A szenvedésről
Ha a gy?zelemr?l és az ehhez vezet? küzdelemr?l beszélnünk, nem kerülhetjük el, hogy ne beszéljünk a szenvedésr?l.
A világban ma az az uralkodó álláspont, hogy a szenvedést minden áron el kell kerülni, mert ez vezet a boldogsághoz. A szenvedés eszerint akadály, hátrány, a gonosztól való praktika, amit ki kell küszöbölni, el kell kerülni. A keleti, reinkarnációs tanok (és Buddha) is azt tanítják, hogy az élet szenvedés, az újraszületés szenvedés és az egyén célja, hogy kilépjen a szenvedés örök körforgásából - személyiségében egészen megsemmisülve -, és beleolvadjon a Nirvánába. Ehhez eszköz a mindenről való teljes lemondás, a tökéletes szenvedély-nélküliség, mert a szenvedélyek szülik a szenvedést. Le kell tehát mondani a szeretetről és minden földi kapcsolatról is - mert az mind karmikus kötelék -, és csak így érhető el a tökéletes állapot.
Isten azonban nem valami személytelenség hanem személy – megváltoztathatatlanul - és mi is személyek vagyunk – bár megromlott állapotban -, akik kölcsönös szeretetre vannak híva egymással és Istennel is. Ezen a két tényen nem lehet változtatni - akkor hogyan lehetne lemondani a lemondhatatlanról? Arról nem is beszélve, hogy a mi célunk éppen nem a teljes közöny, hanem a tökéletes szeretet! Hiszen Isten is szenvedélyes – mint Krisztusnál látjuk, még a halált is elvállaló – szeretettel szeret minket! (Az Ő szenvedélyessége azonban mégis tökéletes béke, és önazonosság, aminek mi híjával vagyunk.)
Nem tagadhatjuk meg azonban, hogy a fenti világ fejtegetésben és keleti tanokban van igazság, még ha ez a felfogás tévútra is visz minket.
Van benne igazság teológiailag is, hiszen az Édenben – ahová Isten az első emberpárt helyezte -, nem volt se szenvedés, se halál. A szenvedés-mentesség tehát valóban létezett a bukás előtt és most is létezik a mennyek országában - de nem itt, a bűnnel teli földön. A sátán csábításával és a bukással ugyanis behatolt a földi életbe a szenvedés, a betegség, a fájdalom és a halál.
Az is igaz, hogy emberi természetünk természetes reakciója, hogy elhúzódunk a fájdalomtól, a betegségtől. Jézus Krisztus nyilvános szolgálatában tökéletesen értette ezt, erre válaszul gyógyította, szabadította az embereket és tanításokat adott nekik a helyes életről. (Ez azt is jelenti, hogy nem minden szenvedést kell elvállalni, hanem csak azt, ami Isten országát építi bennünk és körülöttünk.)
A szentek életrajzaiban, lelki naplóiban mindig olvashatunk a szenvedés szeretetéről, sőt annak kereséséről. Mazohisták, önkínzók lettek volna? Korántsem! Ha elolvassuk Jézus tanításait, gyorsan rájövünk, hogy ezek követése is önmegtagadással, szenvedéssel jár.
Ha közelebb akarunk jutni a szenvedés megértéséhez, nézzük meg először mit ír a Szentírás a bukás következményeiről. A kígyónak (sátánnak) ezt mondja:
„Ellenkezést vetek közéd és az asszony közé, a te ivadékod és az ő ivadéka közé. Ő széttiporja fejedet, te meg a sarkát veszed célba.”
Az asszonyhoz pedig így szólt: „Megsokasítom terhességed kínjait. Fájdalmak közepette szülöd gyermekeidet. Vágyakozni fogsz férjed után, ő azonban uralkodni fog rajtad.”
Az embernek ezt mondta: „Mivel hallgattál az asszony szavára és ettél a fáról, jóllehet megtiltottam, hogy egyél róla, a föld átkozott lesz miattad. Fáradsággal szerzed meg rajta táplálékodat életed minden napján. Tövist és bojtorjánt terem számodra. A mező füvét kell enned. Arcod verítékével eszed kenyeredet, amíg vissza nem térsz a földbe, amiből lettél. Mert por vagy és a porba térsz vissza.” (Ter 3., 5-19)
Tehát küzdenünk kell a sátán ellen, küzdenünk kell saját testi és lelki természetünkkel (amelyik a bűn miatt a rosszra is vágyik) és küzdenünk kell az egész teremtett világgal is, amelyik Isten áldását (részben) elveszítve a sátán hatalma alá került. Azaz az élet minden területén, a születéstől a halálig szükségszerűen jelen van a küzdelem és az ebből fakadó fájdalom és szenvedés. Ez a szenvedés is kikerülhetetlen – de Istenben áldássá válik életünkben.
Amikor a Teremtő a bukás után ítélettel sújtotta Ádámot és Évát (azaz az egész emberiséget), nem öncélúan döntött így. Ítéletét nem a harag, a büntetés vágya, hanem a szeretet motiválta, bármilyen furcsának is tűnhet számunkra. A küzdelem ugyanis önmagunkkal és Istenért győzelmet hoz és áldássá válik. A bukás után, az ítélet és küzdelem nélkül az ember egyre jobban belesüllyedt volna a bűn mocsarába aminek a teljes halál a vége. Ennek igazolása a szemünk előtt van: éppen azok az emberek, akiknek elég pénze és hatalma van ahhoz, hogy minden lehetséges módon elkerüljék a szenvedést, éppen ők válnak szétesővé, céltalanná, egyik bűnből a másikba bukóvá. Alkohol- és drogproblémák, felbomló házasságok, minden perverzió kipróbálása és végül a pénzen vett szolgákkal körülvett hideg magány –milyen sokszor láthatjuk ezt a gazdag és híres emberek életében! És mégis, a világ – a tévé, rádió, filmek, ponyvaregények és bulvársajtó, az internet – ezt a világot dicsőíti, ezt állítja elénk példaként. (Már önmagában ennek is figyelmeztető jelnek kellene lennie számunkra!)
A szentek azért beszélnek a szenvedés szeretetéről, mert küzdenek Isten országáért. Ehhez meg kell tagadniuk önmagukat – helyesebben a megtévesztő kívánságok hálójában vergődő óembert, hogy a bennük Isten szeretetében érlelődő újember növekedhessen – és ez szenvedéssel jár. Harcolniuk kell a világ gonoszságával, a meg nem értéssel, a vádolással, az üldöztetéssel – és ez szenvedéssel jár. El kell viselniük a sátán és a gonosz lelkek kísértéseit, támadásait, ostorozásait – és ez szenvedéssel jár. Szolgálniuk kell embertársaikat, olykor minden viszonzás nélkül – és ez szenvedéssel jár.
Jézus mondja: „Bizony mondom nektek, ha nem változtok meg, s nem lesztek olyanok, mint a gyerekek, nem mentek be a mennyek országába. Aki tehát megalázza magát, mint ez a gyerek, az a legnagyobb a mennyek országában.” (Mt 18, 3-4)
Ez a mennyek országa törvénye: „Aki felmagasztalja magát, azt megalázzák, aki megalázza magát, azt felmagasztalják.” (Mt 23, 12)
A krisztusi ember szenved, mert vágyakozik Isten után és szenved, mert az Ő tanácsai szerint akar élni. Pál apostol nagyon világosan fogalmazza meg ennek a lelki dimenzióját: „Hiszen számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség. Ha meg tovább kell élnem, az gyümölcsöző munkát jelent. Nem tudom tehát, mit válasszak. Mind a kettő vonz: Szeretnék elköltözni, hogy Krisztussal egyesüljek, mert ez mindennél jobb volna. De hogy értetek életben maradjak, arra nagyobb szükség van.” (Fil 1, 21-24)
Ez a mi válaszunk és minden krisztusi ember válasza. „Értetek”, azaz többi emberért szükséges élnünk, mert a szolgáló szeretetben el van rejtve Isten szeretete. Bár szeretnénk már egészen Istennél lenni, a beteljesedésben és tökéletes boldogságban, de mégis itt vagyunk és átöleljük ezt az életet, az Istenért való önmegtagadással, szolgálattal, küzdelmekkel, megaláztatásokkal, szenvedésekkel – és győzelmekkel! – együtt. Ezt a szenvedést öleljük magunkhoz, mert ebből áldás származik az egész világra.
„Akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai. Nem a szolgaság lelkét kaptátok ugyanis, hogy ismét félelemben éljetek, hanem a fogadott fiúság Lelkét nyertétek el, általa kiáltjuk: Abba, Atya!
A Lélek maga tesz tanúságot lelkünkben, hogy Isten gyermekei vagyunk. Ha pedig gyermekei, akkor örökösei is: Istennek örökösei, Krisztusnak társörökösei.
Előbb azonban szenvednünk kell vele együtt, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk. De ennek az életnek a szenvedései véleményem szerint nem mérhetők az eljövendő dicsőséghez, amely majd megnyilvánul rajtunk.” (Róm 8, 14-18)
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
*Részlet a 2012. évi Szeretet Földje Találkozóra (szept. 29. szombat) megjelenő „Isten győzelmet ad” című könyv bevezetőjéből.
