Győztesek vagyunk?
Az első keresztények az Evangéliumot valóban Örömhírként gondolták és élték a szó minden értelmében. Hitték, hogy Jézus Krisztus győzött a gonoszság minden ereje felett és ez a győzelem az övék. Legalábbis Pál és János apostolok erről írnak leveleikben a közösségeiknek. „De legyen hála Istennek, mert ő győzelemre segít minket, Jézus Krisztus, a mi Urunk által.” (1Kor 15, 57) „Mert mindenki, aki az Istentől született, legyőzi a világot. És ez a győzelem - győzelem a világ fölött! - a mi hitünk.” (1Jn 5, 4) Nézzünk szét egyházunkban – így néznének ki a győztesek?
Olykor az az érzésem, mintha egyházunk egy része mára feladta volna a Krisztusba vetett győzelem reményét is. Helyette politikai akciókban vesznek részt, szociális munkát végeznek – nem mintha ezek nem lennének a maguk helyén fontosak, az Evangélium krisztusi sodrásában, azt megélve - de nem helyette!
Nemrégiben kaptam egy levelet egy kedves testvéremtől. Plébánosa szavait idézte, aki kérte a templomba járókat, hogy imádkozzanak, mert a „baptista szekta” iskolát akar alapítani náluk, és nehogy ez megtörténjen. Én pedig visszaemlékezem, az elmúlt években a jó testvérek hány és hány alkalommal kopogtattak ennél a plébánosnál, hogy közösséget szerveznének, vagy gyógyító összejövetelt, vagy egyszerűen csak imacsoportot, iskolai előadást – és mindig elutasításra találtak. Ez az egyházközség is olyan, ahol csak az és csak úgy történhet, ahogy a plébános gondolja – így aztán leginkább nem történik semmi. Minden kezdeményezés, ötlet, aktivitás megtörik rajta – hiszen azt ő úgyis jobban tudja!
Most aztán beütött a krach – jönnek a baptisták, most mi lesz? Hát, a „szél ott fúj, ahol akar” – ha Istennek nem sikerül a katolikus egyházon keresztül, majd sikerül neki egy másik felekezeten keresztül. „A vámosok és bűnösök megelőznek benneteket a mennyek országában” – nem ártana ezt a mondatot a szívünkre venni, mielőtt szektázunk, finnyáskodunk és nagy hanggal védjük az általunk nem gyakorolt hitet.
Jézus idejében a „tiszták” mozgalma volt a farizeusoké. Kristálytisztára csiszolt teológiájuk volt, mindent jobban tudtak – csak épp Isten Fiát nem ismerték fel! Jézus bizonyára túl szektás volt nekik... A baptisták mellé állnék ezzel? Dehogy! A saját egyházközségeinket szeretném már élőnek, elevennek, győztesnek látni! Persze lehet, hogy ez a plébános is győz végül – ahogy ő gondolja. A baptisták is eltűnnek és a város újra a temető békés csendjébe merül. A katolikus hívek fogyó kis közössége pedig jön, hogy minden vasárnap a megemlékezés csendjében merengjen egy jót a régi szép időkről…
Hányszor hallottam már, amikor valahol gyógyító összejövetelt akartunk szervezni (a hívek kezdeményezésére), gyógyító misével, hogy a helyi plébános azzal utasít el minket, hogy „hát minden mise gyógyító!”. Ez igaz – de akkor miért is nem gyógyulnak meg az ő miséin az emberek? Mikor hirdette meg utoljára Jézus Krisztus szabadító, gyógyító jelenlétét? (Valamikor biztos hitt valami ilyesmiben, hiszen Istennek adta az életét, amikor papi hivatást választotta – hová tűnt ez a hit?) Mikor buzdította utoljára a hívek közösségét imaharcra világos és krisztusi célokért? Mikor tértek meg utoljára emberek az egyházközségbe? Mikor tett valaki a közösség előtt tanúságtételt Isten nyilvánvaló, gondviselő szeretetéről életében? Egyáltalán – mikor imádkozott utoljára a liturgia keretein kívül a pap, egy hívő vagy egy közösség a másik ember személyes problémáiért, szükségeiért?
Győztesek gyülekezete helyett időnként egy „fejtágítóval” kombinált „nosztalgia-partin” érzem magam, a fárasztóbb fajtából. Ez lenne a Szentlélek friss fuvallata?
Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mindörökké. Arra hív minket, hogy az Ő tetteit cselekedjük, Szentlelke által. A nagyböjt harci edzés és felkészülés, húsvét pedig a győzelem ünnepe – győztesek vagyunk?
Néha az az érzésem, mi már annyira konszolidált emberek vagyunk, annyira „rendes emberek”, hogy se ünnepelni, se a többiektől különbözni nem merünk és nem is akarunk. Pedig ha Jézus Krisztus győzelme nem nyilvánvaló közöttünk, arról mi, római katolikus keresztények tehetünk. A jó harcot meg nem harcoljuk, a jó pályát be nem futjuk – így aztán azé lesz a győzelem koszorúja, aki ezt helyettünk elvégzi. És ha ez egy baptista, vagy „hitgyülis” (és én nem vagyok nagy barátja egyiknek se) lesz – ki hibáztathatja őt ezért? Ő csak azt teszi, amire a Szentírás buzdítja…
És mi mit teszünk?
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
