Néhány szó az integrációról
A Bazi nagy görög lagzi cím? filmben a humor egyik forrása a görög menyasszony nagyhangú, népes rokonságú családjának találkozása a v?legény északi, vékony, sz?kszavú és vegetáriánus szüleivel. Ilyen találkozásokra a mi életünkben is sor kerülhet. Ilyen lehet a lelkes és lendületes lelkiségi mozgalmak közösségeinek találkozása a zárkózott plébánossal, ez történik a cigány misszióban - és nekünk nagyon ügyelnünk kell, hogy a kulturális és életmódbeli különbségek a szívünkben ne az elzárkózást, kirekesztést (vagy épp az asszimiláció követelését), hanem a megértést és az integrációt segítsék el?. Néhány példa:
Az érdi cigány misszióban az egyik családfő nagyhangú, indulatos, kitetovált férfi. Ha indulatba jön feláll, hangját kiereszti, öklével fenyegetőzik – igazi kakas a tyúkudvarban. Szelídebb lelkületű testvérek már ettől összehúzódhatnak és eszükbe juthat: „mit keresek én itt egyáltalán?”. De! Ennek a férfinak öt gyereke van, és amikor feleségének meghalt a testvére, akkor annak az öt gyerekét is magához vette, így most tíz gyereket nevel, tart el, rendezett körülmények között…
Olykor felhívnak testvérek minket, hogy elmennénk-e hozzájuk összejövetelt tartani. Mindig mondjuk, hogy kérdezzék meg a plébános atyát, hogy lehetséges-e – és itt el is akad a dolog. Úgy pattanunk le, mint gumilabda a betonfalról – van olyan plébános, aki csak eretneknek tart minket, mások szerint teljesen nyilvánvaló, hogy bolondok vagyunk (a szó orvosi értelmében). Mit lehet ilyenkor tenni? Türelemre inteni, imádkozni és szeretni – és elmenni oda, ahová beengednek minket…
A kulturális különbségek olykor elfedik a tartalom azonosságát. Itt Európában tapsolni is alig lehet a templomban, Afrikában meg dobszóval, táncolva vonulnak be a templomba és tapsolják, éneklik, táncolják a liturgiát. Mi olykor nem engedjük be a templomba a fedetlen vállú nőt, mert az erkölcstelen (miközben ugyanott a freskók esetleg ennél sokkal „tágabb bepillantást” nyújtanak az emberi test rejtelmeibe), Dél-Amerika őserdeiben meg csupasz indiánok között misszionálnak testvéreink (40 fokban és 100% páratartalom mellett).
Az egyháztörténelem adott már rá néhány példát, milyen károkat okozhat, ha a kulturális különbségeket dogmatizálják. Így vetették vissza Xavéri Szent Ferenc ázsiai és indiai misszióját, visszaparancsolva rá és követőire a helyi öltözet helyett a római ruházatot és a latin nyelvet. Szerencsére Teréz anya már hordhatta a szegény indiaiak hagyományos öltözetét, a szárit…
Olykor olyan felvilágosultnak, modernnek érezzük magunkat, hogy észre se vesszük, milyen életet is élünk. Eszembe jut a francia Foucault atya története. Ő kint élt az arab törzsek között. Az egyik törzsi vezető fiát nagyon megragadta az atya élete és Jézusról szóló tanítása. Elhatározta, hogy elmegy Franciaországba, megnézni, hogyan élnek a keresztények. Ott aztán, a XIX. század mondén világában nagy örömmel fogadták az „arab herceget”, elvitték a bálokba, mulatókba. A szigorú erkölcsű arab világ után a francia életmód botrányos volt – a fiú hazajött és soha többé hallani sem akart a keresztényekről. Akkor most Mohamednek volt igaza? Nem! De hol vannak a keresztények, akiknek élete Krisztus életét ábrázolja ki az emberek között?
A bűntől mindig el kell határolódni, azt nem igazolhatja az eltérő kultúra, eltérő identitás. A lopás, a hazugság, a gyilkosság, a házasságtörés mindig bűn marad. De ami nem bűn, az ellen nem kell harcot hirdetni. A cigány családok sokkal harsányabb módon élik életüket, mint mi – és ez zavarhat minket. De ezért őket sem kirekeszteni – ne is lássuk őket -, sem asszimilálni – azaz önfeladást követelni -, nem szabad. A kirekesztett ember ugyanúgy az önpusztítás (és közösség-pusztítás) valamelyik formájába menekül, mint a gyökerét vesztett, asszimilálódásra kényszerített társa. Egyik sem célra vezető megoldás!
Az egyedül járható út az integráció. Ehhez azonban sok időre, türelemre, megértésre és határozottságra van szükség. Magyaroknak és a cigány (román, szlovák) nemzetiségű magyaroknak egyaránt. (És persze anyagi támogatásra is, hogy az odaadott szívű emberek ne hétszeres teherként éljék meg, hogy segíteni, szeretni akarnak.)
Az integráció a szeretet útja, egymás kölcsönös „megtanulásának” és megszeretésének útja.
Ne feledjük: a romák már sokszáz éve velünk élnek. Magyarul beszélnek, a mi iskoláinkban tanulnak, nálunk dolgoznak – ha van munka -, és többségük maga is szeretne integrálódni, habitusát megőrizve beilleszkedni a társadalomba. Ők sem élvezik a feléjük irányuló lenézést és a megvetést…
Ki van helyettük, ha ők nem? A kínai, a muzulmán, az arab – de azok nem akarnak integrálódni! (A török és francia példa tökéletesen mutatja.) Mi egy elfogyó nemzet vagyunk, már csak a keresztényeknél és a cigányoknál (és a kettő közös halmazában) születik elég gyerek. Vagy megértjük ezt és megteszünk mindent, hogy ez az ország nyelvében, kultúrájában, történelmében továbbra is magyar maradjon - és ehhez a cigány nemzetiségű magyarok integrációja szükséges -, vagy tovább megyünk az önpusztító úton. Aztán a kiürülő helyekre, falvakba, városokba majd jönnek a jobb megélhetés miatt Ázsiából, Afrikából és letelepednek ezen a földön. (Már most is jönnek és nem tartja őket vissza semmilyen határzár.) Meg is fogják művelni a földet, belakják majd az országot – de az az ország már nem Magyarország lesz…
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
