Nemeshegyi Péter kilencvenöt éves - interjú
Nemeshegyi atyánál fiatalabb kilencvenöt évest nehéz lenne találni. Derűs, minden érdekli, és életének régmúlt eseményeiről éppúgy szívesen beszélget, mint a hitet vagy a világ sorsát érintő mai kérdésekről. Az isteni jóság, az irgalom csupa szív hirdetője:
– Születésnapja alkalmából szakéval, azaz japán rizsborral koccintunk. Örülnék, ha ez az ital Proust madeleine süteményéhez hasonlóan emlékek sorát indítaná el Péter atyában. Például a születésnapjaiét. Szívesen ünnepelte-e őket? Melyek voltak a legemlékezetesebbek?
– Kezdjük az elsővel, vagyis magával a születésem napjával. Egyetlen gyermeke voltam a szüleimnek, akik emiatt minden szeretetüket rám pazarolták. A születésnapom környékén mindig megkértem az édesanyámat, hogy mesélje el a születésem történetét. Szombaton jöttem a világra. Ő vasárnapi gyermeknek várt, de „siettem”, ezt mindig elmondta. Nehéz szülés volt, anyukámnak rettentően fájt közben a feje (agydaganata volt), ezért hol jobbra, hol balra csapkodta. Ettől úgy kikopott a haja, hogy utána le kellett vágni.
A gyermekkori születésnapjaim mind nagyszerűek voltak, mert olyankor minden körülöttem forgott. A kívánságom szerinti menüt állították össze, minden évben ugyanazt: húslevest cérnatésztával, rántott csirkecombot krumplipürével és uborkasalátával, desszertnek pedig csokoládés, égetett cukros gesztenyepüré-tortát. Az ajándékokra már nemigen emlékszem, de nem is azokon volt a hangsúly. Hanem azon, hogy fontos voltam azok számára, akik fontosak voltak nekem.
A muzsikát is otthon, a szüleim hatására szerettem meg. Édesapám gyönyörű zongorajátéka révén, ahogyan Chopint, Debussyt, Bartókot játszotta. Kisgyerekként a zongora mellé húztam a sámlit, és úgy hallgattam. Mozart derűje, könnyedsége, vidámsága, a zenéjéből áradó reményteljesség is óriási hatással volt rám: lelki rokonomnak éreztem, és valami titkos összeköttetést sejtettem meg kettőnk között. Mint később rájöttem, legalább egyvalami valóban közös bennünk: több mint kétszáz évvel korábban ő is január 27-én született.
Az első nevezetes felnőttkori születésnapom a harmincadik volt, amelyet némi szomorúsággal ünnepeltem, mert arra gondoltam, mostantól vége az ifjúságnak. Később nemegyszer megesett, hogy a rendtársaim megfeledkeztek a születésnapomról. Amikor senki nem gratulált, az elkedvetlenített kissé, de vigasztalásul mindig arra gondoltam: a Jóisten azért tudja, és megemlékezik róla. A hetvenedik születésnapom nevezetes volt, mivel akkor mentem nyugdíjba a tokiói Sophia Egyetemről, aznap búcsúztam az ottani, több évtizedes tanári működésemtől. Szerettem tanítani, és a hallgatók is kedvelték az előadásmódomat. Mivel a japánok nem gesztikulálnak, számukra meglepőek voltak az én nagy gesztusaim. El is nevezték őket „Nemeshegyi-tornának”. Nell-Breuning, a neves frankfurti szociológusprofesszor egyszer meghallgatta egy előadásomat, aztán odajött hozzám, hogy gratuláljon, e szavakkal: „Sajnos már alig hallok, ezért egyetlen szót sem értettem abból, amit mondott. De nagyon tetszettek a gesztusai!”
– A japánok milyen alkalmakat ünnepelnek meg leginkább, és hogyan?
– A születésnapokat hozzánk hasonlóan ünneplik. Nagy ünnep számukra, amikor a gyerekek először veszik fel az iskolai egyenruhájukat, és a felnőtté avatás is jelentős esemény náluk húszéves korban. A lányok ekkor különösen szép kimonót öltenek.
A szaké az ünneplés fontos hozzávalója, hidegen és melegen is fogyasztják. Eleve nem túl erős ital, és ők csak egészen kis adagokban, kupicákból isszák. Fontos illemszabályuk, hogy senki sem tölthet belőle magának, hanem a szomszéd kupicáját kell figyelni, hogy ha kiürült, teletöltse az ember. Koccintáskor a japánok azt mondják egymásnak: „banzáj!”, ami azt jelenti: tízezer év. Vagyis mindenki azt kívánja a másiknak, hogy éljen tízezer évig.
Tokióban van egy úgynevezett „szakéjárat”: ez egy olyan vonat, amelyen a beszakézott, illuminált állapotban levő japánok bizonyos estéken véletlenül gyakran fennmaradnak. Ezért a végállomáson, a városon kívül szállást rendeztek be számukra, hogy ott józanodhassanak ki másnap reggelre.
– A keresztelésük napját számon tartják a japán keresztények?
– Karácsonykor minden évben körülbelül háromszáz levelet küldök azoknak, akiket felnőttként megkereszteltem Japánban. És a válaszaikból az derül ki, hogy noha ez az esemény már mindegyikük esetében körülbelül harminc éve vagy még régebben történt, mindmáig fontos és emlékezetes a számukra.
– A napokban is keresztelt egy babát. Milyen lelki útravalóval készült számára és a szülei számára?
– Egy évvel ezelőtt én eskettem a most két hónapos fiúcska szüleit. A keresztelés Isten gyermekeinek születésnapja, és ezáltal Jézus születéséhez kapcsolódik. Minden egyes ember az Atya és Jézus kapcsolatába születik bele. Így az élet, amely a kereszteléssel kezdődik, soha nem ér véget. A keresztséggel eltörölhetetlen pecsétet kapunk, Jézus testvéreivé és a Szentlélek templomaivá válunk. A Szentlélek szeretetáradatába vonzza az egész világot, s minden nehézségből, szomorúságból, reménytelenségből kiemeli majd. A keresztség fényforrás számunkra a világ sötétségében, és semmi sem tudja kioltani. Milyen érdekes, hogy egy félelmetes erdőben járva éjszaka elég csupán egyetlen gyertyát meggyújtanunk ahhoz, hogy legyőzze a sötétet. A sötét, amint fény közelít hozzá, megszűnik sötét lenni. Mert a fény valami létező, pozitív erő, míg a sötétség csak a fény hiánya, amelynek a helyén fénynek kellene lennie.
A keresztséggel egy nagy családba, egy közösségbe lép be az ember. Ingyenes ajándék ez, a hit szentségének is nevezik. Akit megkereszteltek, annak már kezében a hit lámpása: tudja, merre kell mennie, és azt is, mi a jó, mi a rossz. Tudja, hogy szeretni jó, gyűlölni rossz. A Szentlélek élesíti, erősíti a lelkiismeretét.
Kevesen tudják, hogy kilencvenöt évvel ezelőtt négy keresztnevet kaptam a keresztségben: Péter Ferenc Tibor Béla lettem. A Pétert édesanyám választotta nekem, nem volt Péter a rokonságban. Kedvelem Péter apostolt, a védőszentemet, mert csinált ugyan butaságokat is, de végleg nem hagyta ott Jézust. Ferencnek a keresztapámat hívták Xavéri Szent Ferencről, Tibor az apám után lettem, Béla pedig a nagyapám után.
– Milyen gondolatokkal és érzésekkel készül közelgő kilencvenötödik születésnapjára? Mi az, amiért különösen hálás e naphoz kapcsolódóan, és van-e, amire esetleg szomorúan vagy meghatódva gondol?
– Évről évre egyre magasabb számokat ünnepel az ember. Vannak, akiket ez zavar, s emiatt egy ideig tagadni próbálják a korukat. Később viszont általában kezdenek büszkék lenni rá. Egyszer, amikor a nyolcvanadik születésnapomra tartottunk, az autóban egy szintén idős professzorral beszélgetve arról elmélkedtem, hogy nem igazán tudok mit kezdeni a nagy ünnepléssel, hiszen nyolcvanévesnek lenni nem érdem. „Hát, érdemnek talán nem érdem – mondta ő –, de mindenképpen teljesítmény.”
Ami a szomorúságot illeti, van okom rá, mert egyre több kortársam hagyja el a földi tereket. Azok közül, akikkel együtt léptünk be a rendbe, rajtam kívül már csak Deák Ferenc van köztünk. Ő Chilében és Kanadában működött, ma Szegeden él.
– Szereti a januárt, születése hónapját?
– Stramm hónap, szeretem. Régen mindig befagyott a Duna, a város pedig csendesebb lett a hótól. Szerettem bakancsot húzni, és felmenni a közeli hegyekbe – Japánban is, és itthon is, a hazatérésem után. Szeretek gyönyörködni a hófehér világban. Ahogyan a lecsöpögő víz a gallyakra ráfagy, attól mindig olyanok a hegyoldalak, mint egy-egy csillogó üvegkereskedés.
– Péter atyára – noha tudós szerzetes, és szép tanári pályát futott be Japánban – a katolikus közösség elsősorban a szív, a Jóisten és a teremtett világ szépsége iránti csodálat és meghatódás embereként, a gondviselő, irgalmas Isten hirdetőjeként gondol. Mi alakította ilyenné?
– Ez nagyon személyes dolog. A szeretetteljes otthoni légkör, amely gyermekkoromban körülvett, felerősítette számomra a kereszténységnek ezeket a vonásait. Jézus mondja: csak az Isten jó. Ebből az ősvalóságból részesedik minden, ami jó. Jónak lenni jó: erre nevel Jézus példája, és erre indít a lelkiismeretünk is. A doktori dolgozatomat Órigenészről, Isten szeretetének teológusáról írtam. Szerinte Isten szerető nevelő, aki a jó felé irányítgatja szabad akarattal megáldott teremtményeit. Hogy ennek hatására mindenki üdvözül, azt ugyan nem lehet biztosan állítani, de remélni lehet, sőt kell is. A Timóteus-levél szavaival összhangban Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön.
– Lelkipásztori tapasztalatai alapján mi az, ami legjobban meg tud vigasztalni egy reményvesztett, hitében megingott, az emberek jóságában kételkedő és célját vesztett embert?
– Élt a középkorban a Brit-szigeteken egy szent életű hölgy, Norwichi Julianna, akinek látomásai voltak. Vízióit gyűjti egybe Az isteni szeretet kinyilatkoztatása című könyv, amelyben az olvasható, hogy Jézus megjelent Juliannának, és így biztatta: „Minden jól végződik majd.” Ő ellenkezni próbált, és a gonoszság, a háborúk, a pokol szörnyűségét állította szembe ezzel az optimizmussal. Jézus azonban így felelt neki: „Te csak kövesd egyházam tanításait, és közben soha ne feledd: minden jól végződik majd.”
Világunk csupán egy része a valóságnak. Már ebben az életben is előfordulhat, hogy bepillantást nyerünk abba, ami odaát van, és bízhatunk abban, hogy Istennek végül az egész világot sikerül a jó oldalra vonzania.
– Papként milyen eszközöket tart a legmegfelelőbbnek az Önnel kapcsolatba kerülő emberek hitre vezetésére?
– A leveleikben korábbi működésemre visszaemlékezők azt írják: sok erőt és reménységet merítettek abból, amit mondtam – és ahogyan mondtam. Gyakran hangsúlyozzák ezt is: hogy a kisugárzásommal hatottam rájuk. Szerettem és szeretek hasonlatokban beszélni, az életemből vett példákkal, konkrétumokkal elevenné tenni a mondandómat. Keresni szoktam a hallgatóim tekintetét, sohasem prédikálok behunyt szemmel. És talán az sem mellékes, hogy van egy kis költői vénám. Amit látok, megtapasztalok, azt festő ükapámhoz hasonlóan képes vagyok érzékletesen átadni. Írtam is erről egyszer egy verset, hadd idézzem két sorát: „Örökségképpen rám maradt az öregapám rajzos keze, / ezért össze-összerezzenek, ha rám talál a dolgok üzenete.”
– Mindig meg tud lepni azzal, hogy mennyire naprakész a világ dolgaival kapcsolatban. Erős kíváncsiság él Önben, és fontosnak tartja, hogy minden kérdésben kialakítsa az álláspontját. Mostanában mi foglalkoztatja a legintenzívebben?
– Az Észak-Korea és Trump közötti konfliktus aggaszt a leginkább. Észak-Korea bolond társadalom lehet, és Trump is kissé bolondnak tűnik, ezért aggódom, nehogy gond legyen. De persze erősen remélem, hogy az Úristen bölcsen vezeti a világot, s ezért végül a józan ész győz majd.
Nyugtalanít az is, hogy a fiatalok manapság nehezen köteleződnek el, és kevésbé vonzza őket az, amit a kereszténység ajánlani tud. De aztán mindig megnyugtatom magam azzal, hogy a jóság, a szeretet és a szépség magvai nagy bőségben el vannak szórva körülöttünk a világban. Már egyetlen százszorszép, pitypang vagy búzavirág léte is elegendő bizonyíték arra, hogy a világ alapja az isteni bölcsesség, a szépség és a gondviselés.
– Hogyan gondozta, miként tartotta frissen élete során a hitét, az istenkapcsolatát? Mi segítette át a nehéz időszakokon? Hogyan sikerült elérnie, hogy az Istenben való örömöt megőrizze, és ma, kilencvenöt évesen is képes legyen közvetíteni a környezete számára?
– Úgy tapasztaltam, hogy amikor szorult a hurok, és már-már reménytelennek látszott a helyzet, Isten váratlanul mindig megoldást adott. Egyszer például majdnem véget ért a japán misszionáriuséletem, amit nagyon szerettem. Ekkor azt, aki el akart küldeni Japánból, váratlanul leváltották, és utána még a japán püspöki kar is meghívott, hogy osszam meg tagjaival a misszióval kapcsolatos javaslataimat.
A derűm megőrzésében az segített, hogy rájöttem: biankó csekket kell adnom Istennek, és azt mondanom neki: bármit ráírhatsz, Uram, csak őrizz meg a hitben. Alapítónk, Loyolai Szent Ignác híres imáját imádkozom újra meg újra: „Mindenem a tiéd, használd szent akaratod szerint, add nekem szeretetedet, és ez elegendő nekem.”
Fotó: Merényi Zita
Kiss Péter/Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2018. január 28-i számában jelent meg.
