Pio atya tüsszentő pora
Nagy Szent Teréz vidám dalokat énekelt és játékokat játszott a rekreáció ideje alatt a nővértársaival, Pio atya többször is tüsszentőporral viccelte meg társait, Kis Szent Terézék a kolostorban színházi jeleneteket adtak elő és élőképekbe álltak be, Néri Szent Fülöp bolond-felvonulásokat szervezett, Jézus Krisztus pedig annyira szeretett jókedvű lakomákon részt venni – még a mennyek országának előképeként is szerepeltette példabeszédeiben -, hogy azzal vádolták, falánk és borissza ember.
Sok szentről tudható, hogy vidám és derűs lelkű ember volt, életrajzukban azonban ez csak mintegy mellékesen említett körülmény. Pedig a Szentlélek gyümölcseinek felsorolásában az első helyeken a szeretet és az öröm található, talán szabadna ezekre egy kicsit több figyelmet fordítani…
Minden kor a maga kultúrájának szemüvegén keresztül szemléli az embert. Másképp látta önmagát a felvilágosodás gyermeke, másképp a romantika idején élő ember. Az egyik kor az értelmet, a racionalitást hangsúlyozta, a másik az érzelmek fontosságáról írt regényeket. A spártai harcos más ideál, mint az dzsentlemen vagy épp korunk hőse. Ugyanez igaz a Krisztus-képre és a hitelesnek tartott keresztény személyiségre is. A mindenek felett győztes Pantokrátor Krisztus más ideálkép, mint a szenvedő Krisztus és a kereszt alatt álló Mater Dolorosa.
Ezek az ideálképek más-más oldalát emelik ugyan ki Jézus Krisztusnak, de mégis nagyon markánsak, meghatározóak voltak. Ma azonban – úgy látom -, ilyen Krisztus-kép nincs, és talán nem is baj, hiszen így mindenki úgy közeledhet Jézushoz, ahogy az számára a legjobb. Ha valamit mégis hiányolok, az a vidám Jézus Krisztus képe. Néha azt gondolom, bárcsak lenne egy keresztény Hofi Gézánk, aki megértéssel és szeretettel tudna parodizálni minket, bemutatva esendőségünket és Isten iránti szeretetünket! Azt hiszem ez gyógyító hatású volna életünkre.
Én kísérletezem a humoros, groteszk megközelítéssel, bár nem mondhatom, hogy átütő sikerrel. (Épp most vasárnap tettem fel a honlapunkra az irodalom menüpont alá az Okosba című novellát, ami arról szól, hogy Jézus lejön hazánkba és munkát keres…) Úgy tapasztalom, bár az emberek szeretnek nevetni, mókázni, de amikor ezt összekapcsolnám Jézussal, akkor néhányan rögtön elkomorulnak, és megbotránkoznak, mintha Jézus érinthetetlen bálvány lenne. (Az a Jézus, aki mindig az emberek között akart lenni és olyan megnyerő személyisége volt, hogy ragadtak rá az emberek.)
Szombaton rajzoltam egy képet Jézusról Mikulás sapkában és feltettem a facéra a rajzot, bár előre tudtam, hogy ezzel újra csak parazsat gyűjtök a fejemre. Elveszíthetek embereket, miközben újakat nem nyerek meg… Védőbeszédként csak annyit tudnék mondani, hogy láttam a múlt héten, hogy kisiskolásaim milyen őszinte bizalommal várták vasárnapra a Mikulást, mennyi remény, izgalom és öröm volt bennünk, és azt gondoltam, ez a fajta remény és nyitottság tetszik Istennek is. „Engedjétek hozzám a kisdedeket”…
(Hab a tortán, hogy az iskolai Mikulás a járványhelyzet miatt nem tudott körbe menni az osztályokhoz, ezért egy kis videót kellett csinálni – gátlástalan vagyok, ezt is feltettem a honlapra, meg lehet nézni.)
Egy kis vidámságot, ha kérhetném! Adventi várakozást, örömöt, hogy ne csak a rózsaszín gyertya emlékeztessen minket az örömre, ne csak a zsoltárokban olvassunk ujjongásról, hanem a mi szívünk is megvidámodjon.
Ha máson nem, legalább egy jó viccen. Vagy legalább nevessünk magunkon, a mi nagy komolyságunkon és fontosságunkon, ami aztán igazán nevetséges dolog.
Áldott, vidám várakozást az Eljövetelhez, imával és szeretettel: Gyula (sipos)
