Szeretheti-e Isten a homoszexuálisokat?
Vagy még sarkosabban: hogyhogy Isten még mindig fenntartja ezt a bűnbe merült világot? Talán kiegyezett Isten a bűnnel? Vagy tévedés volt Krisztus keresztáldozata? Próbáljunk megértésre jutni ebben az érzékeny, és sok félreértésre okot adó kérdésben.
Isten irgalmas és szerető szívű, Ő a Szeretet. Annyira szeret minket, embereket, hogy emberként megtestesült és közöttünk élt, vállalva az emberi élet minden fájdalmát és örömét – a bűnt kivéve. Isten ugyanis nem csak Szeretet, hanem Igazság is, azaz szent, tiszta és igaz. Épp azért testesült meg Jézus Krisztusban, hogy az embereknek szabad utat készítsen a bűn világából, vissza az atyai házba. A mennyek országában ugyanis nincs semmi bűn – ha volna, akkor az már nem is a menny lenne -, így aztán probléma sohasem akkor van, amikor Isten irgalmas szeretetéről beszélünk, hanem akkor, amikor kimondjuk Jézus szavait: térjetek meg, tartsatok bűnbánatot, fordítsátok meg gondolkodásmódotokat, mert elközelgett az Isten országa. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy Jézus a kereszthalált is vállalta értünk - és azért tett ezt, mert nem volt más megoldás!
A Szentírás a homoszexualitást bűnnek nevezi, ami elválaszt Istentől. Ettől még egy homoszexuális ember lehet, hogy jobb, szebb, okosabb, rendesebb nálam – és ez igaz lehet más bűnökkel küzdő, vagy más vallást gyakorló, illetve vallástalan emberekre is. Az is igaz, hogy mindannyian bűnösök vagyunk, küzdhetünk bűnös hajlamokkal és mindannyian rászorulunk Isten irgalmára. A kérdés azonban az, hogy mit kezdek a magam bűnös állapotával? Küzdök a falánkság, lustaság, paráznaság, gyilkos indulatok, haszonlesés – és még hosszan sorolhatnám -, késztetéseivel, amiket felismerek tagjaimban, vagy épp igazolni akarom magamat és magamban a bűnt is?
Meg kell értenünk, hogy nem lehetünk önmagunk istenei, akik maguk határozhatnak arról, hogy mi a jó és mi a rossz. (Illetve megtehetjük, ez az őskísértés is, látjuk, mire jutottunk vele…) Isten van, Ő a Szentírásban (is) megmutatkozó Isten. Jézus Krisztus a bűn alól Megváltónk, ezért amit Ő mond, az igazabb, helyesebb és jobb, mint amit én gondolok, akkor is, ha ez fájdalmas és nehéz nekem is, másoknak is...
Ha Isten valamit bűnnek mond, akkor én arról nem állíthatom az ellenkezőjét, ez ugyanis nagy baj és sok rossznak a forrása. Akár a korrupciót, a társadalmi tulajdon ellopását hazudom „a nemzeti tőkés osztály megteremtésének”, akár a paráznaságot, pornográfiát, homoszexualitást „szeretetnek és szabadságnak”, megrontom vele a környezetemet. (Például megrontom azokat a serdületlen gyerekeket, akiknek épp kialakulóban van a nemi identitásuk, és össze lehet zavarni őket. Szociológiai tény, hogy a homoszexuálisoknál az átlagosnál sokkal gyakoribb a partnerváltás, a promiszkuitás és a fiatalabb korosztályhoz való vonzódás.) A bűn felhalmozódása pedig megrontja az egész társadalmat, de az egész teremtett világot is, mint ahogy ezt a bőrünkön tapasztalhatjuk.
Így volt ez a Római birodalom idején is. A keresztények üldözésére jó ürügy volt az, hogy nem voltak hajlandóak áldozatot bemutatni a császár szobra előtt. A valódi ok azonban az volt, hogy a keresztények élete eleven váddá vált a bűnökben elmerülő, széthulló birodalomban. A Krisztus-hívők megtartották a gyerekeiket, sőt magukhoz vették mások kitett csecsemőit - korabeli abortusz – is, válogatás nélkül. Segítették a szegényeket, gondozták az öregeket, betegeket, nem felhalmozták, hanem megosztották javaikat. Felmagasztalták a családot és a hűséget és elítélték a szexuális visszaéléseket, akár férfiak, akár nők, gyerekek vagy felnőttek, rabszolgák vagy szabadok ellen követték el azokat. Ezért váltak botránnyá a világ szemében, és ezért válnánk ma is azzá, ha így élnénk. Ez az életforma ugyanis döntés elé állítja az embereket és lehetőséget ad nekik a megtérésre egy élő, krisztusi közösségbe, Isten áldásai, kegyelmei alá. Vigyázzunk azonban, mert ha a kereszténységünk ürügy valami más, politikai, gazdasági haszonra, akkor hová hívjuk megtérésre az embereket?
Akkor igazzá lesz rajtunk Jézus panasza arról, hogy körbe járjuk a világot, hogy valakit megtérítsünk, aztán gonoszabbá tesszük önmagunknál…
Isten szereti az embert, a bűnös ember is, de sohasem egyezett ki a bűnnel. Ez egy olyan ellentmondás, amit Isten is csak a keresztfán tudott feloldani. Jézus Krisztusban utat készített nekünk, hogy rajta keresztül feljuthassunk a mennybe. Ezen a kapun megy át minden ember, ha átfér rajta, ha bűnbánatot tud tartani, ha el tudja ismerni a bűnről, hogy bűn - akkor megmenekülhet, még ha a tisztítótűz legmélyebb bugyrán keresztül is. Ha meg tudja tenni…
Jézus Krisztus keresztje a mi keresztünk is. Képzeljük el, hogy a mi családunkban, a legszeretettebb embereink közül derül ki valakiről, hogy valami komoly bűnben él. Egyszerre kell kimondanom a bűnről, hogy bűn, ugyanakkor szeretnem őt, a bűnöst, sőt kiszeretnem őt a bűnből. Ki nem tagadhatom – Isten mentsen ettől! -, de a bűnbe mégsem egyezhetek bele. Ha vádolom, esetleg csak megátalkodottá teszem, de ha kimondom az igazságot, azt vádnak érezheti akkor is, ha nem annak szánom. Csak keresztre feszülhetek, agonizálva érte, hogy el ne vesszen…
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
