Lelkiismeretfurdalásom van
Csöngetnek. Kinézek az ablakon. Megint egy ember, aki ezen a héten már többször kért pénzt, ezresnél kevesebb sohasem elég neki -, és nem nyitok ajtót, de lelkiismeretfurdalásom van. Jézus azt mondja: ha kérnek adj, jó mértékkel, megnyomottat, és ne kérj vissza semmit. Most mit tegyek?
Rendben van, adok. Ha végigmegyek Budapesten az utcán, mindig kikopik néhány száz forint a zsebemből – belefér, mondom, úgyis ritkán járok fel. Vannak „törzskéregetőim” akik lakásra jönnek, adok vagy menekülök, mikor hogyan. Aztán néha kétségbe esem - ma reggel a templom előtt valaki ötvenezer forintot kért tőlem (volt már ilyen, azt se kaptam vissza), hat mondatot mond arról, hogy miért, abból eggyel se tudok azonosulni…
Néha úgy érzem, a szeretetemmel vagyok megzsarolva. Persze úgy kell nekem, nekünk, minek szoktattuk rá az embereket arra, hogy ha kérnek, kapnak tőlünk? És mégis: valahogyan mégiscsak segíteni kell…
A magam számára azt találtam ki, hogy minél jobban ismerek valakit, annál inkább el tudom dönteni, hogy mit adjak neki. A pesti utcai kéregetőnek pénzt, mert nem ismerem, nem tudom megítélni – pénzt, de nem sokat… Aki rendszeresen nálam csönget és eléggé ismerem, annak ételt, vagy kiváltom a gyógyszert, de pénzt nem, mert tudom, hogy a kocsmába viszi. Ugyanakkor mit tegyen egy olyan ember, aki magányos, munkanélküli és csak akkor érezheti magát rövid ideig emberek között, ha be tud menni a kocsmába, inni egyet? Vagy hazamegy – ha van még neki olyan – és a cimborájával megissza a kannás bort és közben embernek tudja magát – van-e jogom megítélni nekem őt?
Jön az egyik, olyan részeg, hogy kapaszkodnia kell a kerítésbe és azt mondja, ki kell váltania a gyógyszerét, adjak neki pénzt. Szombat van, patika zárva – de ha idehozod a receptet, hétfőn kiváltom neked. Nagy nehezen elmegy, öt perc múlva újra itt van – kezében egy értesítéssel, hogy jönnek hozzá a gázórát ellenőrizni. Azt mondja, hogy recept nincs, csak ez, és azt sem mondja meg hogy „ezek” miért jönnek mert az nem rám tartozik, de adjak pénzt, legalább ötezret…
Egyik törzskéregetőmmel próbálom megértetni, hogy én is „túlélési vállalkozó” vagyok, három nagy gyerekem van, pénzjegynyomdám meg nincs, most egy darabig inkább ne jöjjön - úgy tűnik megérti és elmegy. Aztán másnap újra megjelenik, neki mindenképpen utaznia kell, csak a buszjegyek árát adjam oda, de legalább egy ezrest…
Akinek van annak még adnak, akinek nincs, attól azt is elveszik, amije van – mondja Jézus. Aggódom: ha azt mondom, nincs pénzem, akkor a kegyelem eltűnik az életemből? Mert hát van pénzem, vagy ha nincs is, de legalább bízhatok Isten kegyelmében. De ha azt mondom, hogy van és odaadom, akkor bajba kerülök a családom előtt...
Attól félek, a helyzet csak nehezedni fog. Nem úgy tűnik, hogy most jön a felvirágzás és mindenkinek lesz munkája, megélhetése, sőt – mit fogok én itt tenni? Hogy álljak helyt vagy hová meneküljek?
Az egyik „kuncsaftom” kért tőlem egy keresztet, azt elhagyta, kért egy másikat, mostanában mindig rajta lóg, mutogatja büszkén, részegen – milyen reklám ez nekünk, keresztényeknek -, ezzel is igazolva, hogy ő aztán jó ember, csak még adjak egy kis pénzt. Felajánljuk neki, hogy járjon a közösségünkbe, de oda csak akkor jön ha totál részeg és akkor is szétdúlja (ha engedjük) az összejövetelt. Felajánljuk, hogy segítünk neki, hogy elovonóra mehessen, de oda nem megy, mert ő nem alkoholista, akkor hagyja abba, amikor csak akarja – ami mese habbal. Már tönkrement az élete, felesége a gyerekkel anyaotthonba menekült előle, munkája nincs, lassan a romházát is elveszíti. Sajnálom őt, imádkozom érte, de ha legközelebb becsönget, attól félek, nem fogok kimenni, mert besokalltam.
Vétek a szeretet törvénye ellen? Azt hiszem, igen. Nincs bennem elég bizalom? Attól félek, ez is helytálló. Csak épp el vagyok fáradva. Mostanában a Szeretet Földje Szolgálat anyagi alapjainak az előteremtése is nehezebb. Érthető, hiszen az egész ország ezzel küzd. Felmerül bennem a kérdés: lehet, hogy azért kevesebb a bevételünk, mert szűkkeblű voltam a nálam rászorultabbakkal?
Milyen jó volt szent Ferencnek – sóhajtom -, neki nem kellett házat fenntartania (nagy bajban lennénk, ha feleségemnek nem lenne állása), gyerekeket nevelnie, iskoláztatnia. De ha a szívem mélyére nézek, nem szeretnék hajléktalan lenni, mint Assisi Szent Ferenc, örülök annak, hogy fűthetek a lakásban és meleg ételt ehetünk. Örülök, amikor a gyerekemnek meg tudom venni, amire vágyik és nem akarok a feleségemmel azon tűnődni, hogy akkor most melyik zsebünkből mit vegyünk még ki…
És közben lelkiismeretfurdalásom van…
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje .hu)
