Bolondokháza
Kínomban nevetnék, ha nem lenne olyan siralmas az egész. Egyik oldalon minden jót és rosszat megkülönböztetés nélkül véres rongyként lobogtatnak a kormányon lévők előtt, a másik oldalon meg a jobboldal legvéresszájúbb publicistái hirdetnek Békemenetet. A neten „új Himnuszként” keringtetnek egy dalt - nekem is a drága keresztény testvérek küldték el -, és amiben a nagymagyar siratókórus után felhangzik az ígéret: jönnek az égből a táltosok és kitűzik újra az ökörkoponyát… az lesz ám csak a győzelem! Visszaüzennék a rajongónak: nem kell már kitűzni, van itt abból bőven…
Az egyik, magát kereszténynek hirdető párt vezetői nyilvános demonstrációjukon a hét végén zászlót égettek, feledvén a legegyszerűbb krisztusi igazságot: ne tedd másnak azt, amit nem akarsz, hogy neked tegyenek. Azaz: ne égesd senki zászlóját, ha nem akarod, hogy a te zászlódat is égessék. Vajon, ha a magyar zászlót égetnék, ahhoz mit szólnának? (És ha hozzá teszem, hogy a gyújtogató édesanyja áldott lelkületű gyermekorvos, akkor pattog le a fejemről a maradék hajam gyászomban – hová jutottunk?!)
Szent István király bölcsessége többek között abból fakadt, hogy felismerte: két hatalmas erő – Kelet és Nyugat – között neki ügyes politikával kell lavíroznia, hogy a Kárpát-medencében a Magyar Királyság létrejöhessen és megmaradhasson. Ehhez felhasznált minden korabeli „diplomáciai eszközt”. A lányait a szomszéd uralkodókkal házasította, területet ajánlott ha szükséges volt, és területet védett, ha kellett. Megnyitotta a jeruzsálemi zarándok- és kereskedelmi utat, jó pénzt veretett… csak ezzel a „veled, de nélküled” stratégiával volt lehetséges, hogy a belső konszolidáció feltételei kívülről biztosítva legyenek. A halála utáni belső hatalmi harcokban már közvetlen utóda, Orseoló Péter is felajánlotta a németeknek a koronát és hűbériséget, csak hogy hatalmon maradhasson. Aztán már az Árpádoknál is hol a kijevi Rusz látszott kívánatos partnernek, hol a sztyeppei kunok voltak a kebelbarátok…
Az ország végül – hála a néhány ügyes Árpád-házi és a két Anjou-királynak - mindezt túlélte, Mátyás király fantazmagóriáiba azonban már belebukott.
Mátyás, ez a népmesei hős, követhette volna apja – a hazájáért élt-halt Hunyadi János – nyomdokait. Csodálatos tehetségekkel megáldott, sikeres országszervező munkát végző ember volt. – hogy aztán az egészet eltékozolja egy megvalósíthatatlan álom igájában, hogy ő német-római császárrá legyen. Akikkel szövetkeznie kellett volna – csehekkel, lengyelekkel -, azokat maga ellen fordította, ahová meg törekedett, ott csak ellenségeket talált. Ahol védekeznie kellett volna – a határokon, a török ellen -, ott nem tett semmit, ahol pedig csak a baráti jobbot kellett volna nyújtania, ott szövevényes intrikákba és háborúkba keveredett. Dinasztiát nem alapított, balkézről való gyermekét (Corvin Jánost) hiába tette főúrrá, sohasem fogadták el – halála után aztán rádőlt az országra a sok viszály és háború, a török maga se hitte, hogy ilyen könnyen győzhet és még maradhat is… Ennek lassan ötszáz éve – és még mindig nem tanultunk belőle! (Ahogy a mondás tartja: a lányomnak mondom, a menyem is értsen belőle.)
Azóta sírjuk a tutit az egész világnak – és közben csak fogyunk, kisebbedünk, törünk. Az 1867-es Kiegyezés talán még adott volna egy esélyt, de azzal se tudtunk élni. Aztán jött Trianon tragédiája – és most az „új himnusz” videoklipjében a hős turul rakja össze Nagymagyarországot – hát, ha csak úgy nem… Előtte azért nem ártana megkérdezni a most ott élőket: akarnak-e hozzánk tartozni? A románok, a szerbek, horvátok, szlovákok tényleg erről álmodoznak és alig várják, hogy újra együtt éljünk? És nekünk tényleg van erre gazdasági-katonai erőnk? Mert meggyőzni, ide édesgetni láthatólag nem akarnak senkit, sőt, aki még itt van azt is elüldöznék. (Tudjuk jól, hogy csak egy magyar legény van a gáton, az is szlovák rendszámú autóval járt, s ha a szaván múlna, már egy zsidó, egy cigány, egy nemzetségi, de egy baloldali se lenne az országba – a maradék igaz magyar már kis helyen is elférne, ebből is látszana, hogy mind jó ember…)
Pedig a Kárpát-medence természetes életközösségének helyreállítása mindannyiunk érdeke lenne. Ugyanazok a folyók, élőhelyek – ha az egyik szennyez, annak a másik is kárát látja. Ha az egyik népet ütik, a másiknak is fáj – még ha nem is veszünk róla tudomást. Ehhez képest mára még a „Visegrádi négyek” kezdeményezése is elhalt. Kapcsolataink befagytak, hősi virtusunkkal sikerült a saját vérünket egyre nehezebb helyzetbe hozni az elszakadt területeken. Csak úgy ne legyen, ahogy a bolond mondja a viccben a társának: kapaszkodj az ecsetbe, mert viszem a létrát! De talán egy másik bolondos történet még jobb illusztráció:
A bolondok villanyt szerelnek. Azt mondja az egyik a társának, aki a létrán áll:
- Kapaszkodj az árnyékba, mert viszem a létrát!
- Nem vagyok én bolond, hogy ezt tegyem!
- Aztán miért nem?
- Mert ha lekapcsolod a lámpát, leesek!
Bárcsak odáig eljutnánk, hogy legalább felkapcsoljuk a lámpát…
Sípos (S) Gyula, (www.szeretetfoldje.hu)
