Jézus szedett-vedett társasága
Csodálkozzunk rá, miféle embereket gyűjtött maga köré Jézus. Ott van köztük a baloldali nacionalista, talán a terrortól sem visszariadó zelóta Simon és a jobboldali főember Nikodémus, a Nagytanács tagja. Az áruló és kollaboráns vámos Máté és az istennyilát az őket be nem fogadókra lehívni kívánó János és Jakab, a galileai Simon Péterről nem is beszélve, mert hát „származhat-e bármi jó Galileából”? Mi a titka annak, hogy ez a sokféle ember megfért egymással, sőt a világtörténelem legnagyobb vallási ébredését indította útjára?
Jó lenne ezt megértenünk, mert ma hazánkban – és az egész világon is -, épp szétrágja egymást a jobb- és baloldal, gazdag és szegény, konzervatív és liberális, s ennek a gonosz zűrzavarnak részesei, olykor aktív kavarói vagyunk mi, keresztények is. Márpedig, „ha egy ország meghasonlik, akkor kő kőre omlik…”
Talán rossz is a bevezetőben feltett kérdés, mert nem „mi a titka”, hanem „ki a titka” annak, hogy az a sok különböző nézetű és habitusú ember együtt tudott működni: a titok Jézus Krisztus. Ezek az emberek mind Krisztushoz tartoztak, őt követték és hozzá akartak közeledni egyre jobban. Ha volt is bennük vágy és hajlam, hogy a saját nézetükről meggyőzzék a többieket – ez természetes -, de mégsem a saját képükre akarták formálni a tanítványok közösségét (kivéve Júdást, aki el is árulta mesterét), hanem mind krisztusivá akartak lenni. Máté nem a vállalkozások mindenek fölötti értékét hirdette, Nikodémus nem a hatalom és kiegyezés szükségességéről szónokolt és Simon sem akarta forradalmárrá tüzesíteni a többieket, hanem mindannyian a Szentlélek tüzére vágytak és annak összekötő erejében bíztak. Hasonlatként: ha egy kerék küllői egymás felé törekszenek, végül kitörnek – de ha mind a középpont (azaz Jézus Krisztus) felé törekszenek, akkor egyben egymáshoz is egyre közelebb kerülnek, miközben megőrzik önazonosságukat is.
Úgy tűnik, ezt még mindig nem értettük meg. Még mindig szekértáborokból lövöldözünk egymásra, kétségbe vonva a másik kereszténységét, mert az baloldali, jobboldali, katolikus vagy nem katolikus, konzervatív vagy liberális – ahelyett, hogy a megértés és együttműködés útját keresnénk. (És persze ebben mindig annak van nagyobb felelőssége, akinek több a lehetősége, a hatalma, a pénze, a befolyása…) Minket a föld sójának és nem ékének és kisbaltájának hívtak el, hogy végül szánalmas igazságaink szemétdombján kukorékoljuk királyságunkat…
Vezetői és menedzser-tankönyvekben példák sokaságával illusztrálják, milyen hibát követ le az a vezető, aki a munkatársai sokszínűségét lecseréli a saját képére és hasonlatosságára formált alkalmazottakra. Az egyneműsítés törvényszerűen a teljesítmény csökkenéséhez, az ötletek elapadásához, a szabad vélemény-nyilvánítás helyett a hajbókoláshoz, s végül akár a cég összeomlásához is vezethet. A sikerpropaganda mögött egyre sötétebb és mélyebb válság növekszik, ami végül felszínre tör, s bizony lehetséges, hogy a kreativitását vesztett mamelukok hadával már orvosolhatatlanná válik a probléma.
Lám, milyen bölcs volt Jézus, amikor ezt a sokféle embert – tulajdonképp kora társadalmának keresztmetszetét -, választotta legszűkebb tanítványi körének, elviselve és gyógyítva, nevelve és növelve őket! S lám, a hitetlen Tamás végül Indiáig jutott, hirdetve az Örömhírt, a szolgák elől elfutó Péter pedig a még császárvárosban is bátran hirdette az evangéliumot.
Igaz, nekik is voltak vitáik, sőt apostoli zsinatot kellett összehívni az ellentétek megoldásához – összehívták és megoldották. Pál és Barnabás is úgy össze tudott különbözni, hogy egyik erre, a másik arra ment – de szakadást mégsem okoztak. Talán nekünk is ezt kellene megtanulnunk: szegény, gyenge kis foltozóvargaként összevarrnunk, ami szétesni készült, s nem még nagyobb szakadást előidézni: egyházunkban és hazánkban, ott ahol élünk és úgy, ahogy tudunk...
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoljde.hu)
