Prédikáció gyógyító napra
2017. április 22-én, szombaton Dióspatonyban (Szlovákia) tartottunk gyógyító összejövetelt. A gyógyító mise prédikációját Kovács Attila atya tartotta a megújulásról és gyógyulásról, amelyet nagy örömmel közlünk itt a honlapunkon is:
A természetben a tavasz a megújulás és az újjászületés időszaka. A természetnek ehhez a fizikai újjászületéséhez kapcsolódik a húsvét, amely Krisztus feltámadását és a halálon aratott győzelmét állítja szemünk elé. Ahogy a természet legyőzi a telet, ami a sötétséget és az élettelen fagyos világot jelenti, úgy győzi le Krisztus a sátán, a bűn és a halál uralmát.
Vannak az emberi nyelvben olyan szavak, amelyek az általános közfelfogás szerint is pozitív tartalommal bírnak. Ilyen szó többek között a megújulás is. A megújulás fogalmához mindenki számára jó és kedves képzetek társulnak. Az egyházi nyelvezet is előszeretettel használja a megújulás fogalmát. De vajon mi is a tartalma ennek a szónak, hogy megújulás? Mit jelent a megújulás az Egyház és az egyes keresztény hívő életében?
Megújítani egy valóságot azért kell, mert az a valami elromlott, vagy legalább is elindult a romlás és a hanyatlás útján. Közhelynek számít, de igaz, hogy a keresztény élet, vagyis Krisztus követése harcok és küzdelmek végelláthatatlan sorozata. Mindennapi küzdelmeink közepette sajnos sokszor elbukunk, vétkezünk, bűnbe süllyedünk. Aztán azt sem szabad elfelejteni, hogy a lelkünknek van ellensége, akit úgy hívnak, hogy sátán, és ő minden követ megmozgat annak érdekében, hogy romlásnak és hanyatlásnak induljunk. Ő annak örül és teljes erőbedobással azon dolgozik, hogy megromoljon a kapcsolatunk Istennel és embertársainkkal.
A megújulás egyik fajtája tehát az, amikor kilépünk a bűnből, és megújul a lelkünk. Ez szokványos módon a bűnbánat és a megtérés által következik be, és az őszinte szentgyónásban csúcsosodik ki. Szokták is mondani, hogy a megtérés vezet el a megújuláshoz. Magunk mögött hagytuk a 40 napos nagyböjti időszakot, mely pont arra szolgált, hogy szakítsunk bűneinkkel, hogy megtérjünk és ezek által megújuljunk. Az Egyház egy csodálatos pedagógus, amikor minden évben elénk állítja a nagyböjtöt, sürgeti a megtérést és megújulásra hív. Akkor gyümölcsöző a húsvétunk, ha megújulást hoz életünkben. Természetesen bármikor máskor meg lehet újulni, de a nagyböjt és a húsvét egy kiemelkedően alkalmas időszaka a megújulásnak. Úgy mondjuk, hogy egy kegyelmi időszak. A nagyszombat esti feltámadási liturgia számos mozzanata azt volt hivatott kifejezni, hogy a hívek valóban megújultak, kiléptek a bűnből és most már megtisztult szívvel állnak Isten előtt. Gondoljunk például a sötétben való gyertyagyújtásra vagy éppenséggel a keresztségi fogadalom megújítására.
Szükséges továbbá a megújulás közösségi szinten is. Egyre többet beszélnek manapság az Egyház mint közösség megújulásáról. Amikor szóba kerül az Egyház megújulása, akkor sosem a tanítás vagy a dogmák megújításáról van szó. Nem lehet azt mondani, hogy ez vagy az az egyházi tanítás már divatjamúlt, ez vagy az a dogma ma már nem korszerű, tehát töröljük el azokat, vagy dobjuk ki az ablakon. A dogma ugyanis hitigazságot jelent, amelyet az Egyház fogalmazott meg a kinyilatkoztatás utalásai alapján, s melyet természeténél fogva nem lehet visszavonni vagy megváltoztatni, éppen azért, mert igazság. Az igazság minden történelmi korban és a föld minden pontján igazságnak számít. Ami igaz volt 1000 vagy 2000 évvel ezelőtt, az igaz ma is. XVI. Benedek pápa pápasága idején számos esetben figyelmeztetett a relativizmus veszélyére. A relativista eszmei rendszerben az igazság változik, mert eme felfogás szerint nincs is mindentől és mindenkitől független igazság.
Az Egyház megújulása a keresztény emberek megújulását jelenti. A tömegegyházat el kell felejteni, mert az a múlté. Amikor még keresztény világ volt és keresztény társadalomban éltek s mozogtak az emberek, nem kellett beszélni a személyes elköteleződés fontosságáról. Abban a bizonyos régi világban mindenki vallásos volt, a hagyomány és a megszokás motiválta az embereket a hitéletben. Bekövetkezett azonban a hitehagyás és az elpártolás korszaka, ami az Egyházat is válságba sodorta. Krisztus-követést ma már nem lehet hagyományra vagy megszokásra építeni, hanem most már az őszinte hit, az odaadás, a meggyőződés és elköteleződés kerül előtérbe.
Ha őszintén hívő, megtért és elkötelezett megkeresztelt emberek lesznek az Egyházban, akkor az Egyház mint közösség is meg fog újulni. Olyan emberekre van szüksége Krisztusnak és az Egyháznak, akik őszintén és tiszta szívvel ki tudják mondani: „Jézus, te vagy minden álmom, éjszakám és nappalom.” És természetesen itt nemcsak szavak kimondásáról van szó, hanem életformáról. A Szentlélek világszerte egyre több olyan embert támaszt, akik számára valóban Jézus Krisztus ismerete és szeretete a legnagyobb kincs, és akik nem rekednek meg a formális kereszténység kényelmes szintjén. Olyan keresztényekről van szó, akik valóban találkoztak az élő Jézussal, s akik személyes istenkapcsolatot és istentapasztalatot hordoznak magukban. Ők azok az emberek, akiknek lángol a szívük, mint ahogy azt az emmauszi tanítványok esetében láttuk. Ők azok az emberek, akik ragyognak és sugároznak. Valóban nem lehet Istennel találkozni anélkül, hogy az ő ragyogása ne lenne rajtunk. A sugárzó és a ragyogó emberek tudják elhozni az Egyház mint közösség megújulását.
Mi nyugati emberek szeretünk a kereszténységre hivatkozni. „Meg vagyok keresztelve, papírom van róla, hogy voltam elsőáldozó és bérmálkozó is.” Még ma is sok ember számára szépen csengenek az olyan szavak, mint keresztény vagy kereszténység, miközben ezeknek az embereknek semmi, vagy csak nagyon halvány kapcsolata van Istennel, Krisztussal és az Egyházzal. Ismerjük a modern, felvilágosult európai ember hozzáállását: „Isten, az Egyház vagy a papok ne szóljanak bele az életembe.” Sarah bíboros az Isten vagy a semmi c. könyvben így nyilatkozik ezzel a jelenséggel kapcsolatban: „Amíg Keleten keresztények halnak meg hitükért és Jézus iránti hűségükért, addig Nyugaton az Egyház emberei a minimumra igyekeznek csökkenteni az evangélium követelményeit.”
A megújulásnak van egy ikertestvére, és azt úgy hívják, hogy gyógyulás. Amikor az ember megújul, akkor gyógyul a lelke, és sok esetben a teste is. És fordítva is igaz: amikor az ember meggyógyul testileg vagy lelkileg, akkor megújulást él át. Gyógyulásra és megújulásra van szüksége mind az Egyháznak, mind a világnak, mind pedig az egyes hívőnek. Ez a mai alkalom is ahhoz segítsen bennünket, hogy a Szentlélekkel betelve átéljük testünk és lelkünk gyógyulását, és ragyogó arccal mehessünk haza. Amen.
Kovács Attila atya
