Fekete lyukak és a béka
Úgy tartják, hogy minden politikai nézetkülönbségen túl Széchenyi azért nem kedvelte Kossuthot, mert az állítólag fiatal korában elszerette Széchenyi egyik barátja feleségét. Bírál az a Széchenyi, aki fiatal korában maga is szívtipró volt, daliás magyar kapitány, a bécsi bálok egyik kedvence. Lehet, hogy így történt, lehet, hogy nem, mi nem e tetteik miatt tartjuk őket számon hazánk nagy fiai között... Na de!
Elhatárolódjak vagy kiengesztelődjek?
Az bizonyos, hogy kis városunkban, Törökbálinton nem azért neveztek el Zimándy Ignácról iskolát és állítottak neki szobrot, mert az egyik magyarországi antiszemita párt képviselője volt az akkori Parlamentben - bár ez mint sötét árnyék húzódik egyébként nagyszerű életútja mögött. És Bálint Mártonról sem azért nevezték el a másik iskolát, mert jó viszonyt tartott fenn a "pártbizottsággal" - e nélkül iskolaigazgató sem lehetett volna.
Hogy városunk névadójáról, Török Bálintról ne is beszéljünk, akinél gátlástalanabb ember kora földbirtokosai és politikusai között nemigen akad (Írtam róla a Szeretet-történetek című könyvben. Pont abban? – kérdezhetnék. Éppen azért! – felelném.)
Menjünk tovább. Miért van az, hogy miközben ilyen megengedőek vagyunk elődeink hibáival és bűneivel szemben – és a megbocsátás krisztusi erény -, kortársainknál sokszor szinte keressük a fekete foltokat, hogy oda lőhessünk. Például nemzeti ünnepeinken – hogy egy ilyen egyszerű és évről-évre visszatérő dolgot említsek -, vajon eljön-e még a pillanat, amikor nézetkülönbségeinket félretéve közösen tudunk megemlékezni? Vagy annyira meghasonlottunk már, hogy nem vagyunk egy nemzet? Mert akkor nemzet sem vagyunk…
A fekete lyukak olyan "valamik" az égbolton, amelyek magukba szívnak és elnyelnek minden fényt. Oda csak bemenni lehet, kijönni soha. Mások hibái is úgy hatnak ránk, mint a fekete lyukak. Vonzanak minket, cirógatják énünk sötétebbik oldalát, az „ő bűneikről” lehet aztán beszélni, van bőven! Ám ha túl sokáig szemléljük azokat, végül egészen belefeledkezünk mások megítélésébe és önmagunk felmagasztalásába, hogy aztán soha ki ne keveredjünk belőle. Ez a „fekete lyuk” megzavarja értékítéletünket, végül már másra sem tudunk gondolni, mint „arra”, minden rossznak okára és okozójára.
A „fekete lyuk” ellen csak egy gyógyszer lehetséges: az önismeret. Amikor rájövünk, hogy mi sem vagyunk különbek a „Deákné vásznánál” ("Deákné, na hiszen, arról is tudnék mit mesélni!"), azaz felismerjük és bevalljuk magunknak is, hogy mi is követünk el hibákat, bűnöket, nekünk is szükségünk van a megbocsátásra és nekünk is fájnak mások pletykái, hamis ítéletei. (A megbocsátás természetesen nem apátiát és elhülyülést jelent, még csak nem is felmentést és önfelmentést, hanem komoly szándékot és munkát a jó irányban való változásra.)
Ha végre rádöbbenünk saját bűnös voltunkra, ha végre megenyhülünk a többiek ("mások") felé, s ha végre harcolni kezdhetünk mindkettőnk közös hibái ellen, akkor kiszabadultunk a „fekete lyukak” vonzásából.
Ha nem, akkor olyanok leszünk, mint a béka, aki ökörré akarta fújni magát. Szétdurranunk, tökéletes megoldásainkkal és felsőbbrendű tudatunkkal együtt. Vagy ami még rosszabb, ott találjuk magunkat és nemzetünket, ahol az egyszeri ember, aki megkérdezte társától:
- Te, mi az ott messze fölöttünk?
- Az, komám, a béka feneke.
Így van ez.
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
