Böjte Csaba Irakból hazatérve: Mi lehet a válasz a gyűlöletre?
Böjte Csaba ferences, Sajgó Szabolcs jezsuita, Hölvényi György, az Európai Parlament képviselője, valamint a Duna World tévécsatorna két munkatársa Irakba látogattak május 6. és 9. között az üldözött keresztényekhez. Csaba testvért kérdeztük tapasztalatairól.
– A Facebook-oldalán jelezte az utazás előtt egy nappal, hogy az iraki keresztényekhez látogat. Mi volt az előzmény?
– Nekünk, ferenceseknek mindig a legkisebbeket kellene meglátogatnunk, melléjük kellene odaállnunk. Jelenleg nem nagyon van kisebb az üldözött keresztényeknél. Tudjuk a médiából, milyen harcok zajlottak arrafelé, Moszulban, a Ninivei-fennsíkon. Sokféle felekezethez tartozók élnek ott, ősi egyházak vannak jelen, mutattak is nekünk sok kis templomot a 4–5–6. századokból.
– Milyen állapotokat találtak?
– Amikor az Iszlám Állam támadásba lendült, egész városokat pusztított el. Irak 36 milliós ország, Moszul (az egykori Ninive) a második legnagyobb városa. Néhány nap alatt bevették a várost, holott 70 ezer katona védte. Néhány ezer lázadó elűzött mindenkit, döbbenetes események voltak ezek. A helyiek azt mondják, elárulták őket: egy ekkora városban van katonai parancsnok, vannak katonák, fegyverhez szokott emberek, mégsem védték meg őket.
Moszulban még tart a háború, oda nem mentünk be, csak a felszabadított elővárosokba. Voltunk egy olyan városban, ahol korábban 50 ezer ember élt: a házakat felégették, a templomokat meggyalázták, amit lehetett, szétlőttek. Minden egyháznak vannak vértanúi. De nemcsak a keresztényekkel szemben lépnek fel, hanem minden másképp gondolkodóval, elűzték a jazidiket, a mérsékelt muszlimokat is. Szomorú volt hallani, mennyire hiányzik a tolerancia. Jártunk menekülttáborokban, voltunk menekült muszlim családoknál is.
– Milyen lélekkel, milyen reménnyel élik meg a helyi keresztények az üldöztetést?
– Moszulban 48 keresztény templom volt, most egy sincs. Gondoljunk bele a számokba: a Székelyföldön 6-700 ezer székely él. Ekkora volt Ninive népessége is: Moszulban 500 ezer, a fennsíkon 200 ezer ember élt. Néhány nap alatt elüldözték onnan ezt a tömeget: mint egy „embercunami”, úgy vonultak át Erbílbe. És ott ezt tudták kezelni: senki nincs az út szélén, mindenkinek ételt adnak, a szegényeknek kifizetik a házbért, és még muszlim családokat is támogatnak a keresztény segítő szervezetek. Elképzeltem, hogy olyan ez, mintha az egész Székelyföld bezúdulna Kecskemétre vagy Szegedre érsekestül, mindenestül…
Hosszú évek óta hadiállapotok vannak, nem most kezdődött, korábban is voltak harcok, mégis az itt élők morálisan és anyagilag is nagyon erősek. Útitársaimmal azt gondoltuk, ezt a tartást meg kellene tanulni. Nagy élmény volt számomra látni, hogy a hatalmas, szétlőtt templom mellett összegyűltek egy kisebb teremben, és elementáris erővel, átéléssel, énekléssel vettek részt a szentmisén. Jött sok népviseletbe öltözött ember, és rengeteg fiatal, gyermek. A káld pap rám bízta az Oltáriszentséget, én áldoztattam a híveit.
– Milyen alkalomból utaztak éppen ezekbe a városokba?
– Három városban tartottak ünnepi szertartást. Mindhárom főpap templomában megáldottunk több mint száz olajfacsemetét, amelyeket megkaptak a visszaköltöző családok, hogy vigyék haza, és ültessék el. Biztosan sokat gondolkoztak, mi lehet a válasz arra, hogy elűzték őket, és még mindig nem tudják, visszatérhetnek-e a városaikba. Milyen választ lehet adni erre a szörnyűségre?
Az asszír ortodox pátriárka elmesélte, hogy az egyik papját családjával együtt kirángatták a ház elé, lelőtték, lelocsolták benzinnel, és felgyújtották. Két nappal később tudtak csak odamenni a többiek, úgy találtak rájuk. A pap három ujja össze volt érintve… Mi lehet a válasz erre az erőszakra, gyűlöletre? A főpapok úgy döntöttek, hogy nem az ellenségeskedés, a bosszú útját választják, hanem a békéét. Olajfacsemetéket áldottunk meg ezekben a kormos, golyóktól pusztított, összetört szobrokkal teli templomokban. A visszaköltözők hazavitték a csemetéket: hiszik, hogy kicsi és törékeny ez a békét szimbolizáló olajfa, de ha gondozzák, talán megmarad, megéled, és gyümölcsöt hoz mindenki számára.
– Hogyan élik meg a kereszténységüket az emberek olyan helyeken, ahol kereszténynek lenni veszélyes?
– Megdöbbentett, mennyien gyűltek össze a szertartáson Karakusban. A város üres, még senki nem költözött vissza, a házak lerombolva, az üzletek kifosztva. A híveinek a felét vasárnap össze tudja nálunk gyűjteni valaki? Ott mindenki eljön, énekel, áldozik. Nemcsak a lerombolt városokban, hanem azokon a területeken is így van, amelyeket nem foglalt el az Iszlám Állam. Nagy életerő van bennük, színes keleti ruhákban, kisminkelve jönnek a lányok... Gazdag, vidám, életerős emberek élnek itt. Igényesek, szépen öltözködnek, finom ételeket esznek, szépek voltak a házaik is. Sok jó kiállású, erőteljes pappal találkoztunk. Az egyikük egy napig a kísérőnk volt, nem panaszkodott, viccelődött, jókedve volt.
Azt mondták, az elmúlt ezer évben legalább tizenkét ilyen pusztítás volt, gondoljunk csak az örmény népirtásra, amely a káldokat is ugyanúgy érintette. Csak a Ninivei-fennsíkon háromszáz kolostor hever romokban.
Nem beszéltek a menekülésről, a halottaikról, sorolták ugyan a mártírjaikat, ha kérdeztük, de maguktól nem erről beszéltek. Minden házon ott van a nagy kereszt. Láttam egy fiatal fiút, aki a pólója hátuljára egy nagy keresztet rajzolt. Az ajtókon ott lóg mindenütt a rózsafüzér. Egy muszlim városban, Erbílben egy domonkos nővér habitusban sétált az utcán – egy olyan városban, ahol korábban biztosan öltek meg keresztényeket. A város előtt felállítottak egy hatalmas keresztet – most éppen nem zavar senkit. Jelen van ez a kettősség, nyíltan viselik a keresztény jelképeket.
A domonkos nővérek meghívtak minket magukhoz. Hatalmas kolostorukat nemrég építették. „A hívek összedobták” – mondta a káld érsek. Tizenhat nővér mondott esti zsolozsmát, sok fiatal lány eljött – olyan sokan voltak, hogy bármelyik európai kolostor szerzetesei összetennék a két kezüket, ha ezt el tudnák érni. Nem a mi kedvünkért jöttek, mi csak belecsöppentünk a szertartásukba.
– A képeken is azt látjuk, hogy a környéken még romokban hevernek városok, falvak.
– Bementünk egy asszír katolikus székesegyházba, ahol látható volt, hogy ott lőttek célba: tele van golyóval, én is felvettem egyet, de visszatettem, hátha a repülőn idegesek lettek volna miatta. Filmekből látjuk, hogy egy hajszálból kiderítik, ki volt a gyilkos. Itt rengeteg embert megöltek, sportcsarnokokat, templomokat romboltak le, a golyókon talán még az is rajta van, ki gyártotta. Mégsem járnak utána. Vajon miért pusztítanak el mindent?
Láttuk a templom romjait, valamikor itt imádkoztak, énekeltek. Évszázadokat túlélt, és az emberi balgaság áldozata lett… A templomban minden szét volt lőve, az ablakkeret, az ambó tele volt lövésnyomokkal, a hangszerek, a szobrok is… Kalapáccsal szétverték a keresztet. Megrázó látni ezeket a megrongált szobrokat, a szétlőtt templomtornyot. Az asszír katolikusok csodaszép fehér márvánnyal borított székesegyházában még a falat is leöntötték fáradt olajjal, meg is gyújtották, hol megégett, hol csak lefolyt a falakon. Elégett, összetört törmelék félrelapátolva… Golyó az oltárban, az angyalt ábrázoló dombormű szárnyán… Az asszír ortodox szeminárium felégett, nem működik. Szétlőtt, imádkozó Mária-szobrot láttunk a szeminárium előtt. Nagy, kihalt város, megy az ember az úton, és senki nincs, minden ház ki van égve. Süt a nap, csiripelnek a madarak, és sehol senki… Az Iszlám Állam katonái által írt feliratok a falakon – fiatal fiúk, akik nyomot akarnak hagyni maguk után, nemcsak festékkel, hanem bombákkal, golyószórókkal… Lakóház a templom mellett, belső udvarral, szőlőlugassal, milyen szép kis világ lehetett! Vajon hol vannak a lakóik, vissza tudnak térni ide? A romok között kávéfőző, palacsintasütő… Elmondták, hogy több száz ember volt itt, aki dialízisen élt – ők lettek a háború első áldozatai, hiszen ilyenkor megszűnik a kórházi ellátás, és végül nem marad más, csak az üszkös fal, a szegénység, a bűn, az erőszak… Az ember itt csak imádkozni tud, a Jóisten áldását kérheti, töltse be az itt élő emberek szívét, töltse be ezt a tájat. Tavasz van, esett az eső, szép zöld minden, minden föld be van vetve. Ez a remény.
– Mit tudnak tenni a helyi egyházak?
– Az egyházak nagyon életerősek, gondoskodnak a menekültekről. Erbílben szerencséjük volt, mert ott élt a káld főpásztor. Ráadásul Erbíl a kurdok fővárosa. Ők az iszlám mosolygós arca – mondják róluk. Ennek valószínűleg az is az oka, hogy remélik, Európa melléjük áll, és létrehozhatják Kurdisztánt. Az erbíli káld főpásztor hihetetlen életerővel kezdte meg az újjáépítést. Az olasz püspöki konferenciától kapott pénzből építettek egy szép, nagy egyetemet. 2015-ben kezdték el az építkezést, amikor még zajlott a menekülés. Az itt élő keresztényeknek már többször kellett menekülniük, több területet elhagytak, tudják, mit kell tenni: megvettek földterületeket, házakat bérelnek, a szegényebbek konténerlakásban laknak. Sátorban senki nem él már. Voltam egy majdnem ötezer fős menekülttáborban, ahol állt egy ezerfős, hatalmas mobiltemplom, amelyet vasárnap kétszer megtöltenek a hívek.
– Milyen segítséget kapnak külföldről?
– Jelen van a Szükséget Szenvedő Egyház, láttunk egy francia segélyszervezetet, sokat segít a Jezsuita Menekültszolgálat is. Ami különös, hogy amerikai veterán katonák is létrehoztak egy segélyszervezetet, azt mondják, a lelkiismeretük megnyugtatására. Olyanok vannak benne, akik korábban részt vettek a háborúban.
Erbílben az egyetem az olasz egyház segítségével épült fel. Komoly iskola épül ugyanebben a városban magyar állami segítséggel, ősszel kezdték el az építkezést, tavasszal át is akarják adni. Keresztények tartják majd fenn az iskolát, de nyilvános lesz, nyitott mindenki számára.
A szervezetek 250 millió eurót szeretnének összegyűjteni, hogy segítsék a keresztények hazatérését. Ebben szeretnénk mi is segíteni nekik. Az egyik főpap elementáris dühvel mondta el: Európa védi a pandákat is, ami rendben van, szereti ő is az állatokat, de hogy lehet, hogy őket nem védi meg senki?… Mi voltunk a díszvendégek a május eleji szertartásokon, de nem volt ott senki más. Egy nyugati média sem jött el, a Duna Televízió volt az egyetlen. A nagyvilág mintha nem venne tudomást erről a szenvedésről, pedig a keresztény jelenlét itt kétezer éves.
– Mit tudunk tenni keleti testvéreinkért? És mit tanulhatunk meg tőlük?
– Gondolkoztam, mit vihetek nekik. Flüei Szent Miklósról írtam egy imakilencedet a békéért, ezt lefordították angolra és arabra is. Az imádságon felolvasták egy részét, én pedig magyarul imádkoztam. Ezt az imádságot továbbra is mondhatjuk értük.
Az ő üzenetük a számunkra nem az összeesküvés, nem a bosszú, a vádaskodás, hanem az, hogy olajfát ültetünk vérrel áztatott szülőföldünkre. Mert hiszünk a jövőben, hisszük azt, hogy ennek a termését gyermekeink majd együtt el fogják fogyasztani. Egyfelől hihetetlenül törékeny, sebezhető a világunk. Másfelől meg kell tanulni nem nyafogni, hanem építeni.
A karakusi templomban az asszír katolikus főpásztor így fogalmazott: „Azt akarják, hogy elmenjünk erről a földről, melyet a testvéreink vére öntözött, de mi nem elmegyünk, hanem olajfát ültetünk, mert itt szeretnénk maradni.”
Fotó: Lambert Attila; Böjte Csaba OFM és Sajgó Szabolcs SJ Facebook-oldala
Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír
