Dr. Torgyán Atilla: Lisieux-i Szent Teréz - A kis út

„Nekem az a Mennyország, hogy jót tehetek a Földön.”

Az emberi lélek alakulása valóságos csoda. Képzeljünk el egy embert, aki olyan, mint egy szobor, ahogyan a többiekkel érintkezve alakul, formálódik. Eképpen minden sértés és bántás, megalázás és igazságtalanság torz sérüléseket okoz rajta.

Az egyik lefarag, a másik levág, „véletlenül” letör egy darabkát belőle, s ez az ember sebeitől eltorzultan egyre csúnyábbnak érzi magát. Szép, nemes arca egyre göcsörtösebb, arányos, kisportolt teste egyre torzabb, a sok vágás, törés és karcolás valóságos torzóvá formálta. Sokszor, nagyon sokszor nyűg számára többi embertársa, akik akarva-akaratlanul alakítják és formálják, ő pedig sebeiben, eltorzult alakjában szinte már rá sem ismer önmagára. Aztán egy ponton, ott ahol már mindenről lemondott, amikor már mindenbe beletörődött, s változtatni, küzdeni sincsen már semmi ereje, amikor egyre csúnyábbnak érzi magát, tartása meggörnyedt, ereje odaveszett, hirtelen valóságos csoda történik. A sebek, és sérülések mögött, lehántva a sok torzult heget, ragyogó szépségű alak bontakozik ki. Teljesen váratlanul láthatóvá válik az egész folyamat értelme. Minden csapás, vágás, sérülés és karcolás okkal és céllal volt. Még a figyelmes szemlélő is csak ekkor, ezen a ponton láthatja meg az egész folyamat értelmét, az isteni szobrászat művét: Istent az Emberben. Az egész folyamat, minden ütés, vágás és karcolás észrevétlen azon dolgozott, hogy ez a gyönyörű nemes alak egyszer csak előkerüljön a mélyből. 

Amikor Lisieux-i Szent Teréz nagyon hosszan tartó betegség (tuberkolózis), számtalan szenvedés, s hosszú agónia után lehunyta szemét és távozott a földi világból, gyönyörű mosoly jelent meg az arcán. Szenvedései, agóniától eltorzult teste mögött láthatóvá vált a ragyogó szépség és békesség kifejeződése. Az arcán lévő mosolyt szokták „isteni mosoly”-nak is nevezni, mely emlékeztet az emberben eltemetett, de itt felszínre került istenarcra, teremtésünk céljára.

De ki is volt Lisieux-i Szent Teréz, a kármelita apáca, akit Kis Szent Teréz néven ismer a világ? Bár mindössze 24 évet élt, s élete egyáltalán nem bővelkedett történésekben, X. Pius pápa a modern idők legnagyobb szentjének nevezte, sőt korunk spirituális nagyságai is mind a legnagyobb tisztelettel beszéltek róla. 1997-ben II. János Pál pápa (közkívánatra) a katolikus egyház doktorává avatta. Összesen négy női szent kapta meg ezt az igen kimagasló titulust. Szent Kalkuttai Teréz anya Kis Szent Teréz iránti tiszteletéből választotta a Teréz nevet. Fentiekkel ellentmondó, furcsa paradoxon, hogy halála közeledtével nővértársai – akik igen közelről ismerték őt – azon tanakodtak, hogyan is tudnak majd egy valamirevaló nekrológot összeállítani „erről a jelentéktelen nővérkéről”.

Élete először az atyai házban, majd egy kis karmelita zárdában, szinte jelentős események nélkül zajlott, csodák és mindenféle nagyszabású történések nélkül. Ez a látszólag unalmas élet, a maga belső történéseivel, külső történések nélkül, mégis minden idők egyik legizgalmasabb élete volt. Egy lélek hatalmas csatája, küzdelme, s győzelme volt az élet értelmének beteljesítéséért, s az igazságért. S ebből a szempontból vizsgálva érthető a Teréz halála után kialakult hatalmas érdeklődés, életrajzi művének óriási népszerűsége, s a Lisieux-be áramló zarándokok folyamatos tömege. Mert Teréz életével és gondolataival az élet értelmét és célját kereste és válaszolta is meg egyben, amely az egész emberiséget érintő legfontosabb kérdés is.

Akik pedig eljutottak Lisieux-be, beszámolóikkal igazolják azt, hogy Teréz halála után Lisieux valódi szent térré, inspiráló–segítő hellyé változott, s e helyen jól érezhető egy gyógyító-formáló, áldott jelenlét. Teréz halálát követően, a szent közbenjárásának tulajdonítva csodás történések hatalmas áradata indult el. E közbenjárások mind a mai napig tartanak, és Teréz a legnépszerűbb szentek közé tartozik, akihez a rászorulók hatalmas tömege küld kérő imákat. Teréz egyébként a halálát megelőzően fontos és sokak számára megdöbbentő kijelentést tett, amit bizonyíthatóan be is teljesített: „…halálom után rózsaesőt fogok hullatni a földre.” Magam is találkoztam emberekkel, akik érezték, megélték ezt a segítő közbenjárást. Beszéltem olyanokkal is, akiknek abban a kegyelemben volt részük, hogy láthatták, tapinthatták Kis Teréz Magyarországra érkező ereklyéjét, s ezt mindmáig életük egyik legnagyszerűbb élményeként tartják számon. Kis Terézt a katolikus egyház saját szentjei sorába emelte, és olyan szentként tekintenek rá, akin keresztül áradni tud a földre az égi kegyelem. Teréz írásaiból tudjuk, ezt tekintette élete céljának is: teljesen odaadni magát Istennek, és a szeretet erejével megmenteni a fogságba került lelkeket. Nekem az a mennyország, hogy jót tehetek a földön.” - fogalmazta meg sajátos definícióját Isten országáról.

S ennek jegyében valósággal kereste a szenvedést, de mindezt nem mazochista, beteg vagy kényszeres módon tette. Teréz tudta, ismerte, hogy a szenvedés eszköz, amellyel tehet a világért, az emberekért, az ő szeretteiért. Vértanú szeretett volna lenni, de megértette, hogy nem egyetlen gyors önfeláldozásban, hirtelen áldozati halál által kell azt megtennie, hanem sokkal hatékonyabb, ha ezt a vértanúságot a hétköznapi élet kis dolgaiban, folyamatosan gyakorolja! Egy szerény kis vértanú volt ő, aki szenvedései, önfelajánlásai segítségével kiegyenlíti a számlákat, kiegyensúlyozza a rossz cselekedeteket, önnön magát áldozatul felajánlva. S így böjtjeit, fájdalmait, imáit, betegségeit, összes szenvedését és napi kis cselekedeteit mind másokért ajánlotta fel. Ahogyan az átlagember napi rutinja az, hogy minél rövidebb idő alatt minél több élvezetet habzsoljon be, és - szinte ösztönösen - folyton a saját örömét és kényelmét keresi, Teréz tudatosan fordította meg ezen működés előjelét. Az ő „vágya” éppen ezen önző vágy-működés ellentéte lett: keresni kezdte a kényelmetlenségeket, nehézségeket és szenvedéseket, méghozzá azért, hogy ezeket felajánlja a többi emberért, sokszor pontosan azért a társáért, aki számára a fájdalmakat okozta. Nagyon hasonló ez a törekvés Faustyna nővérnek, e korszak másik nagy női misztikusának cselekedeteihez. Talán nem is szerencsés ezt a hozzáállást „áldozathozatal” néven említenünk, mert ilyen módon közelítve a szenvedés kérdéséhez, Teréz számára az összes nehézség sokkal inkább öröm volt, a világ jobbá alakításának eszköze, mint áldozat. Az ilyesfajta önfelajánlás nélkül Kis Szent Teréz egész élete értelmét vesztette volna, és ez az önfelajánlás nélküli élet a legnagyobb nyűg lett volna a számára. S éppen ezeket felismerve fogalmazhatta meg Teréz a keresztény misztika egyik legfurcsább és legszebb sorát: „Az én vigasztalásom az, hogy a földön nincs vigasztalásom.” Naplójában Teréz így fogalmazott: „Már csak egyetlen örömöm van: az, hogy szenvedjek, és ez az öröm, ami egyáltalában nem érzelem, minden mást fölülmúl.”

Ilyen és ezekhez hasonló célokra fűzte fel Teréz az életét. Mi más ez, mint az élet legmagasabb értelmének kutatása? Ugyanarra a nagy kérdésre kereste a választ, amire minden idők legnagyobb művészei, gondolkodói és filozófusai is: „Mi az élet értelme? Miért vagyunk a földön?” A választ pedig, amit ez a kicsi törékeny leány – aki egyben hatalmas szellemiség – megértett és megfogalmazott, a gyakorlatban rögtön meg is akarta valósítani. 15 évesen, pápai engedéllyel vonulhatott be a kármelita kolostorba, ahol összesen 9 évet élt. 24 éves korára elhasználta, felégette, szeretetben fölperzselte gyenge testét. Úgy égett, ahogy egy folyamatosan égő gyertya. Mert égni kívánt, azonnal megvalósítva azt, amit felismert az élet értelméről és a szeretetről. Így ez a rövid kis élet arra is bizonyíték volt, hogyan alakítható át a szenvedés örömmé. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint megbékélt mosolya a halála után közvetlenül készült arcképen. A tiszta lelkiismeret, a lélek békéjének mosolya ez. Teréz így fogalmazta meg mindezt: „A felebaráti szeretet beköltözött a szívembe, és ezzel együtt az igény is, hogy elfelejtsem önmagamat. Ettől kezdve boldog voltam.” Máshol pedig így fogalmazott: „Az embert csak olyan mértékben emészti el a szeretet, amennyire átadja magát annak.” Ilyen felismerések után Teréz hamar megfogalmazhatta magának a fő célt, amelyet élete egyik jelmondatának is tartanak: ”Én a mindent választom!” De hogyan választhatta Teréz a „mindent”, amikor mindent átadott, mindenről lemondott? Furcsa paradoxona ez az ember fejlődésének. Csak abban, amit teremtőnknek átadtunk és amiről lemontunk, tud a minden, azaz az  isteni jelenlét maradéktalanul kiteljesedni. És Teréz, aki sok mindenre rájött a keresztény misztika nagy felismeréseiből, így fogalmazta meg a maga számára mindezt: A mindent választom!

Van egy különleges kifejezés, amivel az utat, amit Teréz „kitaposott”, illetni szoktak. Ez a „kis út”, amely egyszerre sok mindent jelent, és megmagyarázni, vagy megérteni sem egyszerű. Utal ez a kifejezés a mindennapi élet látszólag kis dolgainak a teljesítésére. Arra, hogy a látszólag jelentéktelennek tűnő dolgok ugyanolyan fontosak, mint a nagy feladatok. Teréz, felismerve mindezt, törekedni kezdett ezen tudás gyakorlatba való átültetésére: „Higgye el, lehet szent dolgokra gondolni, könyveket írni, a szentek életét bemutatni – mindez azonban nem ér annyit, mint ha egy hívásra kedvesen válaszolunk…” Jelentéktelennek tűnő kis dolgok: egy mosoly a nehézségek közepette, egy kis gesztus vagy segítő cselekedet a szenvedő felé. Ezek gyakorlására törekedett, mert megértette: minden fontos. A kis dolgok ugyanolyan fontosak, mint a nagy dolgok. Az ember pedig, aki egészen kis dolgokat tud felajánlani Istennek, megértve saját kicsinységét, még ezeket a kicsiny dolgokat is Istennek köszönheti. És ezekre a kis dolgokra építette fel Teréz saját önfelajánlását. Így fogalmazott: „…Ez a lelki gyermekség útja, a bizalomnak és teljes odaadásnak az ösvénye…. itt a földön csak egy a teendő: a kis áldozatok virágait szórni Isten elé, őt szeretettel megnyerni…”

Beszédes az is, hogy Terézt a legtöbben Kis Teréz néven ismerik. Ez az elnevezés egyben megkülönböztetés is a nagy sarutlan karmelita rendalapító, Avilai Nagy Szent Teréztől, de mivel más Teréz nevű szent is élt, a Kis Teréz elnevezés akkor is beszédes.

Még azt is meg kell említsük, hogy a „kis út” kifejezés utal a jézusi mondásra: „Mert aki a legkisebb mindnyájatok között, az a legnagyobb.” (Lk 9:46) és ezen mondás gyakorlati alkalmazására, az alázat és a hátsó hely keresésére, a szerénység, az igazodás és a hatalomról való lemondás törekvéseire. Sok szent már Teréz előtt is kereste ennek útjait, de a gyakorlata talán a terézi életműben bontakozott ki leginkább. Hitelességét bizonyítja az a hatalmas népszerűség, amely Terézt körbeveszi. Az egyszerű és egyszerűségre törekvő emberek szinte kivétel nélkül példaképüknek tekintik őt, és egész Európa tele van őt tisztelő, róla kegytárgyakat kiállító templomokkal. Terézt a Szentszék rendkívül gyorsan szentté avatta (halála után 30 év sem telt el!), az 1925-ben nagyon kivételesnek számító tömeg, félmillió ember előtt. Sőt, 1927-ben már a misszió védőszentjévé, majd 1944-ben Szent Johanna mellett Franciaország második védőszentjévé nevezték ki. Az „Egy lélek története” néven is ismert önéletrajzi írása az egyik legolvasottabb keresztény művé vált.

Teréz életútja egy normandiai kisvárosban, Alençon-ban indult 1873. január 2-án. Édesapja Louis Martin, édesanyja Marie-Azélie Guérin volt. Kilenc gyermekük közül négyen meghaltak, s az öt életben maradt leány, miután igazi családi együttműködésben nevelkedtek, később mind a szerzetesi hivatást választották. Még a keresztény nagycsaládosok között is ritka egy ilyen Istennek szentelt életet élő családi összefogást látni. (Teréz szüleit 2015-ben szentté avatták).  Teréz volt a gyerekek közül a legkisebb, és csak négyéves volt, amikor édesanyját elveszítette. Innentől kezdve édesapjuk nevelte a gyermekeket. Teréz pótmamája egyik testvére, Pauline volt, de ő néhány évvel édesanyjuk halála után bevonult a lisieux-i karmelita kolostorba. Teréz még mindig nagyon kicsi, 9 éves volt ekkor, és nagy megpróbáltatás volt számára pótmamája elvesztése. Ezt követően súlyosan megbetegedett. Napokig teljes bénaságban feküdt, és hozzátartozóit sem ismerte föl. A család, mivel félő volt, hogy Teréz rövidesen meghal, imádságba fogott a családi „mosolygó Szűzanya” szobor előtt. Az ima közben a kis Teréz váratlanul felült és elragadtatva figyelni kezdte a szobrot. Később így írta le az élményt: „A Szent Szüzet hirtelen szépnek láttam, olyan szépnek, amilyen szépet életemben nem láttam még, arcáról jóság és kimondhatatlan gyöngédség sugárzott, de az, ami a lelkem mélyére hatolt, a Szent Szűz elragadó mosolya volt.” Másnapra Teréz teljesen meggyógyult.

Ekkor már határozottan érezni lehetett, hogy Teréz több, mint az átlagos gyerekek. Elsőáldozásra készülvén körülbelül két hónap alatt 1949 kis áldozatot számolt össze, amit Jézusért hozott meg. Teréz alig volt 11 éves, amikor ezeket a szavakat jegyezte le: „Éreztem, hogy megszületett szívemben a szenvedés nagy vágya, ugyanakkor egy belső bizonyossága annak, hogy Jézus sok keresztet tartogat a számomra. Oly nagy vigasztalások árasztottak el, hogy bennük láttam életem egyik legnagyobb kegyelmét. A szenvedés vonzani kezdett, bűvös erővel ragadott meg anélkül, hogy jól ismertem volna. Eddig úgy szenvedtem, hogy nem szerettem a szenvedést, mostantól fogva igazi szeretetet éreztem iránta. Azt a vágyat is éreztem, hogy egyedül a Jóistent szeressem, egyedül benne találjak örömet.”

Terézben nagy vágy élt, hogy apáca lehessen, és ezt tűzön-vízen át meg is valósította. Még 15 éves sem volt, amikor korengedéllyel felvételt nyert a lisieux-i karmel kolostorba. Mivel kezdetben ezt nem engedélyezték, élete nagy kalandjába kezdett: édesapjával és nővérével, Célinnel Rómába utazott a pápához. Állítólag a svájci gárdistáknak kellett elhurcolniuk a pápa előtt térdeplő leányt, aki az egyházfő áldását kérte terve megvalósítására. (Az engedélyt nem sokkal hazaérkezése után meg is kapta.) 1888 áprilisában lépett be a kármelbe és 1890 szeptemberében, éppen Kisboldogasszony ünnepén már le is tette örök fogadalmát. Eszerint 17 évesen már kármelita apáca volt, ami pedig az alacsony életkor miatt szinte kivételesnek számít az egyháztörténelemben.

Teréz személyiségével kapcsolatban ki kell, hogy emeljük egész életében megőrzött gyermeki lényét. Nevét is a kisded Jézusról kapta. (Teljes neve a Gyermek Jézusról és a Szent Arcról nevezett Teréz nővér volt). Kis Teréz paradox mód egyszerre volt naivan ártatlan gyermek, más részről viszont a jóban állhatatosan és következetesen kitartó érett, felnőtt misztikus szent. Gyermeki ártatlanságával fogadta azokat a nehézségeket is, amelyeket a kolostor okozott számára. Perjelnője, Maria Gonzaga hatalmával visszaélve szüntelenül szidta őt, semmi bátorítást nem adott a fiatal lánynak, és egyáltalán nem könnyítette meg az atyai ház elengedését és a beilleszkedést. Apácatársait is irritálta Teréz viselkedése, sokan gúnyolták és egyáltalán nem értették meg. A hideg is sokat kínozta. Sok éjszakát töltött szalmazsákján álmatlanul, egész testében remegve. A karmeliták szigorú szabályzata nem kedvezett a baráti kapcsolatok kialakulásának sem, és Teréznek hiányzott a lelki melegség is. A szigorú életmód hatására sok társának viselkedése csapott át rideg, mosolytalan komorságba, annak ellenére, hogy az eredeti rendalapító kifejezetten kérte a nővérektől a vidámság megtartását. Mindezeket csak tetézte az első időszak éveinek nagy próbája, a lelki szárazság időszaka. Teréz kedvenc olvasmányai közé tartoztak Keresztes Szent Jánosnak a lélek sötét éjszakájáról írt művei. Feltételezhető, hogy e könyvekből tudta és ismerte a lelki éjszaka és a szárazság célját, s ez talán könnyítette terheit. A kemény bánásmódot és a testi-lelki nyűgöket Istenadta lehetőségnek tartotta, mellyel tisztulhat, nemesedhet és haladhat az életszentség felé. Ekképpen segítői a „kis úton” éppen azok lettek, akik lenézték, megalázták és bántották, illetve hogy igazságtalanságok érték, sőt, segítőjévé váltak saját gyengeségei is. Másik kedvenc írója az a Kempis Tamás volt, aki rámutatott arra, hogy a sikeres, ereje teljében lévő szerzetes könnyen válik felfuvalkodottá. Teréz kereste a dolgok nehezebb részét, a kihívást jelentő, de fejlesztő helyzeteket. Volt például egy nővér, akit mindenki lenézett ostoba fecsegése és felfuvalkodottsága miatt. Teréz viszont pontosan erre a nővérre szánta szűkre szabott szabadidejét, sőt, mindig megajándékozta őt kedvességével.

Végezetül önéletrajzából ki szeretném emelni Teréz passióját, azt a folyamatot, ahogyan nagy misztikus szentként kiteljesedett, elmélyülve a szenvedés adta lehetőségekben és annak isteni örömmé való átformálásában. Sok mindent írt erről naplóiban. (Szerencsére életrajzát feljebbvalói éveken át íratták vele, így három fontos napló is megmaradt tőle.) Naplóin kívül van egy kis könyvecske is, az ún. „Novissima Verba”, amelyben utolsó beszélgetéseit és szavait jegyezték fel. Teréz így fogalmaz: „Jézus titokban tanít engem, anélkül, hogy megmutatná magát, anélkül, hogy hallatná a hangját…” És valóban, bár Teréz, akinek sem tudós könyvekből sem teológusoktól nem állt módjában tanulni, olyan bölcsességeket fogalmazott meg, amelyeket csak a legnagyobb tudós és misztikus szentektől hallottunk. De voltak olyan felismerései, amiket szándékosan nem öntött szavakba: „Nem tudok és nem akarok mindent elmondani. Vannak dolgok amelyek elveszítik illatukat, amikor levegőre kerülnek. Ugyanez a helyzet a gondolatokkal és az érzelmekkel is…”

Terézt, ahogyan egyre elhatalmasodó betegségét is, egész kolostori életében félreismerték. Életrajzából tudjuk, hogy röviddel halála előtt a cella nyitott ablaka alatt, egy nővér így szólt Terézről: „Ez a kis nővér nagyon szeretetre méltó ugyan, de még sohasem tett olyat, amely említésre méltó lett volna…” Egy másik pedig így szólt: „Teréz nővér nemsokára meghal. Mit mondhat majd róla gyászbeszédében perjelnőnk? Belépett hozzánk, élt és meghalt – többet valóban nem lehet róla mondani…”

Eközben a kis Teréz szenvedésében magába fordulva egyfajta szavak nélküli ima-áhítatba merült. Teste ekkor már szinte teljesen tönkrement. A szenvedés, amelyet másoknak nem szívesen mutatott, egyre nagyobb küzdelmet hozott a számára. Sötét éjszakákon át egyedül és hangtalanul küszködött fekhelyén a fuldoklással. Tuberkolózisa olyan stádiumba lépett, hogy vért hányt. Reggelente mégis csak annyit lehetett rajta látni, hogy sápadt, kialvatlan és szeme beesett. Amikor társai felismerték betegsége előrehaladott állapotát, már annyira sovány volt, hogy csontjai átszakították a bőrét. Több mint negyven napon át mindent kihányt, ágyát már nem tudta elhagyni. Korának orvosi szokása szerint nem kapott lázcsillapítókat, és sokkoló tüzes tűszúrásokkal kezelték. A tuberkolózis pedig két tüdejéről átterjedt a beleire. Testi fájdalmai mellett utolsó napjaiban, még egy utolsó sötét éjszakát is ki kellett állnia: átélhette azt a borzalmat, amely a gonosz, megszállott emberek lelkét nyomasztja. Amikor lelki és testi fájdalmai a legvégső határig fokozódtak, Teréz azt kérte társaitól, hogy semmilyen gyógyszert se hagyjanak mellette, nehogy az öngyilkosság kísértésébe essen. És még ekkor is (hála Ágnes nővérnek, aki Teréz utolsó szavait napról napra lejegyezte) így beszélt, amikor már szentáldozáshoz sem járulhatott: „Kétségkívül nagy kegyelem, ha az ember a szentséget fogadja, de ha a jó Isten nem engedi meg, így is jó… Minden kegyelem.” Teréz nagyságát legjobban hosszú haláltusája mutatja meg. Walter Nigg az ismert vallástörténész így írt erről: „Sohasem emelkedett jobban maga fölé, mint az irtózatos haláltusában. Itt vált a kis szent óriássá. Csodálatos elszántsággal viselte el és mosolyával dicsőítette a borzalmas halált, és a mosolyhoz az utolsó pillanatig hű maradt.” „Nos jól van… jól van… ó , egy szemernyit sem akarnék kevesebbet szenvedni.” – mondta. Utolsó szavai pedig ezek voltak: „…Szeretem őt… Uram, Istenem, nagyon … szeretlek!”

 Dr. Torgyán Atilla

Ajánlott irodalom:

• Lisieux-i Szent Teréz – Önéletrajz (Sarutlan Kármelita Nővérek, Magyarszék, 2015)

• Walter Nigg – Nagy Szentek élete II. (Jel Kiadó, 2005)

• Puskely Mária – Akik hittek a szeretetben (Szent István Tásulat, 1979)

• Kis Szent Teréz breviáriuma - Az esztendő minden napjára (Sarutlan Kármelita Nővérek, Magyarszék, Pápai Missziós Művek, Budapest,  2013)

• Szent Teréz utolsó beszélgetései (Kármelita Rendtartomány, Budapest, 1974)