A szeretet tényleg mindenkié?
Amikor 30 évvel ezelőtt azon gondolkodtam, a Szeretet földje logóhoz milyen mottót írjak, egyszerűnek tűnt a választás: A szeretet mindenkié! (Szövegrészlet egy kis dalból, amit máig eléneklünk a gyerekműsorom elején.) Könnyű kézzel írtam oda, s éppúgy fogalmam sem volt arról, hogy mit beszélek, mint ahogy Jakabnak és Jánosnak se, amikor azt bizonygatják Jézusnak, hogy ők is ki tudják inni ugyanazt a kelyhet, amit Mesterük…
Mit tudtam én még akkor, huszonévesen, fiatal férjként és apaként, egy kis művelődési ház igazgatójaként – világi karrierem csúcsán, ahonnan már csak lefelé vezetett az út -, a szeretet mélységeiről és magasságairól? Szinte semmit. Ha ismertem is régebbről a szeretet hiányának fájdalmát, a jelen örömei elfedték ezt előlem egészen addig, amíg Isten jónak nem látta, hogy kiemeljen a csecsemő kereszténységből és a „tejes étel” után keményebb eledelre szoktasson.
Ha tudtam is, akkor se értettem, hogy a szeretet nem csak érzelmi hevület, barátság, azt meg legfeljebb csak gyerekes szentség-fantáziákban tudtam megélni – tudjuk milyenek ezek, ahol mindig eszünkbe jut a jó válasz és hősiesen győzünk minden ellenség felett -, hogy olyan embereket is tudok szeretni, akiket egyébként a hátam közepére se kívánok. És bár harcosan kiálltam bizonyos hitigazságok mellett, természetesen csakis az Isten iránt szeretetből – hittem én -, az, hogy az igazság és az irgalom összekapcsolódik és csak együtt érvényesek igazán, még alig sejtettem.
Ahogy Edith Stein írta: „Ne fogadj el semmit igazságnak, ami a szeretet nélkül van. És ne fogadj el semmit szeretetnek, ami az igazság nélkül van!” És hol vagyok én, hol vagyunk mi az ő hősies szeretetétől és elszántságától? Ő sikeres filozófusi karriertől fordult el amikor felismerte Jézus Krisztus Örömhírének igazságát, és karmelita szerzetes lett, hogy aztán a népével együtt és a népéért elvállalja az auswiczi haláltáborban a vértanúhalált.)
Igen, a szeretet mindenkié – ha komolyan vesszük, ez az egyetlen mondat kiragad minket a kényelmünkből és a komfortzónánkból a nemszeretem perifériák felé – és ez széttépi a szívünk. (Vagy írhatnám: összetöri, nagykalapáccsal, szívünk keménységét…) Mert hiszen éppen azért perifériák, mert kitoltuk őket az életünkből, mert nem akarjuk látni őket – csak mégis kell. A koldulókat, akik csöngetnek az ajtónkon, és tudjuk, hogy kihasználnak, hazudnak, és mégis adni kell nekik – mert Jézus előtt mi is koldusok vagyunk, és Ő ad nekünk. (És elbukunk, mert nem megyünk ki, mert elegünk volt, aztán mégis kimegyünk, mert lelkiismeretfurdalásunk van, és így tiktakkolunk, remélhetőleg előre…) Hiszen Ferenc pápát is azért nem szeretik sokan, mert a perifériák felé (is) fordul, szóban és tettben, és arra hív, hogy példáját kövessük…
De az is igaz, hogy ha szeretem a másik embert, akkor azt is el kell, el kellene mondanom neki, hogy javítsa meg útját, térjen meg, mert az a veszély fenyegeti, hogy elkárhozik. De ezt se akarjuk elmondani, mert akkor nem fog szeretni minket (már ha egyáltalán szeretett is bármikor), és mi azt szeretnénk, hogy szeressenek minket. Ez az önszeretet csúfsága, amivel kicenzúrázzuk a Szentírás szavait a széles útról, ami a pokolba visz és a figyelmeztetésekről, hogy bűnökkel terhelt, megátalkodott ember nem örökölheti Isten országát. Maradjon inkább a „nagypapaisten” hamis örömhíre, aki csak szeret, és semmi mást nem tesz. Na de ha mindenki feljut a mennybe, akkor az miben fog különbözni ettől a háborúval, viszállyal, betegséggel és gondokkal terhelt földi élettől? Akkor együnk, igyunk, mulassunk, lopjunk, csaljunk, hazudjunk, nem lesz semmi baj…
Valójában a szeretet keresztre feszít az irgalom és igazság mentén. Elég ehhez elgondolni, hogy mi történne, ha mondjuk az egyik gyerekünkről kiderülne, hogy igaz rá is, amit most épp nagyon illik támadni: mert parázna, homoszexuális, sőt, tán még liberális is? Forduljak felé teljesen, mintha semmi baj se lenne - de akkor hol az igazság? Vagy tagadjam ki, nem is ismerem többé – de akkor hol a szeretet?
A szeretet a keresztfán, a kettő találkozásánál található, mélysége és magassága ott élhető és érthető meg, Jézus Krisztusban, aki inkább meghalt, de sem az Atya és az emberek iránti szeretetét, sem az örök igazságokat nem volt hajlandó megtagadni. Pedig milyen könnyű lett volna megalkudnia! Tudjuk jól, hiszen mi ezt tesszük napról napra… (Pio atyának azért volt szabad időnként keményen bánni a hozzá forduló gyónókkal, mert minden éjjel meghalt értük a kereszten…)
Egyik kedves keresztény testvérem mondta, hogy rá férne már a kereszténységünkre egy kis üldöztetés, akkor majd megtérnénk… Azt válaszoltam neki, hogy pont fordítva kellene lennie a dolognak. Meg kellene térnünk és olyan radikálisan megélni Isten és az emberek iránti szeretetünket, hogy az már szemet szúrjon az embereknek. Kezdje zavarni őket, megmozdítsa a lelkiismeretüket, hogy érezzék, erre a szeretetre, erre a kihívásra (az önző életükből, a komfortzónákból, a begyakorolt féligazságokból és önigazolásokból) választ kell adniuk. Ha aztán a válasz pozitív, akkor Krisztus követői, ha negatív, akkor Krisztus üldözői lesznek. Nos, hazánkban nincs keresztényüldözés – bár Iványi Gábor erről valószínűleg másképp vélekedne -, és ez csak annyit jelent, nagyon kevéssé értettük meg, hogy mit jelent: A Szeretet mindenkié…
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
