Hová tűnt a remény?
Megboldogult gyerekkorunkban az iskolában az elképzelt jövőről kellett rajzot készítenünk. Az elkészült képek tele voltak robotokkal, repülő autókkal, reménnyel és optimizmussal. Jó irányba haladunk, meghódítjuk még a csillagokat is. Ma épp ellenkezőleg, apokaliptikus víziókkal van tele a jövőnk, minden egyre rosszabb lesz, háborúk, világvége… Hová tűnt a reményünk? Hová tűnt a keresztények reménye, akik elvileg az isteni erények, a hit, remény és szeretet hordozói?
Gyerekkorunkban könnyű volt reménykedni, mert az egész világ reménykedett. Ma könnyű reménytelennek lenni, mert az egész világ egyre reménytelenebbé válik. Lehetséges, hogy a keresztények is azért veszítik el a reményüket, mert az túlságosan a világhoz, a világban történtekhez kapcsolódik, miközben a mi reményünknek Istenből kellene fakadnia?
Amikor Jézus a végső idők jeleiről beszél, hozzá teszi: amikor mindez megtörténik, emeljétek fel a fejeteket, mert közel van a ti megváltástok! Péter apostol pedig, amikor arról ír, hogy az egész világ elpusztul, az elemek megégve felbomlanak”, akkor hozzá teszi, hogy mi pedig új eget és új földet várunk…
Talán azért is olyan gyenge a mi reményünk, mert elfelejtettük a legegyszerűbb keresztény alapigazságokat. Például, hogy Jézus Krisztus már győzött a gonoszság minden ereje felett, és ez a győzelem a miénk! Isten győzelmét, a Szeretet győzelmét pedig realizálni tudjuk az életünkben és az egész világ életében.
Talán ezt sem értjük, hogy a gonosz lélek a maga hatalmát csak embereken keresztül tudja gyakorolni, és ha az emberek visszatérnek Istenhez, a gonosz minden erejét elveszíti.
Azt is látnunk kellene, hogy a sátán számára ezek az idők már csak egy vesztett háború utóvédharcai. (Arról nem is szólva, hogy a gonosz szellemek, az „levegőégben lévő hatalmak és fejedelemségek” egymást is gyűlölik és egymással is harcolnak.) Hiába talál magának újra és újra embereket, akik követik őt, hiába épít fel sztárokat és diktátorokat, minden műve egyre hamarabb összeomlik. Hol vannak már az „ezeréves birodalmak”?
Igaz, hogy most újra „szezonja van” a gátlástalan vezetőknek, az „erős embereknek”. Oroszország, Kína, Irán (és Észak-Korea, Szíria, Törökország, stb.) diktátorai a saját népükkel is háborúznak és milyen szomorú, hogy a világ egyre több országa találja vonzónak és követendőnek példájukat (köztük hazánk is). De bármilyen erősnek is tűnjenek ezek az emberek és kormányok, országok és mozgalmak, sorsuk szükségszerűen a bukás, mert nem Isten tervei szerint élnek és vezetik a népüket.
A mi reményünk azonban nem evilági erőkön, pénzeken és kapcsolatokon nyugszik, hanem Isten kegyelmén. Nekünk ezt az isteni reményt kell felszítanunk és tovább adnunk az embereknek a hittel és a szeretettel együtt. Az Istenbe – a történelem Urába -, vetett hittel, mert ez alapozza meg a reményünket, és a szeretettel, mert ezzel mutatjuk meg a gyakorlatban a reményünket.
Jézus Krisztus is így cselekedett. Hitte, hogy imája és életáldozata meghallgatásra talál és Megmentője lesz az emberiségnek. Ezt a megmentést gyakorolta a mindennapokban, amikor hirdette az evangéliumot, meggyógyította a betegeket, megszabadította az ördögtől megszállottakat és tanítványokat hívott magához, hogy tovább vigyék művet. Ezzel a reménnyel imádkozta a keresztfán a 22. zsoltár, aminek az első mondata ugyan az elhagyatottság – Istenem, miért hagytál el engem -, de az utolsó versszakai már arról szólnak, hogy áldozatának eredményeképp az Úrhoz tér a föld minden határa…
Minden kiengesztelődés, minden mosoly, minden elültetett fa, minden imádság győzelem a széthúzás, a harag, a háború fölött. Remény a reménytelenségben. Világosság a sötétségben. Béke a háborúban. Ember az embertelenségben…
Sípos (S) Gyula (szeretetfoldje.hu)
