Az újpesti jégpalotában tartották az országos karizmatikus találkozót
November 11-én rendezték meg a magyar karizmatikus megújulás 26. országos találkozóját Budapesten. Az Észak-Amerikából érkezett előadók, Ann Shields nővér, Graham Keep és Peter Herbeck tanításai után Snell György esztergom–budapesti segédpüspök által vezetett szentmise zárta a napot.
Amikor megkapom a karszalagot, egy nővér éppen az egyik sárga mellényes rendező lány fejére tett kézzel imádkozik a lépcsőn. A csarnok földszintjén minden ülőhely foglalt, és sokan állnak is, a lelátók körülbelül kétharmadán ülnek. Lent anyukák sétálnak karjukban gyerekkel, máshol három-négy évesek játszanak földre terített szivacson, pokrócon, vagy futkosnak ide-oda, manővereznek a sorok között ovis motorral.
A színpadon egy kanadai pap, Graham Keep beszél a misszióról és ennek kapcsán a kanadai és a magyar viszonyok hasonlóságáról. Ott is rengeteg a magukat katolikusnak vallók, ám templomba nem járók aránya: a 450 ezres egyházmegye lakosságának mintegy nyolcvanöt százaléka ilyen. – Feladatunk, hogy kapcsolatba kerüljünk velük, mondja, hogy – mint Jézus példabeszédében szerepel – kimenjünk az utcára, és meghívjuk őket a lakomára. A plébániák megújulása is csak a Szentlélek által lehetséges.
II. János Pál azt mondta: az Egyház intézményes és karizmatikus egyszerre, XVI. Benedek azt, hogy Szentlélek nélkül Egyház sincsen. Jézus teljes küldetése az, hogy a Szentlélekben kereszteljen meg bennünket. Próbáljunk Máriára hasonlítani, aki engedelmes volt, de kérdezni is mert, és jelen lehetett Jézus életének minden fontos állomásánál. A feltámadásánál is, majd a mennybemenetel után a Szentlélek kiáradásakor. A tanítványok akkor kitárták az ajtókat, és elvitték Jézus jelenlétét a világba. Az Úr valami újat akar ma itt tenni. Mindent újjá akar teremteni. Engedjük, hogy megtegye.
Az előadás után mindenki feláll, és a kezek is felemelkednek. Imapárosok állnak össze, és egykettőre hosszú sorok alakulnak ki az imájukat kérőkből. A színpadról pedig a Szentlélek friss kiáradását kérik. Húsz perc múlva aztán előrehívják azokat, akik még nem kerültek sorra, és értük imádkoznak. Mint VI. Pál mondta, sok katolikus karizmái alszanak. Mi fel akarjuk őket ébreszteni, hangzik el. Aztán a karizmatikus megújulás ötvenéves római jubileumáról esik szó, amelyen Ferenc pápa is beszélt, és az derült ki a szavaiból, hogy jól ismeri, sőt belülről ismeri a mozgalmat.
Pár perc múlva Kunszabó Zoltán lép a mikrofonhoz, hogy bejelentse: a húszéves magyar jubileum alkalmából megalapították a karizmatikus közösségek szövetségét, és 44 közösség már jelezte is a csatlakozási szándékát. Tiszteletbeli elnöknek Varga László püspököt kérték fel – Zoltán felolvassa a levelét, amelyben vállalja a tisztséget, és köszönti a találkozó résztvevőit. Magyarországon körülbelül 130 karizmatikus közösség van, mondja Zoltán, és még jó néhány a határokon túl. A szövetséghez csatlakozók és az érdeklődők képviselői mécseseket kapnak, az oltár elé vonulnak vele, és elhelyezik őket a Kárpát-medence térképén. – Máris tűzbe borult az ország – örvendezik a diakónus, majd mindenkit arra kér: ölelje meg a mellette állót, és mondja neki azt: „Testvérek vagyunk, egyek vagyunk.”
A szünetben az alagsorba, a rendezői központba megyünk. Útközben ilyen feliratokat látunk: „Jégkészítéskor a jégpályán tartózkodni szigorúan tilos”, „A lépcsőházban csak élvédővel szabad közlekedni”. Nem tudom nem jelképesnek tekinteni, hogy ez a találkozó éppen egy „jégcsarnokban” zajlik, míg a Szentlélek jelképe a tűz. Az épület a folyosókon kezében korcsolyával közlekedő, gyermeke kísérő fogó apuka jelenlétéből ítélve jelenleg „vegyes üzemmódú”. De a nagycsarnokban most senki sem fázik, az biztos.
A bázison mentősök ülnek, olvasgatnak. Ma nem volt szükség a szolgálatukra. – Itt ma gyógyulnak az emberek, nem rosszul lesznek. Az elragadtatás nem számít rosszullétnek – bölcselkedik a fotós kolléga. Aztán pár percre eltűnik, és Lackfi János költővel jelenik meg: máris összebarátkoztak. János elmondja, mi hozta ide, hogyan kötődik a karizmatikus mozgalomhoz. Felnőtt megtérő volt, házasságkötése és elsőáldozása egybeesett, de karizmatikus közösséghez – a Cor et Lumen Christihez – csak nemrég került közel, a felesége hatására. Idén tavasszal részt vett a háromnapos Imádság háza konferencián, és nagyon megérintette az egyiptomi Sameh Maurice elmélkedése, a közösség empatikus gesztusai, bátorítása. A következő hónap valóságos repülés volt a számára, és azóta is kitart a Lélek az életében, mondja.
De ekkor már kezdődik a zárómise. Az apostolok cselekedeteiből vett olvasmánnyal, amelyben a tanítványok azt kérik az Atyától: nyújtsa ki kezét, hogy jelek és csodák történjenek fia, Jézus Krisztus által. A hely ezután megremeg, és mind betelnek Szentlélekkel. Aztán a szentlecke következik a Filippieknek írt levélből, amelyben Pál azt írja: Isten maga ébreszti bennetek a szándékot, és hajtja végre a tettet. Evangéliumként pedig a talán legtöbbször idézett szentírási mondatokat olvassák fel: „Kérjetek, és kaptok! Zörgessetek, és ajtót nyitnak nektek.”
Snell György ihletett, tapssal többször is megszakított prédikációt mond arról az igazságról, amelyre csak a Szentlélek vezethet el bennünket. Az Istentől kapott karizmákkal mindig másokat kell szolgálnunk, hangsúlyozza, majd az imáról beszél, amelyre a Szentlélek késztet és tanít meg bennünket, és amely mindig közösségi vonatkozásokat tár fel. A tanítványok együtt várták a Szentlélek kiáradását, amely egyesítő erő: imáinkban még elhunyt szeretteinkkel is kapcsolatban lehetünk, sőt, együtt velük: értük is imádkozva, és a közbenjárásukat is kérve.
A könyörgések különösen jellemzők a mai alkalomra. Mindenki saját szavaival, szíve bőségéből imádkozik, és nem csak egy-két mondatot, másrészt az összes korosztály képviselteti magát, tinitől a nagyszülőig.
Aztán „szentlelkes forró tapsokkal” köszönik meg a szervezők munkáját, és záró dicsőítéssel fejezik ki, hogy bárcsak ne lenne ez a záró programja a napnak. A szerzetes nővérek csupa lélek táncát még sokáig fogom őrizni az emlékezetemben.
Fotó: Lambert Attila
Kiss Péter/Magyar Kurír
