A középszer uralma
„A középszer válik normává, eluralkodik a korrupció, az emberek egymással kicserélhetővé válnak” – fejtegeti Alain Deneault, a Montréali Egyetem tanára a párizsi Téléramában.
Mióta csak a modern állami bürokrácia létezik, közhely, hogy a középszer a norma. A leíró elemzések ezt a hierarchikus szervezetek elkerülhetetlen velejárójának tartják. Nehéz lenne olyan bürokráciát elképzelni, amelyben fantáziadús alkotóknak kell a vesződséges papírmunkát elvégezniük, habár tény, hogy például Franz Kafka is biztosítási hivatalnokként kereste kenyerét, igaz, erre csak azért nyílt lehetősége, mert nem a hivatalban élte ki a tehetségét, hanem az írásaiban. Mindjárt más a helyzet, ha valaki értékelvű filozófus.
Deneault ebben a minőségében hosszadalmas bírósági eljárásoknak volt résztvevője, mert Fekete Kanada című könyvében azzal vádolta meg a kanadai bányatársaságokat, hogy tevékenységük mérhetetlen szenvedéssel sújtotta az afrikai lakosságot, például kegyetlenül kitelepítették a lakókat, mielőtt bányákat nyitottak a fekete kontinensen. Két bányavállalat is rágalmazási pert indított, s az egyik azzal zárult, hogy Deneault kiadója peren kívül kompenzációt fizetett a Banro nevű cégnek.
A párizsi lapnak most Deneault az államigazgatás működését leíró újabb könyvéről beszél, és mindjárt bevezetőben a modern munkamegosztással és „a munka iparosításával” magyarázza a középszer uralmát, mégpedig Marxra hivatkozva, aki ezt „már 1849-ben megírta”. Nem fejti ki azonban, miből gondolja, hogy például az őskorban, amikor a munkamegosztás még csak a legelemibb szinten működött, nagyobb tere lett volna a kritikai szellemnek és a képzelőerőnek. Marx egyébként nem is állított ilyesmit. Feltételezett azonban egyfajta történelem előtti társadalmat, amelyben az emberek még birtokosai voltak eszközeiknek, s a magántulajdon megjelenésével magyarázta a változást, az „elidegenedést”.
Mindenesetre, ha Marx már 1849-ben észlelte a középszer elburjánzását, nem érthető, miért írja most ezt a kanadai filozófus a neoliberalizmus rovására. Margaret Thatcher néhai konzervatív brit miniszterelnököt hozza fel például arra, hogy a modern állam a nagyvállalatok érdekeinek szolgálatára rendezkedett be. Thatcher ugyanis privatizálta a közszolgáltatások jelentős részét. Deneault ezzel hozza összefüggésbe azt, hogy a kormányzás ma már nem stratégiai célokat követ, csak a rövid távú problémamegoldásra rendezkedik be. Az ilyen tevékenységhez pedig nincs szükség kritikai elmékre. Sőt, a középszer a sajtóra és a tudományos kutatásra is kiterjed, ugyanis azok érvényesülnek mindkét téren, akik tartják magukat az íratlan szabályhoz, és nem írják le az egészségkárosodást vagy környezetromlást előidéző vállalatok nevét, mivelhogy azok finanszírozzák a kutatásokat és a kiadványokat. Ily módon megy végbe a „kábítás forradalma”, amelynek eredményeképp az emberek eltompulnak, a politikai pártok közötti különbségek technikai dolgokra szorítkoznak, a választások győztesei egészen mást valósítanak meg, mint amit kampányukban ígértek, és így tovább. Ezzel magyarázható, hogy az elégedetlenek a rendszeren kívül, a radikális pártoknál keresnek kiutat – utal Deneault a francia Nemzeti Front növekvő népszerűségére. Ebből akár az is következhetne, hogy ezzel szemben a baloldali radikális politika a megoldás, de szerzőnk nem ezt ajánlja.
Marxnak még volt víziója arról, hogyan lehet majd az elidegenedést megszüntetni – a köztulajdon révén. Ezt az ismert történelmi fejlemények miatt Deneault már nem állíthatja, ezért az egyéni kivonulást ajánlja azoknak, akik nem akarnak belesimulni a középszerbe. Igaz, ők nem szorulnak efféle jó tanácsra, hanem maguktól is elmennek művésznek, esetleg környezetvédelmi aktivistának. Vagy könyvet írnak, mint ő maga. Ki jobbat, ki rosszabbat.
(metazin.hu)
