A teológia hasznáról és káráról
Az agykutatók és pszichológusok körében elfogadott elméletek szerint az agyunk és gondolkodásunk modellezi a valóságot. Ez alapján reagálunk környezetünkre és válaszolunk a minket ért kihívásokra is. (Amennyiben helyesen tükrözi a valóságot a modellünk, annyiban helyes a válaszunk is.) Hasonlóan lehet beszélni a nagy keresztény teológiai rendszerekről is. Minden ilyen teológia – amennyiben egyáltalán igényt tarthat erre a megnevezésre – önmagában koherens és a rendszeren belül választ ad a felmerülő kérdésekre. De mi van akkor, ha hirtelen a rendszeren kívüli nézőpontot veszünk fel? Ha a valóság nem akar „a rendszer szerint elvárható módon” működni?
Hogy egyszerű példákat mondjak: a szenvedés-teológia sokat és helyesen tud beszélni a szenvedés értékéről, az áldozat fontosságáról, a felajánlás szükségességéről. De mi történik akkor, amikor szembesül Jézus Krisztus embereket gyógyító, szabadító cselekedeteivel? És fordítva: sokat beszélhetünk Isten gyógyító és szabadító szeretetéről, de mi történik akkor, amikor évek alatt sem történik gyógyulás és szabadulás? Hasonlóképp: tudunk beszélni Istenről, aki a Szeretet – és aztán szembesülünk Jézus Krisztus szavaival az ítéletről. És fordítva: beszélünk az ítéletről, a megpróbáltatásokról, a tisztulásról – és egyszer csak szembesülünk Isten irgalmas, elfogadó szeretetével…
Nem írnék erről, ha nem tapasztalnám olykor azrt, hogy kiváló keresztény emberek – nálam jobbak, okosabbak és krisztusibbak -, egy-egy teológiai rendszer foglyaként nem tudnak túllépni annak korlátain. Ráadásul minden teológiai rendszer ahogy bővül, épül, finomodik és cizellálódik az idők folyamán, egyre több olyan gondolatot is magába épít, aminek a rendszeren belül helye és értelme van, de ha kiemeljük ebből, akkor hirtelen nagy butaságnak tűnik. Ezeket a másodlagos (sokadlagos) elemeket aztán néhányan szinte főhelyre teszik és szinte fegyverként használják az „eretnekek” ellen.
Isten azonban nem teológiai rendszer és nem is préselhető semmilyen gondolati rendszer fogságába. Jézus Krisztus korában is sokan ezen buktak meg – a törvény-teológia vasbilincsébe akarták szorítani Isten szabadságát és így nem ismerték fel Őt, amikor közöttük járt. Ezért nagyon fontos ma is, hogy megértsük: Isten élő személy – hiszen Jézus Krisztusban épp ezért és így mutatta meg önmagát – akinek szabad akarata van, tud örülni és haragudni, fáj neki a gyermekeinek elvesztése… Ez nem antropomorfizmus, nem emberré degradálása, hanem megértése Istennek! (Azaz – visszatérve az első gondolatsorhoz -, nem eshetünk abban a hibába, hogy ha a teológiánk nem tükrözi a valóságot, akkor annál rosszabb a valóságnak!)
Isten teljes szentségben, teljes szabadságban létezik és lényege szerint Ő Szeretet. Szeretetéből cselekszik akkor is ha örül, akkor is ha haragszik. Szinte gyötrődöm és fészkelődöm a székemben, amikor emberek úgy akarják megvédeni Istent, hogy elhazudnak és kiradíroznak a Szentírásból mindent, ami az általuk ideálisnak tartott Szeretet-képpel nem egyezik. Ha Jézus aztán mégis az ítéletről beszél – hát „azt csak azért mondja…”, vagy „épp ellenkezőleg”… (És persze ellenkezőleg: amikor valaki a maga szűkkeblű szeretetét akarja Isten ítéletével igazolni, az épp oly fájdalmas…)
Minden teológia hasznos és jó, mert segít világos rendszerbe foglalni és megérteni az Istenről egyáltalán elgondolhatókat. És minden teológia károssá válik, amikor átlépi illetékességi területét és azt az érzetet kelti, hogy képes teljesen lefedni, bemutatni és megmagyarázni Istent. (Még embert se, nem hogy a Teremtőt!)
Érdemes újra olvasni Nagy Szent Terézt, Keresztes Szent Jánost vagy egyszerűen csak tanulmányozni szentjeink életét. A két karmelita szent bőven ki is fejti, de a többiek életéből is nyilvánvaló, hogy mindannyian szembesültek életükben azzal, hogy Isten „nem olyan”. Ő „túl van a megfogalmazásokon”, a szemlélődő imában az értelem is „gyümölcstelenné válik”, mert ami megél a szemlélődő, az az értelem számára megfogalmazhatatlan.
Az egyetlen helyes magatartás Istennel szemben az, amikor meghagyjuk neki a szabadságot saját legkedvencebb gondolatainkkal szemben is! Legyen meg a Te akaratod! (Ez persze olykor kellemetlen, mert jól fejlett egónkat kell érte alázatra nevelnünk.) Mindig vissza kell térnünk Jézus Krisztushoz, a Fiúhoz, a Szentháromság második személyéhez, akiben Isten megmutatta önmagát – és olyannak kell elfogadnunk Őt, amilyennek mutatja magát – akkor is amikor kedves és akkor is, amikor szigorú… Nem cenzúráznunk kell a Bibliát, hanem megértenünk és elfogadnunk az abban összefoglalt tanítást!
Ha ezt az utat követjük, akkor ki tudunk lépni saját gondolataink, teológiánk fogságából és mindig ihatunk az Élő Víz forrásából.
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
