János ereje, Mátyás bukása
A mondás szerint, aki nem tanul a történelemből, az arra ítéltetik, hogy elkövesse ugyanazokat a hibákat. Így hát tanuljunk most mi is Hunyadi János, és második fia, Mátyás király történetéből:
Tudjuk, hogy Hunyadi török feletti győzelmei után Murád szultán békét kért, felajánlotta, hogy visszaadja az elfoglalt várakat, az elfogott foglyokat – köztük Brankovics szerb fejedelem fiait -, és százezer aranyforint kártérítést. Ulászló magyar király elfogadta a békefeltételeket s esküvel ígéri azok betartását. Nem sokkal később azonban esküszegőként újabb hadjáratot indít. Az ígért segítség szokás szerint elmarad, és Várna mellett húszezres magyar sereg néz szembe a százezres török haddal. Hunyadi János egy váratlan támadással még így is majdnem győz, ekkor azonban Ulászló király, dicsőségre szomjazva és látva a menekülő törököket, ötszáz lovasával nekiugrat az ezres szultáni testőrségnek, és odavész, a csatával együtt.
Az ország gazdátlanná válik, az országnagyok alakítanak „ideiglenes kormányt”, Hunyadit minden módon igyekezve háttérbe szorítani. Ekkor írja meg nekik levelét, ami lelki nagyságáról és erejéről tanúskodik: "Úgy vélem, csak bele kell fognunk újra, mert ha elmulasztjuk tovább terjeszteni a kereszténység határait, eddigi határainkat is elveszíthetjük... Végre is szilárdan eltökéltem, hogy ennek az ügynek szentelem életemet, ha kell, halálomat is... Teljes erőmből törekszem is mindaddig, míg lélek élteti tagjaimat. Eltökéltem, hogy folyamatos gyakorlással fejlesztem készségemet, és ha velem marad az ég malasztja, nem nyugszom, amíg hazámról le nem mosom a vereség gyalázatát!"
Csodálatos szavak, s nem csak szavak, hanem tettek is! Hunyadi János egész vagyonát, befolyását az ország újjáépítésére és a török veszedelem megfékezésére fordítja, ami a Magyar Királyság konszolidációjához és a dicsőséges nándorfehérvári győzelemhez vezetett.
Ezt az erkölcsi és anyagi tökét, befolyást és a Hunyadi-névbe vetett bizalmat örökli meg Mátyás, akit királlyá választanak. A tettre kész ifjú kezdetben úgy tűnik, hogy beváltja a hozzá fűzött reményeket. Nem telik el azonban sok idő, hogy feltűnjenek a vészjelek: a király eltávolítja a hozzá leghűségesebb embereket is, ha azok ellent mondanak neki és bólogatójánosokkal veszi körbe magát. Egyre újabb adókat szavaztat meg a török veszélyre hivatkozva, de nem indul a török ellen, mert egy veszélyes álom, a német-római császári trón elérése ragadja meg a fantáziáját. Önkéntelenül kezére játszik II. Pál pápa is, amikor „felmenti” őt a török elleni küzdelem alól, és kéri, hogy menjen a csehországi „eretnek” husziták ellen. Mátyás megindul, és ezzel véget nem érő küzdelembe bocsátkozik: a cseh katolikus rendek ugyan királlyá választják, az egész országot azonban élete végéig se tudja elfoglalni… Ami számára a legfontosabb: a cseh királyi cím egyben német választófejedelemséget is jelent, a császárt pedig közülük választják – és Mátyás az akar lenni…
Ma már könnyű belátni, Mátyásnak soha nem volt valódi esélye a császári cím megszerzésére. Igaz, hogy évtizedes hadjárataiban birtokokat szerzett, Bécsbe is áthelyezte székhelyét, halála után azonban mindez semmivé omlott. A túladóztatott, sokszorosan becsapott ország rendjei pedig revansot vettek. Bár mindenki esküvel fogadta, hogy fiát, Corvin Jánost – addigra az ország legnagyobb földesurát -, királlyá választják, a sokszorosan esküszegő egyeduralkodónak adott esküt semmibe veszik, s legközelebbi, bizalmas emberei űzik el az örököst a trónról. A kivérzett, túladóztatott és haszonleső vezetőkkel kitömött országban a nagyurak és az adóforintokból fenntartott, majd elcsapott zsoldos sereg egyaránt rabol, fosztogat - a romlás megállíthatatlan. A belviszályba és anarchiába süllyedő ország határain pedig újra feltűnik a török veszedelem…
Ma büszkén emlegetjük Mátyás könyvtárát, a Corvinákat, a reneszánsz visegrádi királyi palotát és meséljük az igazságos Mátyás király történeteit. (Mert bár voltak parasztlázadások Mátyás alatt, és több volt az adó, mint előtte bármikor, de a kemény kézzel király a nemeseket is megadóztatta és féken tartotta a főurakat. Az anarchia és megszállás ideje alatt aztán megszépül a múlt, nem kérdezve, hogyan jutottunk idáig…) De ki tudja, talán ma is láthatnánk a palotát – és nem csak a romjait -, látogathatnánk a könyvtárát, ha a nagy király a saját álma helyett az ország javát kergette volna. Ha értelmetlen háborúk helyett a meglévő határokat erősítette volna. Ha képes lett volna megtartani szövetségi rendszerben a királyságot körülvevő fejedelemségeket, akikre nagy szükség lett volna a török támadás idején. Ha a befolyó hatalmas összegek nem csak egy-egy királyi székhely csinosítására, „királyi hobbikra és monomániákra” fordítódnak, hanem az egész ország javára…
Azóta eltelt majd hat évszázad. Tanultunk-e a történetükből?
Ahogy a mondás tartja: lányomnak mondom, menyem is értsen belőle…
Sípos (S Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
