Pártos elfogultság
Ma már közhely, hogy a politikailag aktív polgár hajlamos az egyívásúak körébe zárkózni és elrekeszteni magát a nézeteivel ellentétes impulzusoktól. Ennek hátrányos következménye is régóta ismert: a kormányzó erőket jószerivel csak az ellenfél illeti bírálattal, és ez negatívan hat a döntések minőségére. Újdonság viszont, hogy a pártos elfogultság egyre mélyül.
„A pártos elfogultság tovább rontja az amúgy is kétes minőségű közbeszédet” – olvassuk a Washington Postban Ilya Somin amerikai jogászprofesszortól, akinek régóta fő kutatási területe a választópolgárok tudatlansága.
Erről szóló könyvét két évvel ezelőtt a Metazin is ismertette. Somin annak idején is úgy látta, hogy a pártos elfogultság tovább táplálja a veszedelmes tudatlanságot. A demokráciának végül is akkor van a legtöbb értelme, ha feltételezzük, hogy a polgár nagyjából a fontos dolgok ismeretében szavaz. Ez sohasem volt így, de Somin azt gondolja, hogy a tudatlanság egyre nő, ami a súlyosbodó politikai ellentétek dacára is erősen kétséges. Mindenesetre a libertárius felfogású szerzőt ez két évvel ezelőtt arra a következtetésre indította, hogy a központi állam szerepét kellene csökkenteni, s akkor legalább a pártos elfogultság kevésbé érvényesülne. Ma már nem látja ilyen egyszerűnek a kiutat.
A pártpolitikai elfogultság az új évezred egyik vezető témája az amerikai politikatudományban. Cass Sunstein, aki ma a Harvard Egyetem jogászprofesszora, de korábban Chicagóban volt Barack Obama tanszékvezetője, már csaknem tizenöt éve írja – a Metazinban is gyakran ismertetett – tanulmányait arról, hogy amióta nem csupán néhány földi tévécsatorna létezik, hanem számtalan kábeltévés műsor hozzáférhető és a híradásokat nem szabályozza szigorú tárgyilagossági kódex, a közönség egyre polarizálódik, mert a maga véleményéhez közel álló politikai műsorokat nézi. Az internet pedig csak mélyíti a politikai árkokat, mert ott aztán csak a legharsányabb vélemények keltenek visszhangot, és a közönség nagyrészt ezeket választja ki magának, mégpedig a saját véleményének alátámasztása, illetve a más vélemények feletti borzongás céljából. Mint a Metazin a címben is kiemelte, Sunstein azt is kimutatta, hogy a pártos előítélet, ahogy ő nevezi, a pártizmus még a faji előítéleteknél is erősebb.
Ehhez képest Somin most annyi újdonságra mutat rá, hogy a legfrissebb felmérések szerint a pártos elfogultság tovább mélyül Amerikában. A hatvanas években a szülők négy-öt százaléka bánta volna, ha gyermekük a másik párt hívei közül választ magának házastársat, ma viszont a republikánusoknak már fele, a demokratáknak egyharmada ellenezné a politikai vegyes házasságot. Az pedig szóba sem jön, hogy az ellenfél jobb jelöltjét támogassák, miközben a fehér lakosság nagy többsége szívesen támogatná a jobb képességű afroamerikai jelöltet az európai származású gyengébbel szemben. A faji előítélet ugyanis elítélendőnek számít, ellenben a pártos előítélet dicséretesnek.
A pártos előítéletben Somin azt tartja a legkárosabbnak, hogy a hívek a nagy gyűlölködés hevében megbocsátják saját táboruk vezetőinek hibáit, és hajlamosak olyan politikát is támogatni, amit a másik fél esetében harcosan elleneznének. Ez biztosan rontja a kormányzás minőségét. Joseph Schumpeter már hetven évvel ezelőtt leírta, hogy a politikában az emberek irracionálisabban gondolkodnak, mint az élet más területein, mivelhogy elfogultak. Az újdonság most abban áll, hogy a mérsékelt pártok hívei között Amerikában egyre nagyobb az ellenszenv. Somin nem is lát reményt arra, hogy ez a tendencia belátható időn belül megváltozzék, és korábbi álláspontjával szemben nem is tud megoldást javasolni. Mindössze annyit állapít meg, hogy a pártos elfogultság tényének feltárása minden bizonnyal hasznunkra válik, mert az emberekben talán tudatosul, hogy ezek szerint nagyon nagy a baj, éspedig nemcsak abban a pártban, „amelyet oly nagyon szeretünk gyűlölni”, hanem a miénkben is.
(metazin.hu)
