Istenhiány-betegség
Mindannyiunk lelkében van egy Isten-alakú rész, amit csak Isten tud betölteni. Hiánya testileg-lelkileg megbetegít minket és az egész világot, hiába próbáljuk bármilyen pótszerrel betömködni az űrt. Súlyos baja ez a világnak, de még súlyosabb, amikor a keresztények életében alakul ki az Istenhiány-betegség.
Hogy a világ szenved Isten hiányától, az nyilvánvalóan látszik abból, ahogy felemészti önmagát. Gátlástalanul zabál és tömködi magába, amit csak elér, hátha kielégülhetne és megnyugodhatna. Felemésztjük erdőinket, lebontjuk hegyeinket, kiszopogatjuk a természetből az utolsó velőt is, hátha… ez azonban illúzió. Mögötte pedig ott van az ördög kielégíthetetlensége, aki megfosztatott az Élettől, Isten jelenlététől és most kétségbeesetten és hiábavalóan próbál életpótlékhoz jutni.
Jézus szavai pontosan megvilágítják a gonosz lélek helyzetét, amikor azt kiűzik egy emberből: „Amikor a tisztátalan lélek kimegy az emberből, víz nélküli helyeken jár és megnyugvást keres, de nem talál. Akkor azt mondja: Visszatérek a házamba, ahonnan kijöttem.” (Mt 12, 43-44) Hiába próbálna megnyugodni a víz, azaz élet nélküli helyen, örök sóvárgása visszahajtja, hogy még rabolhasson magának. Tölti a lyukas tömlőt, hiábavalóan, egészen az utolsó ítéletig. Ilyen annak az embernek a helyzete is, aki evilág javaival akarja betölteni életét. Ha kisgömböcként az egész világot befalná is, az se lenne elég, mert semmi, ami mulandó, nem tudja pótolni a múlhatatlant.
Még ennél is tragikusabb annak az embernek a helyzete, aki találkozott már Istennel, elfogadta Jézus Krisztust megváltójának, de valamikor, valahogyan megszűnt az eleven kapcsolata Istennel. Mert ha a világ fiai ostobaságokat beszélnek a világ fiainak, hát vak vezet világtalant. De ha valaki keresztény emberként azt gondolja, hogy lát, miközben a sötétben botorkál, és a maga tévútjára vezeti azokat is, akik hisznek neki – mivel látónak mondja magát, súlyosabb ítélet alá esik. Mindannyiunkat fenyeget ez a veszély! (Most nem is említve azokat az embereket, akik politikai, gazdasági vagy egyéb haszon érdekében magukat ugyan kereszténynek mondják, de ez sohasem volt több egy jelvénynél, amit haszon reményében feltűzhetnek, vagy levehetnek…)
Mindannyiunknak kiürülhet a szívünk, mert ellankadtunk az imában, nem bírtuk a lelki szárazság idejét, meguntuk a szentírás igéi feletti elmélkedést… a világ pedig lassan, de biztosan visszahódítja a szívünket. Mivel pedig magunkat kereszténynek gondoljuk, hát széltől fútt nádként hajladozva keresgéljük, mivel tölthetnénk meg sóvárgó lelkünket, hogyan élhetnénk meg a mi keresztény identitásunkat. Így aztán hol valami politikai eszme mellé csapódunk, hol újabb és újabb magánkinyilatkoztatásokkal csiklandoztatjuk a fülünket, vagy keresünk valami „rövidebb utat”, ami több sikerrel kecsegtet: jöhet az energia-adás, a gyógy-drágakövek, az ingázás, a „természetgyógyászat” és ezotéria széles mocsara, az ideológiai és teológiai rögeszmék, zárványok, rövidre zárt és terméketlen kísérletek sora…
Az egyetlen gyógymód erre a lelki bajra a bűnbánat tartás és visszatérés Istenhez és az egyházhoz. Visszatérés az imához és kétezer év bölcsességéhez. Annak belátása és elismerése, az egyház által megőrzött hitigazságok rendszere és teológiai, lelki gazdagsága a mérce, és nem az én kis ideológiai katyvaszom, bármilyen ígéretesnek is tűnt, bármilyen forradalminak is látszott, bármennyire is lelkesített engem és másokat.
Isten a maga kincsesházából „régieket és újakat hoz elő”. Az Ő világa hihetetlenül széles és gazdag, rugalmas és sokszínű. Ezt a gazdagságot türelemmel, kitartással, imával, tanulással, és a hitből fakadó tettekkel lehet kibontani. Istenhiány-betegségünkből egyetlen gyógymódként vissza kell fordulni az élő és igaz Istenhez, a mindent felülmúló, élő Szeretethez. Minden más hiábavalóság…
Imával és szeretettel: Gyula (sipos)
