Iskola – egy nehéz döntés lélekrajza
Az elmúlt hónapokban az volt a legnehezebb, hogy eldöntsem, maradjak-e az iskolában dolgozni, vagy felmondjak. Mindkettő mellett és ellen is szóltak érvek, s úgy éreztem, bármelyiket választom, a lelkem nem nyugszik meg. Végül nem maradt más, mint a „szentek tudományát” segítségül hívni…
Ha elmegyek az iskolából, akkor – úgy éreztem -, cserben hagyom a kollégákat, akik tovább maradnak, és csak még több teher hárul rájuk. Ha viszont maradok, akkor tovább asszisztálok egy rossz, és egyre rosszabb rendszerhez és legitimálok valamit, ami ellen felszólaltam, írtam és sztrájkoltam.
Ha maradok, azzal talán segítem az iskolát, a tanulókat és tanárokat, de ha elmegyek, akkor azzal talán segítem az országot, hogy végre meglássa az iskolák és tanárok helyzetének tarthatatlanságát.
Ha elmegyek, akkor újra vállalom a vállalkozói lét bizonytalanságát, de annak szabadságát is. Hiszen most is adunk ki könyveket, tartunk előadásokat, szervezünk összejöveteleket, itt van a Szeretetláng kápolna és közösségi ház, ami valódi kulturális és missziós központtá válhat. Több időm maradna az alkotómunkára is. Láttam magam előtt a lehetőséget, hogy újra teljes időben nekiálljak ennek az „építkezésnek” és fejlesztésnek. Terv és lehetőség bőven, csak hát itt az öregedés és az erők megcsappanása is…
Kétségkívül van előnye az iskolai munkának is. A kisgyerekekkel való együttlét a szeretet és öröm ajándékát, de a türelem és békesség próbáját is elhozta, ami hasznomra vált. Nagyszerű embereket, igazi példaképeket ismertem meg a kollégák és a szülők között. A fizetés nem sok, de legalább biztos, ami a családnak is könnyebbség. Csak hát – megint -, itt az öregedés és az erők megcsappanása: nem lesz ez sok így együtt, és mi lesz a nagy tervekkel, az alkotómunkával és azzal, hogy „holnapra megforgatjuk a világot”?
Nem tudtam dönteni. Ha az iskola mellett szavazok, akkor azt nem csak a kényelmi szempontok és hitetlenség miatt teszem? És ha elmegyek, talán nem ugyanez a helyzet? Hiszen akkor saját magamnak oszthatom be az időm, és annyit teszek és vállalok, amennyivel kényelmesen elbírok…
Amikor megkérdeztem a családomat, a közösségi tagokat erről – megbízható, értelmes embereket -, ők már kilenc évvel ezelőtt is, amikor elmentem az iskolába, még félállásba (mert már akkor is hiány volt pedagógusokból), már akkor is az iskola mellett szavaztak, és ez most sem volt másképp.
Mindezt végig gondolva sem leltem nyugalmat. A sok emberi okoskodás után nem maradt más hátra, mint a „szentek tudománya”, a megkülönböztetés általuk tanácsolt szabályai, amik amilyen egyszerűek, olyan fájdalmasak tudnak lenni. Mit tanácsol a Szentírás, Jézus Krisztus és a szentek, lelki vezetők? Néhány ezek közül:
-Két lehetőség közül mindig válaszd azt, ami kisebbé tesz, ami az önigazultság, önszeretet ellen van, ami alázatossá tesz. Kellemetlen tanács, több, mint harminc évvel ezelőtt kaptam ezt először, és aztán életem több fordulópontján - és utólag mindig kiderült, hogy jól tettem, ha eszerint döntöttem. (De attól még nagyon fájdalmas tud lenni…)
-Két lehetőség közül mindig válaszd a nehezebbet – s ez kétség kívül az iskola, főleg, hogy mellette is egyre több feladat van az életemben. (Kivéve a hitetlenség esetét: máig nem tudom, hogy nem kellett volna-e elengedni ezt az egészet, és Istenre bízni megélhetést, munkát, időt, és kilépni – melyik a menekülés a felelősség elől?)
-Két lehetőség közül mindig válaszd a szolgálatot, a szolgáló létet, illetve ahol többet szolgálhatsz. Ez eléggé egyértelműen az iskola felé mutatott. Szolgálni Istent és a felebarátot, a gyerekeket, a kollégákat – napközis tanító bácsiként, a ranglétra legalján ez a természetes állapot -, és mellette szolgálni otthon és a közösségben…
-Az előbbivel függ össze az is, hogy két lehetőség közül válaszd azt, ahol engedelmeskedni kell. Hogyan tud engedelmeskedni Istennek az, aki nem tud engedelmeskedni embertársának? Az biztos, hogy ha otthagyom az iskolát és a magam ura leszek, az egészen más állapot, mint bent lenni egy intézményben, alávetve időnek, szabályoknak és elvárásoknak…
Úgy tűnt, nincs más megoldás számomra, mint maradni az iskolában, így emellett döntöttem. Ezzel együtt is mélyen együttérzek azzal a hat kollégával, akik az elmúlt időszakban felmondtak (városunk másik iskolájából tudomásom szerint még többen) a túlterheltség, a megalázottság és a számukra már elfogadhatatlan anyagi és lelki feltételek miatt. Teljes mértékben szolidáris vagyok velük és tudom, hogy ebben a helyzetben valójában nem voltak jó választási lehetőségek. (És ez még akkor is igaz, ha azóta sokkal jobb helyet találtak, nyugodtabb munkakörülményekkel és több fizetéssel…) Mi, az iskolánk, a gyerekeink, hazánk és jövőnk nagyszerű embereket veszített el! Nem tudom, meddig engedhetjük meg még magunknak ezt a tékozlást?! Mikor jönnek rá a vezetőink, hogy parancsokkal, számokkal és szavakkal való trükközéssel, semmibe hulló ígéretekkel és bűnbakkereséssel nem lehet megoldani egy ilyen súlyos helyzetet, és elfedni is csak ideig-óráig…
Van miért imádkozni, van miért cselekedni…
Sípos (S) Gyula (www.szeretefoldje.hu)
