelme a küzdelemnek!
Mi is a repülőgépen ülünk. Földünk zuhanórepülésben tart a katasztrófa felé. Itt ülünk a gépen – de melyiken? Azon, ahol még „áldott tudatlanságban” ülnek az elveszettek, azon, ahol a rémület és félelem teljes bénultságban tartja az utasokat, azon, ahol még mindig külső segítségben reménykednek, vagy azon, akik még akkor is tenni, javítani akarnak, ha már minden reménytelennek látszik?
Amíg van negyedik gép, addig van remény is…
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
