Isten lángja és az önkéntes tűzoltók
Ősrégi tapasztalat, hogy ha Isten valami kis lángja valahol fellobban, rögtön megjelennek az önkéntes tűzoltók, hogy kioltsák azt. Olykor mi magunk oltjuk ki magunkban a lángot, olykor a világ igyekszik elfojtani bennünk a tüzet, s bizony az is előfordul, hogy a keresztény testvérek pokrócoznak, s még azt is gondolják, hogy ezzel Isten és az emberek javára tesznek.
Első, és talán gyakrabb, mint gondolnánk, amikor mi magunk fújjuk el a lángot. Visszatekintve az életem elmúlt évtizedeire, világosan és szomorúan látom, hogy volt néhány olyan pillanat, amikor Isten megnyitott előttem egy kaput, és én visszariadtam a lehetőségtől félelemből, önszeretetből, a bizonytalanság vagy egyéb okok miatt. Ennek – hogy saját krisztusi életünk önkéntes tűzoltói legyünk -, egyetlen gyógyszere van: a kitartó, fegyelmezett és önmegtagadó élet, szeretetből, másokért (Istenért és felebarátainkért). „Aki jobban szereti önmagát, mint engem – mondja Jézus -, az nem méltó a követésemre…” Be kell gyakorolnunk a lemondást, az engedelmességet, hogy a nehezebb és bizonytalanabb út, a keskeny út, a krisztusi út mellett tudjunk dönteni, amikor ilyen választás elé kerülünk.
A világ mindig készen áll arra, hogy kioltsa a Szentlélek tüzét. Megtérésünk után a régi haverok nem értik, mi történt velünk és igyekeznek visszahúzni addigi életünkbe. A világ okossága szerint az a legjobb, ha semmi nem látszik a kereszténységünkből: a lámpás a véka alatt marad, a só a sótartóban, és a kovász pedig ott rohadjon meg, ahol van.
Amikor a törökbálinti kis művelődési ház igazgatója lettem, igyekeztem mindent megtenni, hogy a ház jól működjön. Hétnapos munkahetünk volt, telt házzal, minden bevételi célt túlteljesítettünk – az ötéves ciklus végén néhányan mégis mindent megtettek, hogy ne engem válasszanak meg újra igazgatónak. Ennek egyetlen oka volt: Krisztus. Egy kis bibliakört is tartottunk ugyanis péntekenként a házban, és az egész működésünknek volt egy erős közösségi irányultsága. Még egy másik jelöltet is találtak, akit elindítottak, erős hátszéllel. Amikor a szavazás napján bent ültünk a képviselőtestületi ülésen, az előterjesztő minden létező rosszat elmondott rólam, én pedig csak hallgathattam és imádkozhattam magamban. Mellettem ott ült az akkori iskola igazgató - egy nagyon rendes református presbiter -, tőle kérdeztem suttogva: most mit csináljak? Cáfoljam meg a hazugságait? Ő annyit mondott: Csak maradj csendben… Így tettem, a szavazáson pedig 10-3 arányban megválasztottak a következő ciklusra. (Öt év múlva aztán mást választottak, de akkor már felkészített Isten, hogy menni fogok, amit el is mondtam a kollégáknak és a feleségemnek is, bár előre senki nem hitt nekem…)
Hogy a földre hullott mag útszélre kerül, köves talajba vagy tövisek közé, elsatnyul vagy szárba szökken, az sokszor a keresztény testvérek támogatásán vagy ellenállásán múlik – s talán ezek a legszomorúbb történetek. Mi 2004-ben határoztuk el, hogy minden év január 18-ra, Szent Margit ünnepére Nemzeti Imanapot szervezünk, és erről levélben tájékoztattuk is az összes püspököt és egyházi elöljárót (több biztató választ is kaptunk). 2005. január 18-án volt az első Imanap, amit aztán több, mint egy évtizedig szerveztünk. Több tízezer ingyenes imafüzetet nyomtattunk az évek során, s küldtünk szét plakátokkal és egyéb kiadványokkal együtt és szerveztük az imaalkalmakat ország szerte -, amikor eljött a „válaszcsapás”. A főegyházmegye hivatalos hírlevelében tettek közzé egy rövid tájékoztatót, amiben mindenkit óvtak tőlünk – ámbár még a nevünket sem írták le helyesen -, hogy mi nem is vagyunk katolikusok és csak a pénzre hajtunk. (Szomorú valóság, hogy ezt még olyan keresztény civil honlap is közzé tette, amiről addig azt gondoltam, hogy egy úton járunk.) Én pedig kaptam egy kétsoros levelet az egyik segédpüspöktől, amiben felszólít, hogy azonnal hagyjam abba a Nemzeti Imanapok szervezését, mert ahhoz nincs semmi jogom.
Lenyeltem a keserű pirulát, bár nem tagadom, hogy emésztési gondokat okozott. De nem akartam engedetlen lenni – ámbár én más egyházmegyéhez tartoztam -, aztán akkorra már sok imakezdeményezés jött létre hazánkért, és értelmetlen háborúságot sem akartam vívni. Azért mi továbbra is imádkozunk Szent Margit ünnepén, és másokat is biztatunk, hogy tartsanak imanapot hazánkért, de nincsenek már plakátok és imafüzetek, nem szervezünk – élünk a fű alatt, de azt a mai napig sem tudom, hogy helyesen döntöttem-e akkor…
Harminc év kereszténységébe sok minden belefér. Volt, hogy a jó testvérek eltanácsoltak abból a közösségből, aminek alkalmait évek óta vezettem, máskor kitiltottak egy levelező listáról, voltunk már elkárhozó lelkek, mert bizonyos magánkinyilatkoztatások igazságáról nem voltunk meggyőződve, voltunk túl karizmatikusok, túl máriások, túl buzgók vagy épp túl világiasak, és semmiképp sem normális emberek. Krisztussal azoban minden túlélhető, utána pedig – az már a mennyek országa…
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
