Bűnöket elkövető, megváltott ember
Isten titkait olykor csak paradoxonokban tudjuk megfogalmazni: Egy Isten, akiben mégis három személy van. Jézus Krisztus tökéletesen Isten és tökéletesen ember. Mi szentek vagyunk a szónak abban az értelmében, hogy Isten számára elkülönítettek, ugyanakkor még mindig csak a tisztulás útján botorkálunk előre az életszentség felé. Nem a világból valók vagyunk, de a világban élünk, Isten gyermekei vagyunk, és mégis bűnösök…
Ma is csak nosztalgikus fájdalommal tudok visszagondolni a megtérésem utáni idők első szeretetének forróságára, amikor nem tudtam betelni Isten szeretetével és mindent habzsoltam, ami róla szólt – miközben akkor éretlenebb voltam és sokkal kevesebbet értettem a keresztény valóságból, mint most. Ha ugyan most érettebb vagyok…
Ismerem a szorongást és félelmet, hogy csak tövises, köves talajba esett mag vagyok, aki nem hoz termést. Hogy az a fügefa vagyok, akin Jézus gyümölcsöt keresett, de csak levelet talált… Mivel is dicsekedhetnék? A családom fele nem keresztény, s olyan is van, aki az volt, de már nem az – akkor milyen példát élek én eléjük? Ha az elmúlt évtizedekben megtért is valaki, az se az én eredményem, hanem Istené, aki megszólította őt. Egyetlen gyógyulás és szabadulás se az én érdemem, hanem az Úré, aki meggyógyította őket. Összefirkáltam rengeteg papírt, megírtam egy csomó könyvet, de - aktualizálva a költői kérdést -, hogy azok által ment-e előre a keresztény világ, erősen kérdéses. A közösségeinket tekintve pedig én lehetek hálás azért, hogy ilyen hosszú idő óta elviselnek és nem mentek át egy jobb helyre...
Akkor sem rózsaillatú a helyzet, ha a Szentlélek gyümölcseit keresné Jézus bennem: szeretet, öröm, békesség, kedvesség, türelem, jóság, fegyelmezettség… Még mindig ugyanolyan hirtelen fel tudok csattanni, mint megtérésem előtt, és ma is jobban szeretek az ágyban fekve könyvet olvasni, mint kimenni dolgozni. Ha akarnám, se tudnám letagadni bogáncsaimat: a falánkságról tanúskodik növekvő hasam, a trehányságról az összecsapott munkák sokasága – és ezt a sort sajnos még nagyon sokáig folytatni tudnám.
Isten a Szeretet teljessége, aki így is szeret, ugyanakkor a szentség, tisztaság és igazság teljessége is, aki irtózik a bűntől, és akihez nem fér a szenny legkisebb morzsája sem. (Ha nem így lenne, ugyan miben különbözne a mennyek országa világunk összekevert valóságától?) Minél világosabban látom magam Isten tükrébe pillantva, annál jobban elő tűnnek bűneim és hibáim. Látom, hogy bűnöket elkövető ember vagyok, aki Isten szeretetéből, kegyelméből él. Látom, hogy a Jelenések könyvében említett „mennyei név” az én esetemben „a tékozló fiú, kegyelmek elpazarlója”. (Szűz Mária mennyei neve „az Úr szolgáló leánya”, míg Keresztelő Jánosé „a pusztában kiáltó szava”.)
Isten szeretete szabaddá tesz minket arra, hogy mi is szeressünk, ugyanakkor az ebben a szabadságban való élet – hogy egy újabb paradoxont írjak -, mégis nagyobb fegyelmezettséget követel, mint amiben a világ fiai élnek. Mert Isten ugyan ingyen adja a kegyelmet, a Szentlelket mindenkinek, aki kéri, ennek az ingyen kegyelemnek a megtartása, megélése és kibontakoztatása azonban olykor vérrel verejtékes.
Isten gyermekeivé tesz minket, de éppen nem gyerekessé, és minél szabadabbá tesz, annál több felelősséget rak ránk. Ha ezt megértjük, valóban Krisztushordozók leszünk, s nem csak lyukas edények, amiből elfolyik a víz.
Megváltott ember vagyok, Krisztussal együtt – mint az Ő testének tagja és a Szentlélek temploma -, vele együtt ott ülök az Atya jobbján. Ez a hitem, örömöm és boldogságom, erőm és szabadságom, szeretetem és életem. De itt élek a világban, bűnök és kísértések között, bűnös és megkísérthető emberként, akinek egész életében küzdenie kell, hogy Isten országa és akarata megvalósuljon életében, „amint a mennyben, úgy a földön is”.
Ezt a munkát pedig nem lehet megspórolni, vagy kijátszani szép szavakkal…
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
