Harcolunk, de győztesek még nem vagyunk
Peti fiammal kapcsolatos élmény során villant belém ez az igazság. Harcolunk, harcosok vagyunk, időnként győzünk is, de győztesek még nem vagyunk, pedig tudjuk, hogy Jézus győzött a gonoszság minden ereje felett, és ez a győzelem a miénk. Miért nem tudjuk ezt realizálni az életünkben? Miért bukunk el a bűneinkkel szembeni harcban, miért nem tudjuk, akarjuk olykor a jót megcselekedni?
Attól tartok, hogy ha vannak is egyértelműen megfogalmazott céljaink, az életszentség akarása nem tartozik közéjük, vagy ha mégis, akkor sem foglalja el az első, minden egyebet meghatározó helyet, hogy krisztusivá legyünk. Könnyen le tudjuk tesztelni ezt magunkon. Képzeljük el, hogy az első keresztényüldözés idején élünk, és arra köteleznek minket, hogy a császár szobra előtti füstölőbe mi is dobjunk be egy szem tömjént, így áldozva az istenségének. Aki bedobja, az szabadon távozhat, aki nem, azt istentagadóként elítélik és megy az oroszlánok elé… Vajon mi mit tennénk? Bevallom, én hol így, hol úgy gondolom. Van, amikor azt hiszem, lenne elég bátorságom, hogy ne legyek bálványimádó és vállaljam a vértanúságot, máskor viszont – ismerve saját gyengeségeimet -, megfutamodnék. Elbújnék, vagy elmenekülnék a próba elől, illetve ha nem lehet, hát bedobnám – mi az az egy szem tömjén? Hiszen Isten úgyis tudja, hogy szeretem, és még annyi mindent kell tennem, meg itt van a családom is… (Az egyház vitát folytatott arról, hogy krisztus-követőnek számít-e még az, aki elbukott a próbán, és újra kell-e keresztelni - végül úgy döntöttek, hogy elég, ha megbánja bűneit...)
Miért nem vagyunk győztesek? Mert nem vagyunk elég egyértelműek, nem fogalmazzuk meg világosan, mi a célunk és nem rendelünk ennek alá mindent.
A döntési helyzetek olykor egészen leegyszerűsödnek: áldozom a hamis istennek, vagy sem? Mi azonban nem szeretjük így élére állítani a dolgokat, nem akarjuk, hogy – Jézus szavaival -, az igen igen legyen, a nem pedig nem, mert a többi – a magyarázkodás -, az ördögtől van. Nemrégiben valaki az ukrán háború kapcsán írta nekem, hogy a „dolgok nem ilyen egyszerűek” – és ez nyilván abban az értelemben igaz, hogy a világ nagyon sokszereplős játék, sokan, sokféle módon akarják befolyásolni az eseményeket. De azért mégis lehet egyszerű kérdéseket feltenni és ezekre világos és egyértelmű választ adni. Pl.: melyik ország támadta, szállta meg a másikat? Melyik országot rombolják és pusztítják minden módon?
Jézus egy nagyon egyszerű kérdést tesz fel: Jössz és követsz engem? Ha igen, akkor megtartod tanításomat…
Mi nem merünk egyértelműek (együgyűek) lenni, mert sejtjük, hogy az olyan áldozatokat kívánna tőlünk, amiket nem szeretnénk meghozni. Tegyük fel a kérdést: Assisi Szent Ferenc nézne tévésorozatokat a fotelben nasizva, vagy sem? A kellemetlen igazság az, hogy Ferenc még könyveket sem engedélyezett, mert az elvonhatja a figyelmet Jézusról, és a tévé helyett imát, munkát és önmegtagadást javasolna gyógyszerként a „szamár testvér” (a testünk, azaz „a szemek kívánsága, a test kívánsága és az élet kevélysége”) megzabolázására. Bejuthatunk tévénézőként a mennyek országába? Természetesen igen. De hogy nem futjuk be azt a pályát, amit befuthatnánk, az biztos…
Nem akarunk (radikális) krisztuskövetők lenni, nem akarjuk azt hallani, hogy széles az út, ami a pokolba vezet és keskeny az út, ami az életre visz. Tudjuk, hogy Jézus az út, az igazság és az élet, de azért mi mégis inkább a saját életünket akarjuk élni. „Élek, de már nem én, hanem Krisztus énbennem” – Pál apostolnak lehet, hogy ez sikerült, de nekünk? Nem mintha nem próbálkoznánk, de ilyenkor olyan kellemetlen módon szembesülünk a saját gyengeségeinkkel, bűnös hajlamainkkal, hogy rémülten menekülünk.
Nem akarunk elszakadni a világtól. Szeretjük a világot és szeretjük, ha szeretnek minket, ezért inkább magyarázkodunk, szekértáborokba tömörülünk, egymást igazoljuk és észre sem vesszük, hogy már nem Krisztus-követők, hanem egymás követői vagyunk – éppúgy, mint Jézus korában az emberek. A farizeusok pártjának Jézus nem volt elég farizeus, a szadduceusoknak elég szadduceus, a lázadóknak elég forradalmi, a „békés egymás mellett élés híveinek” meg túl forradalmi… (Amikor arról írtam, hogy a homoszexualitás bűn, akkor a baloldali testvérek átkoztak ki, amikor pedig a korrupcióról, akkor a jobboldaliak. Mostanában azért feddnek meg, mert baloldali-liberális szekértoló-elhajló lettem, régebben meg pont az ellenkezőjéért.)
Mindez azt jelenti, hogy identitásunk nem krisztusi, hanem valami más. Evilági, mulandó erőkkel, eszközökkel, tanokkal felvértezve azonban győzelmeink is csak mulandók és hiábavalók lehetnek. Ha valóban győztesek, a világtól szabad, krisztusi emberek akarunk lenni, akkor mindezt el kell dobnunk magunktól, de legalábbis alárendelni Megváltónk, Jézus Krisztus tanításának és életének. Kérnünk kell a Szentlelket, hogy adja meg ehhez az erőt, a bátorságot és a tisztánlátás kegyelmét – mert Isten nélkül mindez lehetetlen…
Sipos Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
ui.: Ma (február 27. hétfő 19 óra) kezdődik a Jézus élete szeminárium! 6 alkalomból álló sorozat - előadás és kiscsoportos beszélgetés - indul Törökbálinton a Szeretetláng közösségi házban (Dózsa Gy. u. 46.) a nagyböjti időszakban hétfőnként 19 órától. (Közös ima, előadás és kiscsoportos beszélgetés.) A program ingyenes, mindenkit szeretettel várunk!
