A pápa a kúriához: Reformokat végrehajtani olyan, mint fogkefével tisztogatni az egyiptomi Szfinxet

Hogyan kell működnie a római kúriának kifelé? – Megtudhatjuk a Szentatyának abból a beszédéből, amelyet december 21-én délelőtt mondott a vatikáni Apostoli Palota Kelemen termében, amikor fogadta a római kúria bíborosait és hivatalvezetőit a hagyományos karácsonyi köszöntés alkalmából. Ferenc pápa beszédének fordítását teljes terjedelmében (jegyzetekkel együtt) közöljük.

Kedves testvéreim!

A karácsony az Isten Fiában való hit ünnepe, aki emberré lett, hogy visszaadja az embernek a bűn és engedetlenség miatt elveszített gyermeki méltóságát. A karácsony a hit ünnepe azokban a szívekben, amelyek jászollá alakulnak, hogy befogadhassák őt, azokban a lelkekben, amelyek megengedik Istennek, hogy szegénységük farönkjén a remény, a szeretet és a hit hajtását fakassza.

Ma ismét alkalom nyílik arra, hogy kifejezzük egymásnak karácsonyi jókívánságainkat, és hogy mindnyájatoknak, munkatársaitoknak, a pápa képviselőinek, továbbá mindenkinek, aki a római kúriában dolgozik, és családtagjaitoknak szent, örömteli karácsonyt és boldog újévet kívánjak. Kívánom, hogy ez a karácsony nyissa fel szemünket, hogy el tudjuk hagyni azt, ami felesleges, hamis, álnok és színlelt, s meglássuk azt, ami lényeges, igaz, jó és hiteles. Őszintén szép ünnepeket kívánok!

Kedves testvéreim!

Korábban már beszéltem arról, milyennek kell lennie a római kúriának ad intra [befelé], idén a római kúria ad extra [kifelé irányuló] valóságáról szeretném megosztani veletek néhány gondolatomat, arról tehát, hogy a római kúriának milyen kapcsolatban kell állni a nemzetekkel, a részegyházakkal, a keleti egyházakkal, az ökumenikus párbeszéddel, a zsidósággal, az iszlámmal és más vallásokkal, aztán az egész világgal.

Meglátásaim nyilvánvalóan a kúria kánoni alapelvein és a kúria történelmén nyugszanak, de az én személyes felfogásomat is tükrözik, amelyeket igyekeztem megosztani veletek az utóbbi évek beszédeiben, a folyamatban lévő reform összefüggésében.

A reformmal kapcsolatban eszembe jut Frédéric-François-Xavier de Mérode érsek rokonszenves és találó kijelentése: „Reformokat végrehajtani Rómában olyan, mint fogkefével tisztogatni az egyiptomi Szfinxet.” [1] Ez rávilágít arra, mennyi türelemre, odaadásra és tapintatos munkára van szükség e cél eléréséhez, minthogy a kúria egy ősi, összetett, tiszteletre méltó intézmény, amely eltérő kultúrával, nyelvvel, gondolkodási struktúrával rendelkező emberekből áll, és amely – szerkezetileg és kezdettől fogva – Róma püspökének prímátusi szerepéhez kötődik az Egyházban, vagyis a maga Krisztus Urunktól akart „szent” hivatalhoz az Egyház egész testének javára (ad bonum totius corporis). [2]

A kúria szolgálatának egyetemessége tehát a péteri szolgálat katolicitásából fakad és származik. Egy önmagába zárt kúria elárulná önnön létének célját, az önmaga körül forgás hibájába esne, és önpusztításra ítélné magát. A kúria ex natura [természeténél fogva] ad extra [kifelé] irányul, amennyiben és amíg a péteri szolgálathoz, Isten szavának és az örömhír hirdetésének szolgálatához kötődik. Ez az örömhír pedig az Emmánuel Isten, aki az emberek közé születik, emberré válik, hogy megmutassa minden embernek az ő lehető legszorosabb közelségét, határt nem ismerő szeretetét, és azon isteni vágyát, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson a mennyei boldogság élvezetére (vö. 1Tim 2,4); az az Isten, aki felkelti napját jókra és rosszakra egyaránt (vö. Mt 5,45); az az Isten, aki nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon (vö. Mt 20,28); az az Isten, aki úgy alapította meg az Egyházat, hogy a világban, de ne a világból legyen, és hogy az üdvösség és a szolgálat eszköze legyen.

Amikor nemrég köszöntöttem a keleti katolikus egyházak atyáit és vezetőit, [3] s a péteri és kuriális szolgálatnak erre a szolgáló céljára gondoltam, a „diakonális primátus” kifejezést használtam, mely azonnal eszünkbe juttatja Nagy Szent Gergely kedvelt képét: Servus servorum Dei [Isten szolgáinak szolgája]. Ez a meghatározás – krisztológiai dimenziójában – mindenekelőtt a Krisztus követésére irányuló szilárd akarat kifejezése, ő ugyanis a szolga alakját vette fel (vö. Fil 2,7‎). XVI. Benedek, amikor róla beszélt, azt mondta, hogy Gergely ajkán ez nem egy „jámbor formula, hanem igaz kinyilvánítása annak, ahogyan ő élt és cselekedett. Erősen megérintette őt Isten alázata, aki Krisztusban szolgánkká vált, megmosta és megmossa koszos lábunkat.” [4]

Hasonló diakonális magatartásnak kell jellemeznie mindazokat, akik különféle címeken a római kúria keretei között dolgoznak, amely – miként az egyházi törvénykönyv is emlékeztet – a pápa nevében és tekintélyével cselekedvén „az egyházak javára és szolgálatára látja el feladatát” (CIC 360. kánon; vö. CCEO 46. kánon).

Diakonális primátus „a pápa vonatkozásában” [5]; következésképpen ugyanúgy diakonális az a munka, amelyet a római kúrián belül végeznek mind ad intra, mind ad extra. A felszentelt szolgálattal járó diakóniának és a kuriális diakóniának ez a témája felidéz bennem egy ősi, a Didascalia Apostolorumban található szöveget, ahol azt olvassuk: „A diakónus legyen a püspök füle, szája, szíve és lelke”, [6] mert ehhez az egyetértéshez van kötve a szeretetközösség, az összhang és a béke az Egyházban, minthogy a diakónus a szolgálat őrzője az Egyházban. [7] Nem hiszem, hogy véletlen lenne, hogy a fül a hallás, de egyben az egyensúly szerve; a száj pedig az ízlelés és egyben a beszéd szerve.

Egy másik régi szöveg hozzáteszi, hogy a diakónusoknak mintegy a püspök szemének kell lenniük. [8] A szem azért néz, hogy közvetítse a képeket az agynak, segítse azt döntéseket hozni, és irányítsa azt az egész test javára.

Az ezekből a képekből leszűrhető kapcsolat a gyermeki engedelmességen alapuló közösség Isten szent népének szolgálatára. Az sem kétséges, hogy ilyennek kell lennie a mindazok közötti kapcsolatnak is, akik a római kúriában dolgoznak, a dikasztériumvezetőktől és elöljáróktól az irodistákig és mindenkiig. A Péterrel való közösség megerősíti és megszilárdítja az összes tag közötti közösséget.

Ebből a szemszögből az emberi szervezet érzékeire való utalás segít abban, hogy meglegyen bennünk az érzék a kifelé fordulásra, a kívül lévőre irányuló odafigyelésre. Az emberi szervezetben ugyanis az érzékek teremtik meg az első kapcsolatot az ad extra világgal, mintegy hidat képeznek feléje; ezek teszik lehetővé, hogy kapcsolatban álljunk vele. Az érzékek segítenek, hogy meg tudjuk ragadni a valóságot és bele tudjunk helyezkedni a valóságba. Loyolai Szent Ignác nem véletlenül folyamodott az érzékekhez a Krisztus misztériumairól és az igazságról való elmélkedésben. [9]

Ez nagyon fontos az összeesküvések vagy a klikkek eltévelyedett és elfajult logikájának legyőzéséhez, amelyek valójában – minden önigazolásuk és jó szándékuk ellenére – rákos daganatot jelentenek, amely önmaguk körül forgáshoz [autoreferencialitás] vezet, beszűrődik az egyházi szervekbe mint olyanokba is, különösképpen pedig az ott dolgozó emberekbe. Amikor pedig ez megtörténik, az ember elveszíti az evangélium örömét, Krisztus továbbadásának az örömét, a vele való közösség örömét; elvész a felszenteltségünkkel járó nagylelkűség (vö. ApCsel 20,35 és 2Kor 9,7).

Engedjétek meg, hogy ejtsek néhány szót egy másik veszélyről, mégpedig azokról, akik visszaélnek a bizalommal, vagy kihasználják az Egyház anyai voltát: azokról az emberekről van szó, akiket gondosan kiválasztunk, hogy megerősítsük a testületet és a reformot, de akik – mivel nem fogják fel felelősségük nagyságát – engedik, hogy megrontsa őket a nagyravágyás vagy az önteltség, és amikor tapintatosan eltávolítjuk őket, tévesen a rendszer, a „nem tájékozott pápa”, a „régi gárda” mártírjainak állítják be magukat, ahelyett, hogy „mea culpát” gyakorolnának. Mellettük vannak mások is, akik még a kúriában tevékenykednek, akik megkapnak minden időt, hogy visszatérjenek a helyes útra, abban a reményben, hogy az Egyház türelmességében megtérésre és nem a vele való visszaélésre találnak lehetőséget. Emellett nyilvánvalóan nem szabad megfeledkezni a nagytöbbséget jelentő hűséges emberekről, akik dicséretes szorgalommal, hűséggel, hozzáértéssel, odaadással és nagy életszentséggel is dolgoznak.

Érdemes most visszatérnünk a test képéhez, és kiemelnünk, hogy ezeknek az „intézményes érzékeknek”, amelyekhez valamiképpen a római kúria dikasztériumait hasonlíthatjuk, természetüknek és céljuknak megfelelően kell működniük: a pápa nevében és tekintélyével, és mindig az egyházak javára és szolgálatára. [10]. Az a feladatuk, hogy olyanok legyenek az Egyházban, mint a hűséges, érzékeny antennák: adók és vevők.

Adóantennák, amennyiben képesek hűen továbbadni a pápa és az elöljárók akaratát. A „hűség” szó [11] mindazok számára, akik a Szentszéknél dolgoznak, „különleges jelleget kap, minthogy ők Péter utódának szolgálatába állítják erejük, idejük és saját mindennapi, felszentelt szolgálatuk jórészét. Súlyos felelősségről, ugyanakkor különleges ajándékról van szó: az idő múlásával bizalmas, érzelmi kapcsolat alakul ki a pápával, egy természetes idem sentire [érzelmi azonosulás], amelyet jól kifejez a »hűség« szó.” [12]

Az antenna képe egy másik mozgásra, az ellentétesre, vagyis a vevő mozgásra is utal. Be kell fogni kell az egyházak és a világ igényeit, kérdéseit, kéréseit, kiáltásait, örömeit és könnyeit, hogy továbbítani tudják Róma püspökének, lehetővé téve, hogy hatékonyabban tudja ellátni azon feladatát és küldetését, hogy „a hit egységének és a közösségnek az örök és látható princípiuma és alapja” [13] legyen. Ezzel a befogadással, mely fontosabb, mint az, hogy előírásokat fogalmazzanak meg, a római kúria dikasztériumai nagylelkűen belépnek a meghallgatásnak és a szinodalitásnak abba a folyamatába, amelyről már beszéltem. [14]

Kedves testvéreim!

Annak elmagyarázására használtam a „diakonális primátus” kifejezést, a test, az érzékek és az antenna képét, hogy azon terek eléréséhez, ahol a Lélek beszél az egyházakhoz (ez a történelem), és tevékenységünk céljának (a salus animarum [a lelkek üdvössége]) eléréséhez szükséges, sőt nélkülözhetetlen az idők jeleinek megkülönböztetése, [15] a közösség a szolgálatban, a szeretet az igazságban, a Lélek iránti tanulékonyság és a bízó engedelmesség az elöljárók iránt.

Talán hasznos itt emlékeztetnem arra, hogy a római kúria dikasztériumainak és hivatalainak elnevezései is már kijelölik azt a területet, amelynek érdekében tevékenykedniük kell. Ha jól belegondolunk, az egész Egyház, sőt azt mondanám, az egész világ szempontjából alapvető és fontos tevékenységekről van szó.

Mivel a kúria tevékenységi köre valóban nagyon tág, ma arra szorítkoznék, hogy általánosságban a kúria ad extra [kifelé irányuló] tevékenységéről beszéljek nektek, vagyis néhány kiválasztott alapszempontról, amelyek alapján aztán nem lesz nehéz a közeljövőben számba venni és alaposan megvizsgálni a kúria tevékenységének többi területét.

A kúria és a nemzetekkel való kapcsolattartás

Ezen a téren lapvető szerepet játszik a vatikáni diplomácia, amely őszintén és állandóan azon fáradozik, hogy a Szentszéket nemzetek közötti hidak, a béke és párbeszéd építőjévé tegye. Mivel ez a diplomácia az emberiségnek és az embernek, a kinyújtott kéznek és a nyitott ajtónak a szolgálatában áll, arra törekszik, hogy meghallgasson, megértsen, segítsen, felemeljen, gyorsan és tapintatosan fellépjen bármely helyzetben, hogy csökkentse a távolságokat és táplálja a bizalmat. A vatikáni diplomácia egyetlen érdeke az, hogy mentes legyen minden világias vagy anyagi érdektől.

A Szentszék tehát jelen van a világ színterén, hogy együttműködjön minden jóakaratú emberrel és nemzettel; hogy szüntelenül hangsúlyozzuk közös otthonunk minden pusztító önzéstől történő megvédésének fontosságát; hogy megállapítsa: a háborúk csak halált és pusztítást hoznak; hogy leszűrje a múltból a szükséges tanulságokat, melyek segítenek jobban megélni a jelent; hogy szilárdan építse a jövőt, és megmentse azt az új nemzedékek számára.

A találkozások a nemzetek vezetőivel és a különböző küldöttségekkel, az apostoli utakkal együtt, ezt segítik és célozzák.

Ebből érthető, miért hoztuk létre az államtitkárság harmadik részlegét: az a célja, hogy megmutassa a pápának és az államtitkárság elöljáróinak odafigyelését és közelségét a diplomácia személyzetéhez, mind a szerzetesekhez, mind a világi hívőkhöz, akik a pápai képviseleteken dolgoznak. Ez a részleg olyan személyeket érintő kérdésekkel foglalkozik, akik már most a Szentszék diplomáciai szolgálatában dolgoznak, vagy akik felkészülnek rá, szoros együttműködésben az általános ügyek részlegével és az államközi kapcsolatok részlegével. [16]

Ez a különleges odafigyelés a diplomáciai személyzet szolgálatának kettős dimenzióján alapszik: pásztorok és diplomaták, a részegyházak és a nemzetek szolgálatában, ahol tevékenykednek.

A kúria és a részegyházak

Elsődleges fontosságú az a kapcsolat, amely a kúriát az egyházmegyékhez és az eparchiákhoz fűzi. Ezek megtalálják a római kúriában azt a támogatást és hordozó erőt, amelyre szükségük van. Ez a kapcsolat az együttműködésen, a bizalmon, és sohasem a fölényeskedésen vagy ellenségességen alapszik. E kapcsolat forrását ott találjuk a püspökök lelkipásztori szolgálatáról szóló zsinati határozatban, ahol részletesebben is ki van fejtve, hogy a kúria munkája „az egyházak javára és a főpásztorok szolgálatára” irányul [17].

A római kúria vonatkozási pontja tehát nemcsak Róma püspöke, akitől tekintélyét nyeri, hanem a részegyházak és azok püspökei is az egész világon, tevékenysége ugyanis az ő javukra irányul.

A kúriának erre a tulajdonságára – hogy tudniillik „a pápa, a püspökök, az egyetemes Egyház, a részegyházak” és az egész világ szolgálatában áll – utaltam az évente sorra kerülő ilyen találkozásaink első alkalmán, amikor hangsúlyoztam, hogy „a római kúriában az ember különösen is érzi és »belélegzi« az Egyháznak a kettős dimenzióját, azt, hogy az egyetemes és a részleges átjárják egymást”; és hozzátettem: „Azt hiszem, ez az egyik legszebb élménye annak, aki Rómában él és dolgozik.” [18]

Az ad limina látogatások, ebben az értelemben, kiváló alkalmat jelentenek a találkozásra, a párbeszédre, egymás gazdagítására. Ez a magyarázata annak, miért akartam, hogy a püspökökkel való találkozásokon párbeszédet folytassunk, hogy szabadon, zárt körben, őszintén meghallgassuk egymást, ami hasznosabb a protokolláris sémáknál, a szokásos, hivatalos beszédeknél és kéréseknél. Fontos a püspökök és a dikasztériumok közötti párbeszéd is. Idén, a jubileumi év elmúltával újrakezdődtek az ad limina látogatások, és a püspökök elmondták nekem, hogy minden dikasztériumban kedvesen fogadták és meghallgatták őket. Ennek nagyon örülök, és köszönetet mondok a jelenlevő dikasztériumvezetőknek.

Engedjétek meg, hogy itt is, az Egyház életének ebben a különleges időpontjában figyelmünket a püspöki szinódus következő, XV. rendes közgyűlésére irányítsam, amelynek a „Fiatalok, hit és hivatástisztázás” lesz a témája. Kérni a kúriát, a püspököket és az egész Egyházat, hogy különleges figyelemmel forduljon a fiatalok személye felé, nem azt jelenti, hogy csak rájuk tekintsünk, hanem azt is, hogy a kapcsolatok és sürgős teendők szempontjából kulcsfontosságú témákat állítsunk középpontba: a nemzedékek közötti kapcsolatokat, a családot, a pasztoráció területeit, a társadalmi életet… Ezt előszavában az előkészítő dokumentum világosan meghirdeti: „Az Egyház úgy döntött, hogy megvizsgálja, miképpen kell segítenie a fiatalokat felismerni és elfogadni a meghívást a szeretetre és a teljes életre, s felteszi maguknak a fiataloknak is a kérdést, hogy melyek az örömhír továbbadásának leghatékonyabb módjai napjainkban. A fiatalokon keresztül hallhatja meg az Egyház az Úr hangját, amely ma is hallatszik. Mint Sámuel idejében (vö. 1Sám 3,1–21) vagy Jeremiás idejében (vö. Jer 1,4–10), ma is vannak fiatalok, akik képesek felfedezni az idők jeleit, amelyekre a Lélek rámutat. Az ő vágyaikat meghallgatva megsejthetjük a holnap közeledő világát és azokat az utakat, amelyeken az Egyháznak járnia kell.” [19]

A kúria és a keleti egyházak

Az egység és a közösség, mely Róma Egyháza és a keleti egyházak közötti kapcsolatot jellemzik, konkrét példáját adják a különbözőségben megvalósuló gazdagságnak az egész Egyház számára. Ezek – hűen kétezer éves saját hagyományaikhoz és az ecclesiastica communioban – megtapasztalják és megvalósítják Krisztus főpapi imáját (vö. Jn 17) [20].

Ebben az értelemben, amikor legutoljára találkoztam a keleti egyházak pátriárkáival és nagyérsekeivel, és a „diakonális primátusról” beszéltem nekik, annak fontosságát is kiemeltem, hogy meg- és felülvizsgáljuk az új püspökök és eparchák választásának kényes kérdését, amelynek meg kell felelnie egyrészt a keleti egyházak autonómiájának, másrészt az evangéliumi felelősség szellemének, valamint annak a vágynak, hogy egyre jobban megerősítsük az egységet a Katolikus Egyházzal. „Mindent annak a hiteles szinodális gyakorlatnak a meggyőződéses alkalmazásával, amely a keleti egyházakra jellemző” [21]. Minden püspök megválasztásának tükröznie kell és meg kell erősítenie a Péter utóda és az egész püspöki testület közötti egységet és közösséget. [22]

A kapcsolat Róma és a Kelet között egymás spirituális és liturgikus gazdagítását jelenti. Róma Egyháza ugyanis nem lenne igazán katolikus a keleti egyházak felbecsülhetetlen gazdagsága nélkül, valamint azon sok keleti testvérünk hősies tanúságtétele nélkül, akik megtisztítják az Egyházat a vértanúság vállalásával és életük feláldozásával, csak hogy meg ne tagadják Krisztust. [23]

A kúria és az ökumenikus párbeszéd

Vannak olyan területek, amelyeken a Katolikus Egyház, főleg a II. vatikáni zsinat óta, különösen elkötelezett munkát végez. Ezek közé tartozik a keresztények egysége, amely „lényegi követelménye hitünknek, olyan követelmény, amely Jézus Krisztusban való hitünkből következik” [24]. Nyilvánvalóan egy „útról” van szó, de – ahogyan elődeim is többször megismételték – ez egy visszafordíthatatlan út, és nem hátramenetben.

„Az egységet úton járva hozzuk létre, ne felejtsük el, hogy amikor együtt haladunk előre, vagyis amikor testvérként találkozunk, amikor együtt imádkozunk, amikor együtt munkálkodunk az evangélium hirdetésén és az elesettek segítésén, akkor már egyek vagyunk. Az összes teológiai és egyháztani különbségen, melyek még megosztják a keresztényeket, csak ezen út folyamán lépünk majd túl, anélkül, hogy ma tudnánk, hogyan és mikor, de ez megvalósul majd aszerint, amit a Szentlélek sugalmazni akar majd az Egyház javára.” [25]

Ezen a területen a kúria arra törekszik, hogy elősegítse a testvérrel való találkozást, feloldja a meg nem értés és ellenségesség csomóit, lerombolja az előítéleteket és a félelmet másiktól, ami gátolja, hogy meglássuk a különbözőség gazdagságát, a különbözőségben megvalósuló gazdagságot, Krisztus és az Egyház misztériumának mélységét, jóllehet e misztérium mindig meghalad minden emberi kifejezésformát.

Örömmel és hálával töltöttek el a pápákkal, pátriárkákkal, különböző egyházak és közösségek vezetőivel létrejött találkozók.

A kúria és a zsidóság, az iszlám és a többi vallás

A római kúria kapcsolata a többi vallással a II. vatikáni zsinat tanításán és a párbeszéd szükségességén alapszik. „Mert a találkozás civilizációjának egyetlen alternatívája az összecsapás civilizálatlansága.” [26] Az építő párbeszéd három alapirányt követ: „az önazonosság vállalása, bátorság a különböző elfogadására és a szándékok őszintesége. Az önazonosság vállalása, mert nem lehet igaz párbeszédet folytatni a kétértelműség talaján, és nem szabad feláldozni a jót azért, hogy másoknak kedvére tegyünk; a bátorság a különböző elfogadására, mert azt, aki kulturálisan vagy vallásilag különbözik tőlem, nem szabad ellenségnek tekintenem vagy ellenségként kezelnem, hanem el kell fogadnom útitársként, abban az őszinte meggyőződésben, hogy az egyes ember java mindenkinek a javában rejlik; a szándékok őszintesége, mert a párbeszéd mint az emberi hiteles kifejeződése nem hátsó szándékok elérésére irányuló stratégia, hanem út az igazság felé, amelybe érdemes türelmesen belekezdeni, hogy a versengést együttműködéssé változtassuk.” [27]

A vallási vezetőkkel létrejött találkozások – az apostoli utakon és a Vatikánban szervezett találkozókon – ennek konkrét bizonyítékai.

Ezek a kúria ad extra tevékenységének csak néhány fontos, ám nem kimerítő szempontja. Ma ezeket a szempontokat választottam, amelyek kapcsolódnak a „diakonális primátus”, az „intézményes érzékek” és a „hűséges adó- és vevőantenna” témájához.

Kedves testvéreim!

Találkozónk elején a karácsonyról mint a hit ünnepéről beszéltem, befejezésként azt szeretném hangsúlyozni, hogy a karácsony viszont arra is akar emlékeztetni minket, hogy az a hit, amely nem sodor válságba minket, az egy válságban lévő hit; az a hit, amely nem késztet növekedésre minket, az egy növekedésre szoruló hit; az a hit, amely nem von kérdőre minket, az egy megkérdőjelezendő hit; az a hit, amely nem lelkesít minket, az olyan hit, amelybe lelket kell öntenünk; az a hit, amely nem forgat fel minket, az olyan hit, amelyet fel kell forgatnunk.

Egy pusztán értelmi vagy langyos hit csak egy javaslat a hitre, amely akkor valósul csak meg, ha képessé válik arra, hogy magával ragadja szívünket, lelkünket, szellemünket és egész lényünket, ha lehetővé teszi, hogy Isten újra meg újra megszülessen szívünk jászlában, ha megengedjük a betlehemi csillagnak, hogy elvezessen minket arra a helyre, ahol Isten Fia fekszik, nem királyok közt és luxusban, hanem a szegények és alázatosak között.

Angelus Silesius a Kerubi vándor című művében ezt írta: „Csak rajtad múlik: Ó, ha végre szíved kicsi jászol lenne, Istenünk még egyszer közénk születne.” [28]

Ezekkel a gondolatokkal kívánok ismételten boldog karácsonyt nektek és szeretteiteknek.

Karácsonyi ajándékul szeretném átadni nektek a Gyermek Jézusról nevezett Boldog Marie-Eugène atya Je veux voir Dieu [Látni akarom Istent] című művének ezt az olasz kiadását (Voglio vedere Dio). Ez egy spirituális teológiai mű, mindnyájunk javára szolgál majd. Talán nem érdemes az elejétől végéig egyszerre elolvasni, hanem érdemes a tartalomjegyzékben megkeresni azt a részt, amelyik jobban érdekel minnket, vagy amelyikre nagyobb szükségünk van. Remélem, haszonnal forgatjuk majd mindannyian.

Azután Piacenza bíboros volt olyan jó, hogy – a penitenciária együttműködésével és Nykiel püspök segítségével – összeállította ezt a könyvet: La festa del perdono [A megbocsátás ünnepe], az irgalmasság szentévének gyümölcseként, és azt akarta, hogy ezt a könyvet is megkapjátok ajándékba. Köszönjük Piacenza bíborosnak és az apostoli penitenciáriának! Kifelé menet mindenki kap majd a kötetből.

Köszönöm!

[Áldás.]

És kérlek titeket, imádkozzatok értem.

Köszönöm!

JEGYZETEK

[1] Vö. Giuseppe Dalla Torre: Sopra una storia della Gendarmeria Pontificia, 2017. október 19.

[2] „Isten népének lelkipásztori gondozására és szüntelen gyarapítására Egyházában különféle szolgálatokat alapított, melyek az egész test javát célozzák” (II. vatikáni zsinat: Lumen gentium dogmatikai konstitúció, 18).

[3] Vö. A pátriárkák és nagyérsekek köszöntése, 2017. október 9.

[4] Katekézis a 2008. június 4-i általános kihallgatáson.

[5] Vö. II. János Pál: Beszéd a bíborosok szent testületének plenáris üléséhez, 1985, november 21., 4.

[6] 2,44: Funk: 138–166 [Magyarul: Didaszkália, in Erdő Péter (szerk.): Az ókeresztény kor egyházfegyelme (az első négy században), Szent István Társulat, Budapest, 1983, 162.]; vö. W. Rordorf: Liturgie et eschatologie, in Augustinianum 18 (1978) 153–161; uő: Que savons-nous des lieux de culte chrétiens de l’époque préconstantinienne? in L’Orient Syrien 9 (1964) 39–60.

[7] Vö. Találkozó a papokkal és a megszentelt személyekkel, Milánói dóm, 2017. március 25.

[8] „Ami az Egyház diakónusait illeti, olyanok legyenek, mint a püspök szemei, amelyek mindent képesek látni körös-körül, fürkészve mindenki cselekedeteit az Egyházban, abban az esetben, ha valaki éppen vétkezne: ily módon, mivel megelőzi őt a vezető figyelmeztetése, nem fogja elkövetni azt [a bűnt]” (Kelemen levele Jakabnak, 12: Rehm 14–15, in I Ministeri nella Chiesa Antica, Testi patristici dei primi tre secoli, a cura di Enrico Cattaneo, Edizioni Paoline, 1997, 696).

[9] Vö. Lelkigyakorlatos könyv, 121. pont: „Az öt érzéket az első és második szemlélődésre alkalmazzuk.”

[10] A Máté evangéliumához írt kommentárjában Szent Jeromos érdekes párhuzamot von az emberi szervezet öt érzéke és az evangéliumban szereplő öt szűz között, akik balgákká válnak, amikor nem a nekik kijelölt célnak megfelelően cselekszenek (vö. Comm. in Mt XXV: PL 26, 184).

[11] A hűség fogalma komoly követelményeket foglal magában, és sokat mondó, mert az elvállalt feladat időbeni tartamát is hangsúlyozza, egy olyan erényre utal, amely – miként XVI. Benedek mondta –, „kifejezi az egészen különleges köteléket a pápa és közvetlen munkatársai között, akik akár a római kúriában, akár pápai képviseleteken dolgoznak”. (Beszéd a Pápai Egyházi Akadémia közösségéhez, 2012. június 11.)

[12] Ugyanott.

[13] II. vatikáni zsinat: Lumen gentium dogmatikai konstitúció, 18.

[14] „A szinodális Egyház a meghallgatás Egyháza, annak tudatában, hogy a meghallgatás »többet jelent a hallgatásnál«. Kölcsönös meghallgatás, melynek során mindenkinek van tanulnivalója. Hívő nép, püspöki testület, Róma püspöke: mindegyik hallgatja többit; és mindnyájan hallgatják a Szentlelket, »az igazság Lelkét« (Jn 14,17), hogy megismerjék azt, amit »mond az egyházaknak« (Jel 2,7).” (Beszéd a püspöki szinódus felállításának ötvenedik évfordulóján, 2015. október 17.)

[15] Vö. Lk 12,54–59; Mt 16,1–4; II. vatikáni zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 11: „Isten népe a hittől indítva, amellyel hiszi, hogy az Úr Lelke, mely betölti a földkerekséget, vezérli az eseményekben, szükségletekben és vágyakban – melyekben korunk embereivel együtt osztozik – próbálja felismerni, hogy közülük melyek Isten jelenlétének vagy tervének igaz jelei. A hit ugyanis új fényt vet mindenre, s feltárja az ember egész hivatására vonatkozó isteni tervet, és így az elmét teljesen emberi megoldásokra irányítja.”

[16] Vö. Pápai levél, 2017. október 18.; Az Államtitkárság közleménye, 2017. november 21.

[17] Christus Dominus, 9.

[18] Beszéd a római kúriához, 2013. december 21.; vö. VI. Pál: Homília a nyolcvanadik születésnap alkalmából, 1977. október 16.: „Igen, szerettem Rómát, állandóan azon voltam, hogy elmélkedjem rajta, és megértsem transzcendens titkát, nyilván, képtelen voltam megfejteni és megélni, mégis mindig lelkesített, ahogyan még most is, annak felfedezése, hogy miként és miért »Krisztus római polgár« (vö. Dante: Isteni színjáték, Purgatórium, 32,102) […] a ti »római tudatotok« kezdeténél ott áll az, hogy e végzetes város született lakosai vagytok, vagyis itt állandó lakással vagy vendéglátással rendelkeztek; »római tudat«, mely itt olyan erős, hogy eltölti azt, aki képes e város egyetemes humanizmusának érzékét belélegezni” (Insegnamenti di Paolo VI, XV, 1977, 1957).

[19] Püspöki Szinódus, XV. rendes közgyűlés: Fiatalok, hit és hivatástisztázás, Bevezetés.

[20] Egyfelől a Lélek ajándékának megfelelő egység „a Róma püspökével való kifogástalan egységben” találja meg természetes és teljes kifejeződését (XVI. Benedek: Ecclesia in Medio Oriente szinódus utáni apostoli buzdítás, 40.). Másfelől az, hogy a Krisztus teljes testének közösségébe vagyunk betagozódva, tudatosítja bennünk azt, hogy meg kell erősítenünk az egységet és a szolidaritást az egyes patriarkális szinódusokon belül, „mindig előnyben részesítve az Egyház szempontjából nagy súlyú kérdésekben való egyetértést, hogy kollegiálisan és egységesen tudjunk majd cselekedni” (ugyanott.)‎.

[21] A keleti egyházak pátriárkáihoz és a nagyérsekekhez intézett szavak, 2013. november 21.

[22] Együtt a keleti vezetőkkel és atyákkal, érsekekkel és püspökökkel, közösségben a pápával, a kúriával és egymással, az a feladatunk, hogy „mindig igazságosságra, vallásosságra, hitre, szeretetre, állhatatosságra és szelídségre” törekedjünk (vö. 1Tim 6,11); hogy Krisztus képére józan életstílust folytassunk, ő ugyanis szegénnyé lett, hogy szegénysége által gazdaggá tegyen minket (vö. 2Kor 8,9); törekedjünk […] az átláthatóságra a vagyonkezelésben, és legyünk érzékenyek minden gyengeség és szükséglet iránt.” (A keleti egyházak pátriárkáihoz és a nagyérsekekhez intézett szavak, 2013. november 21).

[23] „Azt látjuk, hogy a keleti egyházakhoz tartozó sok keresztény testvérünk drámai üldöztetéseket szenved és egyre aggasztóbb szétszóratásba kerül.” (Homília a Keleti Egyházak Kongregációja és a Pápai Keleti Intézet alapításának századik évfordulója alkalmából, Santa Maria Maggiore-bazilika, 2017. október 12. ). „E helyzetek előtt senki sem csukhatja be a szemét.” (Üzenet a Pápai Keleti Intézet alapításának századik évfordulóján, 2017. október 12.).

[24] Beszéd a Keresztények Egységét Előmozdító Pápai Tanács plenáris üléséhez, 2016‎. november 10.

[25] Ugyanott.

[26] Beszéd a nemzetközi békekonferencia résztvevőihez, Al-Azhar Conference Centre, Kairó, 2017. április 28.

[27] Ugyanott.

[28] Edizione Paoline, 1989, 170 [234–235]: „Es mangelt nur an dir: Ach, könnte nur dein Herz zu einer Krippe werden, Gott würde noch einmal ein Kind auf dieser Erden.”

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: News.va

Magyar Kurír