Állj középre!
Bemegy Jézus szombaton a zsinagógába. Ott van egy béna kezű ember, és a többiek nézik, hogy Jézus meggyógyítja-e. (Klasszikus csapdahelyzet: ha meggyógyítja törvénytörő, mert szombaton munkát végez, ha nem, akkor meg szívtelen…) Jézus azt mondja a béna kezű embernek: állj középre! Ma is, most is ezt mondja nekünk is, és ez egyszerre örömteli és szorongató helyzet számunkra.
Örömteli volt ez a helyzet a béna kezű embernek, hiszen vágyott rá, hogy meggyógyuljon a keze. Ugyanakkor kellemetlen és szorongató is lehetett, több okból is. Először is azért, mert nem biztos, hogy szerette, ha rá irányul a figyelem. Lehet, hogy visszahúzódóbb személyiség volt – valljuk be, hogy időnként mi se szeretjük, ha úgy bámulnak minket, mint egy kiállítási tárgyat. Másodszor, és ez már komolyabb ok, ha vágyott is rá, hogy meggyógyuljon, arra biztos nem vágyott, hogy a gyógyulása miatt megtámadják, esetleg a közösségből is kitiltsák. Márpedig ez a lehetőség fennállt. Amikor Jézus meggyógyítja a vakon születettet, a meggyógyult embert elűzik a közösségből, mert Jézust jónak és Istentől jövőnek merte mondani! Ennél a történetnél is azt olvassuk, hogy a farizeusok és írástudók rögtön kimentek és azon tanakodtak, hogyan okozhatnák a gyógyító vesztét…
Ma sincs ez másként. Jézus azt mondja nekünk, hogy álljunk középre, hogy megmutathassa rajtunk és velünk együtt az Ő gyógyító és szabadító kegyelmét, szokásokon és törvényeken túlívelő irgalmát és szeretetét. Ez azonban kihívás számunkra is. Jézus kihív a megszokott életformánkból, környezetünkből, szokásainkból, életformánkból, dédelgetett kis igazságainkból, az Ő életébe és Igazságába. Ez olyan szembenézésre késztet a saját életünkkel is, ami fájdalmas, hiszen összetöri dédelgetett önképünket… Meglátni azt, hogy valójában milyen gyarló és bűnös emberek vagyunk, hogy aztán Isten kegyelmével előre haladhassunk a tisztulás és életszentség útján… A krisztusi keskeny út ugyan teli van örömökkel, de fájdalmakkal is…
Kihívás azért is, mert a világ ma sem díjazza ezt a krisztusi gyógyulást. Különösen a nagy találkozás után, az „első szerelem” idején, amikor még tele van a szívünk örömmel, és legszívesebben mindenkinek csak Jézusról beszélnénk, halljuk vissza: „Olyan rendes ember volt régen, de most teljesen megváltozott!” „Elhagyta a régi barátait, nem jön a kocsmába, bulizni, teljesen bekattant!” Csoda-e ha visszaveszünk a tempóból és megpróbálunk egyszerre tetszeni Istennek és a világnak is?
Állj középre – ez jelenti a krisztusi „arany középutat” is. Nem jobbra, nem balra, nem a szegények mellé, nem a gazdagok mellé, hanem középre, ahol Isten Igazsága áll, torzítatlanul. Ez az igazság persze itt-ott visszatükröződik a világban is – csak nehogy a tükörképet összekeverjük az eredetivel! Mert ha megtesszük, akkor hamis identitást, hamis biztonságot építsünk magunknak, amivel aztán az ördög úgy játszik, ahogy csak akar.
A szociális igazságok inkább a politikai baloldalon jelennek meg, de attól, hogy én ezeket fontosnak tartom, még nem vagyok baloldali. A hazaszeretet Isten szeretetének megjelenése közösségünkben és ha én hazafi vagyok, attól meg nem vagyok jobboldali. Nagyon helyes, ha az emberek iparkodnak és szorgalmasan haladni akarnak előre és jó, hogy ez anyagilag is megjelenik az életükben – de ettől még nem állok a gazdagok pártján, mint ahogy a szegényekén sem, miközben együtt érzek velük és segítem őket, ahogy tudom…
Egyszerűen mondva: krisztusi ember szeretnék lenni világi ember helyett, az igazság pártolója bűnpártoló helyett.
Az emberek biztonságra vágynak és közösségre, és ezt hol egyik, hol másik pártnál találják meg, esetleg valamelyik sportcsapat szurkolótáborában, vagy valami hobbi közösségben. Önmagában ez nem baj, életünk része, hogy valahová tartozzuk. „Azért vagyunk a világban, hogy valahol otthon legyünk benne.” Amikor azonban jobban szeretjük a világi identitásunkat, mint a krisztusit, akkor bajban vagyunk, mert már nem mi kelesztjük krisztusi életre a világot, hanem a világ keleszt minket és formál a maga képére és hasonlatosságára – márpedig „elmúlik a világ és annak minden dicsősége, de akik Krisztusban vannak, megmaradnak örökre”.
Isten nem mentett fel minket a gondolkodás, mérlegelés és az igazság kutatásának felelőssége alól. Nem érhetjük be a részünkre előre megrágott és készen elénk tálalt világi igazságokkal! Mert ha ezt tesszük, akkor előbb-utóbb azok között találjuk maguknak, akik elítélik a béna kezű embert és annak gyógyítóját is.
Akkor már inkább mégis álljunk középre…
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
