A régi-új kérdés: mit tegyünk testvérek?
A 2000-es évek eleji válságra válaszul jelentettük meg akkor a kis könyvünket: Mit tegyünk testvérek? – bibliai válságok válság idejére (2009). Azóta eltelt másfél évtized, elmúlt a válság, majd a „hét bő esztendő” is és most újra itt állunk egy újabb válságos időszakban -, ezért szeretném a könyvünkből az alábbi részletet ide idézni a jézusi válaszstratégiáról egykor Izraelben és most Magyarországon:
Jézus nyilvános működése idején Izrael hasonló helyzetben volt, mint most hazánk. Heródes halála után országa előbb három részre szakadt, majd római provinciává süllyedt, Jeruzsálemben római helytartó uralkodott. A különböző izraeli politikai és vallási csoportok egymás ellen is küzdöttek. A farizeusok pártja magának követelte a vallási vezetés jogát, a főpapi párttal szemben, amely döntően szadduceusokból állt. A zelóták forradalmat és a rómaiak elleni felszabadító háborút akartak. Kezdtek színrelépni a szikáriusok is – koruk terroristái, akik gyilkosságaikhoz használt tőrről kapták nevüket. És persze ott voltak az egyes pártok között hányódó emberek tömegei, akiket minden oldal a maga pártjára akart volna álítani. Jézus előre látta, hogy ha ez így marad, az szükségszerűen az összeomláshoz vezet. Halála előtt keserűen jövendölte: „Jeruzsálem, Jeruzsálem, megölöd a prófétákat és megkövezed, akik hozzád küldettek! Hányszor akartam egybegyűjteni fiaidat, ahogy a tyúk szárnya alá gyűjti csibéit, de nem akartátok. Íme, elhagyatott lesz házatok.(…) Tanítványai odafordultak hozzá, és mutogatták neki a templom köveit. Erre megjegyezte: „Látjátok ezeket? Bizony mondom nektek, nem marad itt kő kövön, amit le nem rombolnának.” (Mt 23, 37-38; 24, 1-2)
Tudjuk jól, hogy ez valóban megtörtént. Az egymással és a rómaiakkal is harcoló zsidó nép ellen végül felvonultak Titus légiói, és kr. u. 70-ben elfoglalták Jeruzsálemet és felégették a templomot is. Nem sokkal később pedig egész Izrael, saját hazájuk területéről kitiltották Izrael fiait, s ezzel a majd kétezer éves, keserves szétszóratás időszaka vette kezdetét.
De nem volt szükségszerű, hogy ez így történjen! Ő nem a „szétszóratás”, hanem az „összegyűjtés” embere volt! Nyilvános működése idején példát adott arról, mit kell tenni. Tanítványait – akikkel együtt élt – tudatosan választotta minden néprétegből és csoportosulásból. Volt közöttük gazdag és szegény, írástudó és írástudatlan, nyugodt és heves vérmérsékletű egyaránt. Volt, aki előtte Keresztelő János tanítványa volt és aszkéta életet élt, mások pedig jómódú emberként a főpapi párttal tartottak. Akadt köztük forradalmár zelóta (ma úgy mondanánk, nemzeti érzelmű), és gazdag kereskedő, akadt írástudó és farizeus, sőt a nép által árulónak tartott vámos és nyilvános bűnös asszony is. A Messiás pedig megmutatta, hogy a bűnbánat és bűnbocsánat, a kiengesztelődés és az értelmes célok irányította együttlét képes újra közösségbe hozni Izrael minden gyermekét! Jézus Krisztus megelőlegezte a bizalmat mindenkinek és helyet kínált neki a közös asztalnál! (…)
A jézusi megoldás még most is él – és a magyar nemzet történelme során már többször bebizonyította, hogy képes megvalósítani ezt az alternatívát! A Kárpát-medencébe bevonuló hét törzs vérszövetsége is ezt az utat mutatja – meggyőződésem, hogy e szövetség nélkül széthullottunk volna, mint „oldott kéve” – de erről tanúskodik VI. Béla király vagy épp a kiegyezés korának Magyarországa is.
IV. Bélát (…) 1235-ben, apja halála után magyar királlyá koronázzák, úgy érzi, eljött végre az ő ideje, neki kell megmenteni a széteső királyságot. Kemény kézzel akar uralkodni, még az országos főurak is állni kénytelenek jelenlétében a tanácskozás alatt. Leszámol anyja gyilkosaival és elkobozza birtokaikat. Megpróbálja visszaszerezni az elajándékozott, eladott vagy elzálogosított királyi birtokokat. Komolyan veszi a tatár-veszedelmet, behívja Kötöny kun vezért népével együtt, haderejét növelendő. Helyes felismerések és csodálatos elképzelések – és milyen fájó kudarc! Az urak nem békülnek a kunok jelenlétével. Kötönyt megölik, a kun sereg pedig dúlva-fosztogatva kivonul az országból. Más sereg meg alig van. A fegyverbe szólító királyi parancs papiros marad, az úri seregek csak lassan és késve gyülekeznek. Nem is hisznek a tatár veszélyben, meg örülnek is a király bajának. (Fel nem foghatják, hogy az az ő bajuk is.) IV. Béla első ötéves országlásával és erejével szinte mindenkit maga ellen fordított. A muhi csatamezőn egyedül marad és fájó vereséget szenved. Segesden és Spalatón keresztül végül Trau szigetéig menekül, általános ellenszenvtől kísérve. Értékeitől megfosztják. Egész megyéket kell átengednie fogvatartóinak, csak hogy elengedjék. Erős királyságot akart, s végül koldus-király lett.
Ekkor azonban országa érdekében Béla király gyökeres fordulatot hajt végre. Amikor visszatér maradék híveivel, birtokokat adományoz a főuraknak, várakat és védvonalakat építtet. A városokra és a serviensekre is támaszkodik – ki foglalkozott előtte velük? -, sőt nemesi rangot ad nekik. Külpolitikájában is fordulatot hajt végre. Gyermekeit benősíti a tatár veszedelemtől fenyegetett fejedelemségekbe, mintegy tatár-ellenes szövetséget létrehozva. Lemond osztrák hódításairól és békét köt velük. Végül törvényben rendeli el az évenkénti országos gyűlést, ahová megyénként két-két nemes küldöttet kell választani.
IV. Béla nem lett más ember. Indulatossága, ellentmondást nem tűrő erős akarata sokszor keverte még bajba. Utolsó éveiben fiával, a kisebbik király Istvánnal hadakozott. Tudjuk, hogy egyszer csak lánya, Szent Margit közbenjárásával sikerült kibékíteni a fiút az apával. De azt is látjuk, hogy erős akarata felett győz a még erősebb – a helyes döntés felismerése és elfogadása. Elmondhatjuk: amit a fiatal Béla elveszített, azt az öreg Béla visszaszerezte. Valóban második honalapító volt, és egy olyan országot hagyott maga után, amely törvényeiben, lelkületében erősebb és stabilabb volt, mint amit átvett elődeitől.
Hazánk mostani állapotát tekintve még erősebb példa a Kiegyezés kora. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc után vagyunk. Az egész ország néma, erőszakmentes ellenállással néz szembe az osztrák birodalommal. Szinte minden családban vannak halottjai, sebesültjei a nagy összeütközésnek. Aki csak egy gesztust mer tenni a megszállók felé, azt már árulónak tekintik és kiközösítik. Tíz év telik el így, de lassan kiderül, hogy ez a némaság végül a temetők csendjévé válik. A passzív rezisztencia értelmes program nélkül megöli az országot, kivérezteti alkotóerejét. Nyilvánvalóvá válik az is, hogy az osztrák császárságot – kora egyik „globalista nagyhatalmát” nem lehet semmilyen belső ellenállással „kiirtani” az országból.
A tények józan és realista tudomásul vétele késztette arra a valamikori szabadságharcosok és országgyűlési képviselők legjobbjait, hogy Deák Ferenccel az élen tárgyalást kezdeményezzenek az osztrákokkal. Hosszú és keserves tárgyalás volt ez, évekig csak kudarcokkal – de végül meglett az eredménye. Az 1867-es Kiegyezés újra megnyitotta az utat a Magyar Királyságnak Európa felé, a gyors gazdasági fejlődés és kulturális kibontakozás irányába. (…)
Mennyei Atyánk! Elismerjük, hogy vétkeztünk ellened és vétkeztünk a népünk ellen. Viszálykodásunkkal gyöngítettük, irigységünkkel pusztítottuk, kritizálásunkkal megosztottuk. Vezetőinket a szentség útja helyett indulatainkkal az ellenkező irányba taszítottuk. De nem akarunk tovább is így cselekedni! Vissza akarunk térni a szeretet és egység kötelékébe, a Veled való Szövetségbe és az egymással való szövetségbe. Kérünk segíts, hogy kegyelmeid által újra megvalósulhasson köztünk a békesség és a szeretet, az igazság és igazságosság országa, a Szeretet földje! Ámen.
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
A "Mit tegyünk testvérek..." című könyvről bővebben itt: https://szeretetfoldje.hu/index.php/konyveink/5420-mit-tegyunk-testverek-bibliai-tanacsok-valsag-idejere