Élő víz – ha nincs az is baj, ha van az is baj
Emlékszünk még a szárazság éveire, amikor a balatoni szervezetek közösen követelték, hogy egyik folyónkat (nem nevezem meg, nehogy hírbe hozzam) azonnal csatornázzák össze nagy tavunkkal – az pedig hazaáruló, aki bármikor vizet enged le a Balatonból, holmi „szakmai érvekre” hivatkozva –, és vezessék az élő vizet a tóba. Akkor kevés, most meg túl sok a víz az országban - máshol folyékony arany, nálunk csak a pénzt viszi. Pedig a középkori krónikákban még úgy írtak hazánkról, mint földben, vízben, halban, vadban gazdag, tejjel-mézzel folyó kánaánról. Mi történt a századok alatt és lehet-e ezen változtatni?
Igaz, akkoriban jóval nagyobb volt az ország területe, de nem a területi veszteségek okozták a problémát. Akkor is, ma is hazánk bőséges felszíni vízkészlettel rendelkezik - ennek döntő hányada azonban átfolyó víz (nem nálunk ered, nem nálunk ér célba). Ha gyorsan átfolyik, akkor szárazság idején minden elapad, áradás idején pedig gyorsan elönt mindent, ezért értelemszerűen lassítani kell az áthaladását – de hogyan? Az Árpád-ház idején és utána még jó ideig a „vízgazdálkodás” azt jelentette, hogy a folyók mentén egy lejtős „fokrendszert” alakítottak ki, ami az áradás alatt a vizet az ártérre vezette, ahonnan az apadáskor nem tudott visszafolyni, hanem holtágakat, tavakat képzett. Ezekben a sekély, meleg vizekben aztán bőven tenyészett a hal („kézzel lehetett fogni”), egyben víztartalékul is szolgált a szárazabb időkre.
A XIX. századra azonban ez a rendszer összeomlott (a háborús évszázadok alatt „elfogytak” azok az értő emberek, akik ezeket karban tartották), a földéhség miatt pedig egyre több árteret akartak hasznosítani mezőgazdasági területként. A Tisza és a Duna – valamint mellékfolyóik – szabályozása szükségszerű lépés volt, következményeként azonban a kiegyenesített medrekben a víz mozgása fölgyorsult, valamint nagy területek maradtak könnyen hozzáférhető, megtermékenyítő víz nélkül. Az évtizedek alatt aztán változásnak indult a Kárpát-medence belső klímája is, megindult a sivatagosodás, ami mára komoly méreteket öltött, s mostanra a globális felmelegedés is hozzá teszi a magáét.
Sajnos a vízügyi szakemberek gondolkodásmódja nagyon nehezen változik. Még mindig gátakat akarnak emelni, medret kotorni, a vizet elvezetni – miközben elemi érdekünk lenne a víz minél tovább itt tartása hazánkban! A Tisza mentén ugyan kialakítottak már záportározókat, van víztározó is, a Dunánál azonban szinte semmi! A 2002-es nagy árvíz óta eltelt 11 év, és mi történt ez alatt?
Most megint itt az árvíz. Csodálatos az emberi összefogás, a segítőkészség, százak lapátolják a homokot – de még csodálatosabb, hogy 11 év nem volt elég arra, hogy kialakítsák azokat az ártereket, záportározókat, vízgyűjtő helyeket, ahová ezt a vizet elvezetni, gyűjteni, hasznosítani lehetne.
Itt folyik el az arany az orrunk előtt, folyik ki a kezünk közül, de nekünk ez is csak tragédia. Szinte félek: mi lenne, ha hirtelen kiderülne, hogy valahol olaj van alattunk? Hiszen nekünk a makói gáz is gázos történetté vált!
Nem tudom megállni, hogy slusszpoénként ne írjam ide: nekünk, keresztényeknek az „élő víz” a Szentlélek szimbólumát is jelenti. Erre is igaz a címben jelzett dilemma: ha kevés van az is baj, ha sok, az is baj. (Beszélek itt csak a saját nevünkben, katolikusként.) Amikor a rendszerváltás idején bőven áradt az „élő víz” - sorban jöttek létre a kisegyházak, akkor nőtt naggyá a Hit gyülekezete is -, egyházunk, ez a nagy test, még „civil szervezetei”, kisközösségei és lelkiségi mozgalmai belső aktivitását is alig tudta befogadni, nem hogy még kezdeményezően lépjen fel. Aztán jöttek a száraz évek, a belső viták, a struktúra-építés, szép munka ez, nem mondom, emberi, mélyen emberi, öntözgetjük is a locsolókannáinkkal, de az „élő víz”, a Szentlélek nagy áttörése máig elmaradt.
Mi lesz, ha újra jön? Készen állunk-e rá? Képesek vagyunk-e befogadni, becsatornázni a Szentlélek megtermékenyítő erejét, vagy az megint kiárad a bozótosba, mi meg majd fintorgunk: hát ez csak amolyan gázos-gazos eretnekség…
Elhangzott már: van, ahol vissza kell adni a földet, az árteret a víznek. Ki kell üríteni az nyaralóterületeket a védelem és a komoly munka érdekében. Igaz ez mindkét élő vízzel kapcsolatban. Vége az üdülésnek!
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
