Kiegyezés színe, visszája
Az új köztársasági elnök (Áder János) első beszédében kiegyezést sürgetett hazánkban. Ezért érdemes azonban megnézni a történelmi tapasztalatokat: mit hozott és mit vitt az 1848-49-es szabadságharc utáni, Deák Ferenc által vezetett Kiegyezés az osztrákokkal és az elmulasztott kiegyezés a Magyar Királyság területén élő nemzetiségiekkel; az 1956-os forradalom utáni kádári konszolidáció, azaz a kiegyezés a szovjet uralommal és a hazai tömegekkel (ennek ára) – és hogyan lehetséges most a kiegyezés az Európai Unióval, az oroszokkal, egy végletesen megosztott hazai közéletben, hogyan lehetne ezt jól és rosszul csinálni…
Történelem tananyag, hogy az 1860-as évekre megérett a helyzet a Kiegyezésre az osztrák császárral. A nagy német egység álma szertefoszlott. (Ausztria helyett Poroszország egyesítette a németek jó részét – kis német egység.) Az Osztrák Császárság a sorozatos külpolitikai kudarcok, hadi vereségek és gazdasági problémák miatt megértette, hogy legnagyobb domíniumát, a Magyar Királyságot nem tudja az eddigi feltételek mellett megtartani. Ugyanakkor a vezető magyar körök is belátták, hogy az eddigi ellenállási politika (passzív rezisztencia) csak olyan súlyos károk árán tartható fenn, amit már nem tudnak vállalni. Legfontosabb feltételként pedig ott volt Deák Ferenc vezetésével egy olyan művelt, értő politikus-nemzedék, akik részt vettek a szabadságharcban, a passzív ellenállásban, akikben megbíztak és akik hitelesen tudták képviselni a Királyság érdekeit. Persze ennek a Kiegyezésnek ára is volt. Politikai árként el kellett fogadni a szabadságharcot leverő Ferenc Józsefet magyar királynak – miközben szinte minden családban voltak áldozatai a szabadságharcnak - Kossuth nem térhetett haza és közös erővel szélre szorítottak minden felé húzó erőt. A közös hadügy, belügy és pénzügy előre borítékolhatóan a dualizmuson belül minden tekintetben gyengébb pozícióban tartotta hazánkat. Végül: a vezető magyar rétegek az osztrákokkal való megállapodással lezártnak tekintették a Kiegyezést – a királyság határait öröknek és lezártnak tekintve -, így szűklátókörű magatartásukkal hozzájárultak Trianon tragédiájához.
A kádári konszolidáció már érzékenyebb téma. A közelmúlt történéseiből mindenki politikai ostort szeretne fonni, hogy azzal verje ellenfeleit. Pedig ami megtörtént az megtörtént: ’56 után a szovjet pártvezetésnek világossá vált, hogy a sztálini módszerekkel hazánkban nem tudja tartósan konszolidálni uralmát, a magyaroknak meg nyilvánvalóvá vált, hogy a szovjet érdekszférából nem lehet forradalommal kikerülni. A kádári megoldás éppoly véresen alapozódott, mint a deáki, és a kiegyezést is – minden mai mítosszal szemben -, tömegek pártolták. (Nem véletlenül lett a fridzsider-szocializmus és a kádári legvidámabb barakk vonzó bel- és külföldön egyaránt.) Az árát a belső lelki megtöréssel és az emberi erőforrások végletes kizsigerelésével fizettük meg, amiből napjainkig sem tudtunk kilábalni.
És most itt élünk egy újabb nemzetközi válság kellős közepén, egy olyan hatalmi rendszer részeként, ami védelmet is nyújt és lehetőséget a fejlődésre, de követel is olyan dolgokat, amiket nem szívesen adnánk át és amit szuverenitásunk csorbításaként értékelünk. Itt vannak a ’48-as kurucok a maguk zavaros elképzeléseivel, akik ugyanúgy a falnak vinnék az országot mint a kossuthi elképzelések és itt vannak a teljes összeolvadásról álmodozó kommunista labancok. (Ez ugyan képzavar, de tökéletesen leírja a valóságot.) És mindez egy tönkrehazudott belpolitikai légkörben, gazdasági és politikai bűncselekmények olyan sokaságával (párttól függetlenül), ami egyik előző Kiegyezésnél sem volt ilyen formában. (A kommunista einstand megelőzte a kádári konszolidációt, mint ahogy a rendszerváltozás utáni magyar „spontán- és irányított privatizáció” is jórészt megvolt már…)
Az a veszély fenyeget, hogy a politikusaink nem deáki utat választják, hanem a hazánkban szintén nagy hagyományokkal rendelkező lózung-politikát, azaz nem a különböző társadalmi rétegekkel keresik a kompromisszumos megoldást mindannyiunk javára, hanem bűnnel – a trágár beszéddel, paráznasággal, lopással, rablással, az oligarchákkal, a fajgyűlölettel, agresszióval és paramilitáris szervezetekkel, így a könnyebb utat választva „cirkusszal és kenyérrel” etetik továbbra is a népet. Ennek következményei pedig nem beláthatatlanok, hanem nagyon is beláthatóak: az ország teljes elszegényedése és széthullása.
Régebben kedvelt szó volt a „demokratikus minimum”, miszerint ezt kellene valahogy betartani. Ez nem jött össze, jött helette a „demokratikus deficit”. Talán ha sikerülne megállapodni egy „kiegyezési minimumban” és egy deáki politika következetes végig vitelében, az segítene. Mert ha létrejön a „kiegyezési deficit”, az nagyon szomorú jövőt jelezne előre. Ezért hát bízzunk benne – és imádkozzunk érte -, hogy az államelnökünk mondatai a kiegyezésről nem maradnak pusztába kiáltott szavak…
Mennyei Atyánk! Kérünk Téged Jézus Krisztus nevében, hogy Szentlelked által ajándékozz meg minket a bűnbánat és megújulás kegyelmével, hogy vezetőink a helyes utat felismerve, jó programokat alkossanak meg és azokat nagy társadalmi támogatással valóra is tudják váltani, hogy így eljöhessen közénk a Te országod, a békesség és a szeretet, az igazság és igazságosság országa, a Szeretet földje! Ámen.
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
