Varga László kinevezett kaposvári megyéspüspök: a Krisztus-követés öröm és béke
Ferenc pápa március 25-én kaposvári megyéspüspökké nevezte ki Varga Lászlót, a Kaposvári Egyházmegye általános helynökét. Ugyanezen a napon Egerben, az országos kispaptalálkozón alkalmunk nyílt arra, hogy kinevezése kihirdetésének órájában beszélgetésre kérjük.
– Hogyan fogadta a kinevezését, és miként telnek majd az elkövetkező napjai?
– Szent József ünnepén, március 20-án a reggeli szentmisében arról beszéltem, hogy Isten a meglepetések Istene, a váratlant kell élnünk. Ezt követően érkezett a telefonhívás, hogy mennem kell a nunciatúrára. Tudtam, hogy nem kávézni hívnak. Amikor átadták a szentatya levelét, nagy volt bennem az izgalom, de megnyugodtam, amikor megtudtam, hogy Kaposvárra szól a megbízatásom, és nem Szombathelyre. Amit eddig plébánosként, helynökként tehettem a Kaposvári Egyházmegye szolgálatában, azt most más formában, más beosztásban vihetem tovább, folytatva az utat, amelyre Isten meghívott. Az első meglepetés után a köszönet és a hála érzése töltött el.
A következő napokban sok feladat vár rám. A legfontosabb az lesz, hogy mielőtt hozzálátok a munkához, elmegyek lelkiatyámhoz, Futó Károlyhoz, megtisztítani a lelkem.
– Mit választott püspöki jelmondatául, és mit üzen ezzel?
– A püspöki jelmondatom csupán egyetlen szó: Irgalom! Miért? Mert létem forrása az irgalmas Szentháromság. Azért lehettem keresztény és pap, mert az irgalmas Atya erre kiválasztott, s az irgalmas Jézus mind a mai napig megtartott, és bűnös létemre nekem is irgalmazott hetvenszer hétszer. Most pedig azért lehetek püspök, mert az irgalmasság Szentlelke küldetést adott az irgalom gyakorlására, különösen a szegények, a szenvedők, a peremre jutottak, a megvetettek és a bűnösök felé.
– Milyen lelkipásztori szolgálatra tekint vissza?
– 1982. április 17-én szenteltek pappá Tapolcán. 1982 és 1987 között a várpalotai plébánia káplánjaként kezdtem a papi szolgálatot, majd Somogysámson plébánosa lettem 1987 és 1993 között. A rendszerváltás után az egyházmegyék átszervezésével 1993-ban átkerültem az újonnan létrehozott Kaposvári Egyházmegyébe, és a megyeszékhely Szent Imre-plébániájának vezetését bízták rám. Mindezek mellett pedig kórház- és börtönlelkészként, majd tíz évig a Szent Imre Kollégium igazgatójaként is szolgáltam. 2009 óta a püspöki hivatal irodaigazgatója, 2013-tól az egyházmegye általános helynöke vagyok.
– Neve egybeforrt a mindennapi szentségimádás gyakorlatával, istenkeresését a „józan misztika” kifejezéssel határozza meg. Miért éppen ezt említi első helyen, amikor a szolgálatáról beszél?
– Várpalotán kápláni éveim alatt vezettem be a napi szentségimádás gyakorlatát. Isten állandó jelenlétében élek, folyamatos útmutatása vezet. Az életem ettől olyan lett, mint egy forrás mellé ültetett fa, amely megtermi azt a gyümölcsöt, amire a közösségnek éppen szüksége van. A jövőben is alapvető lesz számomra a mindennapjaimban a szemlélődés, a szentségimádás. Ez mindennek a forrása. Továbbra is fontosnak tartom az evangelizációt, atyák és világiak meghívását erre a feladatra, és a szegényekre odafigyelők szolgálatát. Ők is a Szentlélek templomai, akikről Aranyszájú Szent János azt mondta, meg kell ismernünk a testvérek szentségét, a bennük lévő Krisztust. A szolgálatomban ezeket a feladatokat szeretném megélni, kibontakoztatni. Püspökként persze más az ember felelőssége, de Jézus ugyanaz, a lényeg tehát nem változik.
– Az Egyház megújulásában nagyon fontos a teológusok és a papok messzebbre látó képessége. Ön hogyan éli meg ezt a szerepet?
– Óriások vállán állva messzebbre láthatunk. Jómagam kis ember vagyok, de óriások vállára állhattam. Legalul a szüleim és a nagyszüleim vannak, akik az ötvenes évek egyházüldözésében kompromisszumok nélkül elém élték a kereszténységet, és sokat segítettek nekem. Lelkivezetőm, Futó Karcsi bácsi számomra lelki óriás. Jean Vanier, Michael Marsch OP, akiket személyesen is ismerhetek, ugyancsak azok. Az ő vállukon állva nem nehéz a távolba látni. Példájuk megmozdított bennem valamit, mindig is vonzott, de a Szentlélek bennem másként munkálta ki az utat. Nincsenek sémák a Krisztus-követésben. Püspökként sem szeretnék mást, mint Krisztusban élni.
– Az országos kispaptalálkozón előadást tartott a szemináriumok elöljáróinak. Véleménye szerint hová kell helyezni a hangsúlyt a papképzésben?
– Elsősorban hangsúlyáthelyezésről kell beszélnünk. Az első és legfontosabb a képzésben is az istenkép. Fel kell ismernünk, ha a bennünk lévő istenkép hamis. Olyan Istenben kell hinnünk, akinek egészen át tudjuk adni magunkat, ez pedig nem más, mint a bennünket szenvedélyesen szerető Mennyei Atya, Jézus Krisztus és a Szentlélek. Ha a köztünk és bennünk élő Szentháromság a hitünk alapja, akkor van kire támaszkodnunk, van kinek átadnunk az életünket, és van kiről tanúságot tennünk.
Ugyanígy felül kell vizsgálnunk az emberképünket is. Ma csak az számít, aki versenyképes, aki termel, aki hasznos. Ezzel szemben fel kell fedeznünk valódi identitásunkat, amely akkor is értékesnek mutat minket, amikor nem vagyunk hasznosak, mert például betegek vagy sérültek vagyunk. Valamennyien Isten szeretett gyermekei vagyunk, Jézus barátai és a Szentlélek szentélyei. Ha nem ebben a tudatban éljük meg az önazonosságunkat, akkor ingoványos talajon áll az életünk.
Újra kell értelmeznünk az aktivitás és a szemlélődés viszonyát is. Ma mindent az aktivitás függvényének tekintünk. Nem tudunk imádkozni, csak imákat mondani. Az ima számomra találkozás, amelynek egyetlen tétje van: hogy megváltozzak. Ehhez be kell lépnem egy kapcsolatba. Ha pusztán imákat mondok, ha csak teljesítem az imaprogramomat, mert kötelező, az soha nem hoz változást az életembe. Meg kell tanulnunk imádkozni, csak akkor van esélyünk arra, hogy Jézus a Szentlélek segítségével folyamatosan átváltoztassa az életünket.
– Mi az, amin változtatnunk kell, amiben másként kell viszonyulnunk a környezetünkhöz?
– Ahogy Ferenc pápa mondja, ki kell lépnünk a komfortzónánkból, hogy követni tudjuk Krisztust egészen a vértanúságig. Ma mindent a kényelemszeretetünk és a komfort megőrzésének szándéka határoz meg a szolgálatunkban is. Jézus pedig leggyakrabban a komfortzónán kívül helyezkedik el, ott vár, hogy lépjünk oda azokhoz, akik a falakon kívül vannak, akik szenvednek, magányosak, börtönben, kórházban vannak. Ez tulajdonképpen már elindulás a vértanúság útján. Ahányszor kilépek a komfortzónámból, annyiszor tagadom meg magam, s annyiszor indulok el Jézus halálának útján. Csak így van esélyünk arra, hogy amikor valóban vértanúságra a kerül sor – mert a vértanúk korát éljük –, akkor nem fogunk meghátrálni. A búzaszem halála a konkrét vértanúság. Jézus elénk élte a vértanúságot, s erre hívott meg minket is: Aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, aki bármilyen formában elveszíti az életét őérte, az megnyeri azt.
– Mit jelent a vértanúság egy elkötelezett hívő életet tekintve?
– Amikor valaki elkötelezett keresztény életet él, és élete középpontja Krisztus lesz, naponta meg kell vívnia a szellemi harcát. Nem a bűnösök ellen, hanem a bűn ellen. Fontos ez a megkülönböztetés. Jézus a bűnösökért meghal, a démonokat pedig kiűzi. A bűnt megbocsátja, a bűnösért meghal. A bűn elleni harcban el kell mennünk egészen a vérünk ontásáig. Az legyen a legfontosabb, hogy egészen odaadjuk magunkat Krisztusnak. Szükségesnek tartom a vendégszeretet gyakorlását. Az önkiüresítés, az önmegtagadás ugyanannak az útnak egy-egy állomása, amelynek a végső stációja a mag halála. Az első keresztények, amikor befogadták a vendéget, Krisztust fogadták be. A vértanúság útján haladó Krisztus-követésben a megbocsátás és az ellenségszeretet elengedhetetlen követelmény. Nemcsak megbocsátunk az ellenünk vétőnek, de szeretjük is. Ezt kéri tőlünk Jézus.
– Milyen ismérvei vannak a Krisztus-követő életnek?
– Szent Ferenc azt mondta követőinek: egyetlen ismérvetek legyen, az öröm. Ez a legbiztosabb jele annak, hogy haladunk a Krisztus-követésben. A mi alapállásunk a sértődöttség: panaszkodunk, hogy milyen a világ, milyen az Egyház. Akik azonban elindulnak a Krisztus-követés útján, azokban megjelenik Isten országának békéje, öröme.
– Örömmel fogadja az új feladatot?
– Kihívásnak tekintem, ajándéknak. Egykor igent mondtam Jézusnak, felajánlottam neki, hogy azt tehet velem, amit akar, és ezt nem vontam vissza. Ezért most ebben a szolgálatban élem meg ugyanazokat az ajándékokat, amelyeket eddig másfajta feladataimban.
Varga László 1956. augusztus 17-én született Tapolcán. Felsőfokú tanulmányait a Központi Szemináriumban és a Szegedi Szemináriumban végezte. 1982. április 17-én szentelték pappá Tapolcán a Veszprémi Egyházmegye szolgálatára. 1993-ban, a magyarországi egyházmegyék határainak átrendezését követően, a Kaposvári Egyházmegye papja lett.
Szolgálati helyei:
1982–1987. káplán Várpalotán
1987–1993. plébános Somogysámsonon
1993-tól plébános a kaposvári Szent Imre-templomban
2009-től a Kaposvári Egyházmegye irodaigazgatója
2013-tól a Kaposvári Egyházmegye általános helynöke
Varga László szentelése és beiktatása 2017. május 13-án, szombaton 11 órakor lesz a kaposvári székesegyházban.
Fotó: Lambert Attila
Trauttwein Éva/Magyar Kurír
Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2017. április 2-i számában jelenik meg.
