Szakmai biztonság, benső szabadság
Egy jelkép – és onnan tovább: Néhány héttel ezelőtt az egyik imaközösségünkkel Ráckevére mentünk kirándulni, többek között azzal a határozott céllal is, hogy megnézzük a katolikus templomot, amit Patay László művész úr festett tele – ez szó szerint értendő, 640 négyzetméternyi falfelületet borított be lélegzetelállító szekkóival (ez olyan, mint a freskó, csak más technikával festik fel a falra, ezért így nevezik).
Elég sok templomban jártam már, a barokk és álbarokk stílus szokásos és némileg unott figurái után ez a templom olyan volt, mintha friss levegőt engednének egy áporodott szobába: végre! Végre egy mai nyelven megfestett, bátor és lenyűgöző alkotás! Végre egy friss, elmét és lelket megmozgató, unalomból kirángató, mindent Isten felé megnyitó művészet! (Ráadásul a mise prédikációját egy idős pap tartotta, aki teljes nyíltsággal beszélt a végső dolgokról, a pokolról és a mennyek országáról, ehhez a fatimai magánkinyilatkoztatást is felhasználva. Ezzel kezdte: Ha Isten szólni akar, nem lehet neki megtiltani, vagy Tőle ezt elvitatni…)
Visszatérve a festmény-sorozatra: elsősorban nem is a technikai kivitelezés nyűgözött le - ámbár Patay László arról is híres -, hanem a koncepció nagyvonalúsága, összefogottsága és bátorsága! Ilyet csak olyan ember tud alkotni, aki egyrészt mestere szakmájának, másrészt nagy belső szabadsággal rendelkezik, így félelem nélkül meri megfogalmazni belső vízióját – milyen nagy hiányunk van ilyen emberekben!
Igen, Jézus Krisztust azok az emberek feszítették meg, akik híján voltak ennek a belső szabadságnak. És itt most nem csak a vágyaktól, hatalmi ambícióktól, félelemtől és a gonosz lélek mindenféle befolyásától való megkötözöttségre gondolok. A Jézust megfeszítő emberek azt gondolták, hogy ők hűségesek Istenhez, és ezt kell tenniük: kiirtani mindent, ami nem felel meg „a vallásnak” - a konvencióknak, a szokásoknak – úgy ahogy „mi” megszoktuk, mert egyedül úgy helyes – mert az mind istentelen és gonosz. És megölték Isten Fiát…
Néha úgy látom, hogy kegyelmi pillanatnak kell tekinteni, amikor Michelangelo kifesthette a Sixtusi kápolnát (hogy aztán már életében mások cenzúrázzák „botrányos” figurát, lepleket festve rájuk). Aztán ismerjük Bosch mester festői vízióit is, és furcsa szörnyalakjait az utolsó ítéletről. Nézzük a reprodukciókat és elfelejtjük, hogy ezek a múzeumi ritkaságok eredetileg templomokban lévő szárnyasoltárok festményei voltak! (Érdemes megnézni a Nemzeti Galériában a gótikus szárnyasoltárokat – ha azok még most is a templomokban lehetnének!) Hová lett a keresztény művészet bátorsága és láttató ereje?
Eszembe jut, hogy az Egyház szentjei mennyi meg nem értésen, kiátkozáson mentek keresztül, míg végül talán elfogadták őket. Hányszor vádolták az „engedelmesség” és „egyházhűség” biztosnak tűnő trónusából azokat, akik sokkal engedelmesebbek és alázatosabbak voltak, mint vádolóik! Hányszor akadályozták főméltóságok teljes tekintélyükkel az egyházi megújulást, mennyit kellett szenvedni a ferences vagy karmelita megújulás résztvevőinek!
Pio atyát, a stigmatizált, szentéletű szerzetest tíz évre elzárták, mint ördöngöst – aztán amikor kiengedték, dicsérték engedelmességét. És ez igaz is, ő engedelmes volt és ez dicsőségére válik. De mi lesz azokkal, akik tíz éven keresztül visszatartották Isten kegyelmét az emberektől, amely rajta keresztül kiáradhatott volna? És mi lesz azokkal, akik az „engedelmesség” nevében mindezt helyeselték, Pio atyát megítélték, elvetették, hogy aztán minden különösebb lelkiismeretfurdalás nélkül mellé álljanak – szintén az engedelmesség nevében -, mintha sohse gondoltak volna mást?
Hogyan fogunk elszámolni hitetlenségünkkel?
Azt tapasztalom, hogy bármilyen munkát kezdünk el Jézus Krisztusban, egyházunkért és hazánkért, rögtön a megítélés és ellentmondás kereszttüzébe kerülünk. (Erről aztán hosszan tudnék mesélni, de minek?) Még a legtisztább, legkatolikusabb imakezdeményezést is kikezdik, ilyen-olyan okokból. Bizony, nagy szükségünk van nekünk is a keresztény „szakmai biztonságra”, biztos meggyőződésre és benső szabadságra, amely nem hódol be se „jótanácsoknak”, se fenyegetéseknek, se eretnekséggel való vádolásnak, se lelki-anyagi megvesztegetésnek, hanem képes mindig kitartani Krisztus ügye mellett.
Talán az egyik legjobb példa szent Ágostoné, aki igazi hitvédő, harcos püspök volt és teljes szívével Isten igazságán csüngött. És épp ezért, határtalan biztonsággal és szabadsággal írhatta le tanácsként: „Szeress, és tégy amit akarsz!” Minél inkább Krisztusban vagyunk, annál inkább válik a mi igazságunkká is: Szeress, és tégy amit akarsz!
Mennyei Atyám! Hálát adok neked az életemért, köszönöm, hogy rabul ejtettél szereteteddel. Vezess el kérlek a benső szabadságra, hogy Szentlelked által mindig dicsérhesselek Téged! Ámen.
Sípos (S) Gyula
