Várszegi Asztrik: „Bajban vannak, akik eddig pokollal meg kénkövekkel riogattak”
Túlzottnak érzem, hogy a menekültek befogadásával valami hőstettet hajtottunk volna végre – nyilatkozta Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát a HVG-nek. A püspök vitatja, hogy a politikusok által gyakran hivatkozott „keresztény Európa” megvédése lenne a tétje a menekültügy kezelésének.
HVG: Miközben magyarországi püspököktől, papoktól olyanokat lehet hallani, hogy Ferenc pápa „nincs képben”, amikor azt kéri a plébániáktól, szerzetesközösségektől, hogy fogadjanak be egy-egy menekültcsaládot, önök megnyitották előttük a kolostort. Most akkor ki látja reálisan a helyzetet?
Várszegi Asztrik: Ferenc pápa – ezt ne feledjük – nem a posztkommunista világból jött, hanem Latin-Amerikából, ahol a nyomornak emberi arca van; büdös, éhes, sír és az utcán hal meg. Aki ezzel találkozik, az vagy elmenekül előle, vagy azt mondja, hogy tennie kell valamit. Túlzónak érzem, hogy valami hőstettet hajtottunk volna végre. A középkorban a kolostorok a rablóktól a királyokig mindenkinek menedéket nyújtottak. Bencések bújtatták Vak Bélát, Pannonhalma védelmet adott a francia forradalom elől menekülő apácáknak, s nemrég akadtam egy iratra, amely szerint 1920-ban elődeink egy kommunista rabbit fogadtak be, aki innen járt le a zsinagógába, hogy összejöjjön az istentisztelethez szükséges tíz ember. A múlt században – ez ismert történet – több ezer számkivetettnek adtunk szállást: zsidóknak, katonaszökevényeknek, ötvenhatos forradalmároknak. A mostani menekültáradat fő sodra elkerült ugyan minket, de már csak a történelmi előzményeink okán is megvolt bennünk a készség és elhatározás, hogy aki zörget, azt befogadjuk. Három hullámban mintegy félszáz muszlim embernek, javarészt családoknak adtunk szállást – megköszönték, de persze eszük ágában nem volt Magyarországon maradni. Ez tehát egyszerű elsősegélynyújtás volt.
Várszegi Asztrik
– Mit gondol, amikor arról beszélnek politikusok, hogy a „keresztény Európa megvédése a tét”, vagy „Európát a kereszténység különbözteti meg a többi kontinenstől”?
– Annál találóbbat, mint amit egy angol történésznél olvastam, nehezen mondhatnék: Európa, úgy ahogy van, minden esendőségében keresztény konstrukció. És lám, mire jutottunk? De ki tudja, mi lett volna – teszi hozzá –, ha nincs kereszténység? A hagyományaink, a tradícióink ízig-vérig keresztény gyökerűek, de ez nem jelenti, hogy cselekvésben és hozzáállásban is azok vagyunk. A keresztény Európa, keresztény Magyarország utópia, ábránd. Akik az ellenkezőjét hangoztatják, őszintén feltehetnék a kérdést: tényleg a kereszténységünket védelmezzük? Nem inkább a jólétünket, a kényelmünket és a biztonságunkat féltjük?
– Egyszerű elhatározás kérdése volna csupán a harmonikus együttélés a másfajta kultúrából, vallásból érkezőkkel?
– Nehéz itt bölcsnek lenni, de az együttélés kérdései jelentéktelenek ahhoz viszonyítva, hogy képesek vagyunk-e megnyitni a szívünket. Ha a történelmet nézzük, számos párhuzamot tudunk felvonultatni, hogy népek hogyan szorítottak ki virágzó vagy hanyatló civilizációkat, hogyan léptek az örökségükbe, hogy aztán néhány évszázad után ők is átadják a helyüket valami másnak. Most azonban nem a történelmi erők mozgásának ezt a dinamikáját érzékelem, hanem a feszült légkört, a felszított indulatokat. Ráadásul mi, magyarok, mintha leragadtunk volna az Egri csillagok török- és iszlámszemléleténél. Pedig nem a XVI. század Oszmán Birodalmával állunk szemben! Nemrég a bencés apátok gyűlésén Fekete-Afrikában jártam, valahol mélyen az Egyenlítő alatt. Hihetetlenül hatott rám az ottani nyomorúság. Rövidesen ez az Afrika is megjelenhet – sőt már meg is jelent – Európában. Már csak ezért sem lehet keresztény–muszlim ellentétre egyszerűsíteni, ami történik. Több ismeretre és józan hangra lenne szükség. De sajnos a politikai ráhatás és – ha lehet így fogalmazni – az egyházi tájékozatlanság erősíti egymást, táptalajt ad az egysíkú gondolkodásnak.
– Nem tart attól, hogy az ilyen kijelentéseivel bajt hoz a fejére? Már eddig is gyakran megkapta, hogy a liberálisok szócsöve!
– Egyszerűbb megoldás valakire a liberális jelzőt szitokszóként ráragasztani, mint tájékozódni a világ dolgairól, nyitott lélekkel és szellemmel gondolkodva a realitásokból kiindulni. Mi, keresztények, nem mindig vagyunk köszönő viszonyban a valósággal: a múltban vagy a jövőben élünk, holott a Miatyánkban is azt imádkozzuk, hogy a mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma. Tehát a cselekedeteinkben is a mára kellene koncentrálnunk. Még fiatal püspök voltam, amikor 26 éve, a korábbi szocialista Magyarországról az európai püspökök konferenciájára becsöppenve döbbenten hallgattam, hogy ott az iszlámról diskurálnak. Rájöttem, hogy a fizikai bezártságunk szellemi bezártsággal párosult. Amikor pár éve az egyik zsidó barátommal Jeruzsálemben sétáltam, ő, elhaladva egy kapu előtt, felgyorsította a lépteit, és engem is magával húzott. Kiderült, hogy előző nap ott ölték meg egy társát. „Asztrik – fordult hozzám –, a zsidóknak és a keresztényeknek össze kell fogniuk, mert ma az egyikünk, holnap a másikunk torkát vágják el.” Európa ma olyan, mint a Titanic. Fönt még a Wiener Walzert húzzák, de lent már ömlik be a víz.
– Realitásokról beszélt az imént. Az is realitás, hogy Magyarországon egy évtized alatt 30 százalékkal csökkent a magukat katolikus, református vagy evangélikus egyházakhoz tartozónak vallók aránya...
– Gyakran esünk abba a hibába, hogy amikor az egyházat védelmezzük, egy intézményt, egy történelmi felépítményt védünk, benne egy nemzet kultúráját, és ennek az elveszítésétől félünk. Ferenc pápa a maga egyszerűségével, közvetlenségével az evangéliumhoz szeretné az egész katolikus egyházat visszavezetni. Ezen most meg lehetne ütközni: miért, mi nem az evangéliumot akarjuk követni? Dehogynem! Csakhogy, mivel más módon közelítünk, a cselekedeteink gyakran másfelé visznek.
– Mennyit árt a hitelességnek, hogy elmaradt például az ügynökmúlt feldolgozása, vagy amikor papok a kormányzati álláspontot hirdetik a szószékről, politikai akciókhoz gyűjtenek aláírásokat a templomajtóban? Nem éppen önöknek kellene tiltakozniuk, hogy a politika ne akarjon – például a vasárnapi boltbezárással – az egyházak kedvében járni?
– Ha volt ilyen hátsó szándék a boltbezárás esetében, az alapvető tévedés. A magyar társadalom bonyolultan szekularizált: megannyi árnyalata van a valláshoz, az egyházhoz kötődésnek, és hatalmi szóval senkit sem lehet a templom felé terelni. A politika természetéből adódik, hogy igyekszik befogni minden erőt a vitorlába. A politikusaink még azt sem mérték fel azonban, hogy az egyház milyen erős vagy milyen gyenge. Ahogy sajnos mi magunk sem. Fixa ideám, hogy a politikusokat teológiai kurzusra kellene beíratni, ahol nem az egyház szerkezetéről, befolyásáról, hagyományairól lenne szó, hanem a lényegéről. Arról, hogy az egyház Isten ajándéka az emberi nem számára, és ezt szem előtt tartva kellene bölcs törvényeket hozni. Ehhez valódi dialógusra volna szükség, nem függelmi viszonyra.
– A dialógust szolgálja Pannonhalmán a nem hívők megszólítását célzó gazdag kulturális programkínálat, a kiváló építészeti minőség megjelenése, az apátsági termékek széles skálája. Teljes támogatást élvez a közösségükön belül, hogy, mint a szlogenjük is hirdeti: a tradíció és az innováció itt kéz a kézben jár?
– Erre szokták mondani, hogy a katolikus válasz: is-is. Apáttá választásom negyedszázada óta felnőtt mögöttem egy fiatal nemzedék, amelyben tudatosult, hogy egy ezeréves tradícióval rendelkező kolostor kötelessége és missziója az, hogy a maga belső nyugalmának megőrzése mellett bátran nyisson kifelé, a lelkek felé. A történelmünk sosem volt zavartalan, de az, hogy nem félünk, hihetetlen erőt ad.
– A 2016-os évet az 1700 éve Pannonia provinciában született, későbbi tours-i püspökre emlékezve Szent Márton évének nyilvánították a magyar püspökök. Okkal feltételezhető, hogy a bencések Szent Márton hegyén nem „tömjénszagú” programsorozattal pipálják majd ki ezt a dátumot?
– Ami engem illet, a tömjént szívesen használom – a liturgiában. A nagymiséken biztosan fogok füstölni. De a programoknál tudatosan törekszünk arra, hogy ez az ünnep a találkozások, a párbeszédek alkalma, helye legyen ég és föld, föld és föld, civilizációk és kultúrák között. A program nem magunknak szól, hanem sokakért. Logónk jelmondata is ezt fejezi ki: „közösségben vagyunk”. Közösségben Istennel, egymással és minden emberrel. A programjainknak van szociális vetületük is: segítünk a körülöttünk élő szegényeken. Ki gondolná, hogy például itt, a monostor alatt, Pannonhalma városában is mennyi az ínséget szenvedő? A diákjaink nemrég jótékonysági vásárt és gyűjtést rendeztek számukra: több mint egymillió forintot adtak át élelemre, tűzifára.
– Az egyházi iskolák fenntartói gyakran megkapják, hogy könnyű úgy kimagasló tanulmányi eredményeket felmutatni, ha válogatott „gyerekanyaggal” dolgozhatnak.
– A rendszerváltáskor nem kértük vissza az iskoláinkat. Pannonhalmát és Győrt vittük tovább: ennyit tudtunk jó lelkiismerettel és bencés tanárokkal ellátni. Stratégiánk az utóbbi években annyit változott, hogy hét szakiskolát – s vele kétezer diákot – tagintézményként a szárnyaink alá vettünk. Ezekben – például Miskolcon – gyakran nehéz sorsú roma gyerekek kezébe igyekszünk szakmát adni. S ha személyesen nem is tudunk ott lenni, a tanárok kiválasztásával törekszünk arra, hogy a bencés lelkiség ezeket az intézményeket is áthassa.
– Túl azon, hogy fontos üzeneteket közvetít Pannonhalma, a programok, a turizmus, az étterem, vagyis az „üzlet” anyagi értelemben megteremtette már az önfenntartó gazdálkodás alapjait?
– Sajnos még nem tartunk ott, de az irány nem rossz. Kezdő főapátként rá kellett jönnöm, hogy bár valamikor nagy rend voltunk, úgy egyedül maradtunk, mint a kisujjunk. Izajás prófétával szólva: magányosak, mint a csőszkunyhó a szőlőben. Birtokainkat elvették, nem maradt anyagi bázisunk. Ugyanazzal kerültünk szembe, mint egy induló fiatal pár, amely gyereket szeretne, meg otthont, de nincs miből. De tudtuk, hogy – amint a mondás is tartja – ha Isten ad báránykát, ad hozzá mezőt is. Felmértük, mi az, ami közép- és hosszú távon biztos alapot jelenthet, így vágtunk bele különböző vállalkozásokba, uniós pályázatokkal támogatott építkezésekbe. Az önfenntartástól még távol, az út elején vagyunk. De már most erőt ad a remény, hogy nem vagyunk teljesen kiszolgáltatva. Még egy dolog: a vállalkozásaink újfajta lehetőséget teremtettek az emberekkel való találkozásra is. Nekem nagyon nagy élmény kiváló építészekkel, borászokkal, üzletemberekkel vagy – a diákjaink révén – élsportolókkal találkozni. Ezek olyan lehetőségek, amiket a templom nem ad meg. Ma már nemcsak úgy tekintenek ránk, bencésekre, mint akik prédikálnak, tanítanak, hanem akik gazdálkodnak, konferenciájuk van, vezetőképzőt tartanak. Néha nagyon derűs formában jön a visszacsatolás. Nemrég úgy kezdtem egy mondatot, hogy „majd, miután már meghaltam”. Mire a hallgatóságból közbevágott valaki: „Jaj, ne, akkor ki lesz nekünk, ateistáknak a püspökünk?” Ez groteszk kijelentés, de valamit mégiscsak elmond arról, hogy az egyházhoz esetleg távolról és sokféleképpen közelítők is találhatnak kapcsolódási lehetőséget, és ez a felület növelhető.
– Az őszi családszinódussal kapcsolatban azt lehetett olvasni, hogy változik majd a katolikus egyház viszonya például az elváltakkal, a homoszexuálisokkal. A Ferenc pápa által meghirdetett irgalmasság évének is van olyan üzenete, hogy megértőbbnek, nyitottabbnak kell lenni. Ön szerint mennyi idő kell a változáshoz?
– Több. Kétezer éves történetünkhöz viszonyítva az az ötven év is eltörpül, ami a második vatikáni zsinat óta eltelt, és azt látjuk, hogy maradéktalanul még annak a tanításai sem érvényesülnek. Bizakodó vagyok. Bár aki a híreket böngészte, annak úgy tűnhetett, mintha két szinódus zajlott volna: az egyik Vatikánban, a másik a médiában. Az elvárások, a kontrák, a valódi történések furcsa egyveleget képeztek a híradásokban. Úgy érzékelem, hogy érzékenyebbek lettünk a modern ember és kor ezernyi kihívására, és őszintén keressük a helyes válaszokat. Ebben is fontos iránymutatást adott Ferenc pápa. Tanulmányoztam a szentévre kiadott írását az irgalmasságról. Hihetetlen a hangsúlyeltolódás! Bizony, nagy bajban vannak azok az igehirdetők, akik eddig pokollal meg kénkövekkel riogattak. Vissza kell vezetnünk az embereket az irgalmas Istenhez, aki Jézus által megmutatta az ő végtelen szeretetét. Nekünk is erről kell beszélnünk. Arról az Istenről, aki felemeli, szabaddá teszi, megajándékozza az embereket. Én reménykedő vagyok, még akkor is, hogyha az egyház mint apparátus néha igencsak nehézkes tud lenni.
(DOBSZAY JÁNOS, hvg.hu)
Hozzászólások
Mint Ligouri Szent Alfonz-Mária mondja:" Az Isten irgalmasságában való bizonyosság több lelket taszított a pokolba, mint Isten igazságossága, mert az irgalmasságára való vakmerő hagyatkozás, megtérés nélkül és a bűn ellen való küzdelem nélkül, kárhozatba dönt."
Nagy Szent Vazul írja: "Az irgalmas Istenre hivatkozni, de az igazságosra nem, egyet jelent azzal, hogy Istent saját aljasságunk cinkosának tekintjük."
Szent Ágoston mondja: "Az irgalmasságban való puszta remény sok lelket megtévesztett és elveszejtett. "
Ezzel tisztában vagyunk.Legaláb b a keresztényeknek legyen meg ez az utópiájuk.Hagyj uk meg nekik ha lehet...
Élete látomástól látomásig, csodának beillő gyógyítástól gyógyításig pergett. És abban a korszakban, amikor a katolikus egyház, a pápaság halálosan súlyos válságát élte át,…
Katalin (1347–1380) beleszületett a katolikus egyház és Európa életveszélyesen válságkorszakáb a, hiszen az iszlám birodalom már meghódította az összes kis-ázsiai és afrikai keresztény területeket, Bizánc /…/ kapui előtt állt.
Ebben a szörnyeteg s válságoktól vemhes korszakban egyetlen hatalmas személyiség – Sienai Katalin – ismerte föl a végzetes jövőt, s gyönge női karjával próbálta megállítani a züllést. Mégpedig úgy, hogy visszatért a Krisztus eszményeiből fakadt Szent Pál-i szeretet vallásához, hogy megújítsa Európa erkölcseit, /…/visszatelepí tse a pápát Avignonból, hogy megszabaduljon a francia király elnyomása alól, és megszervezze az európai keresztes hadjáratot az iszlám több mint fenyegető térnyerése ellenében. /…/Katalin minden erejét latba vetve iparkodott, hogy keresztes hadjáratot szervezzen meg az iszlám hódítás megállítására.
/…/Nagy Lajosnak azt írja, hogy a mindenkire kiterjedő jóakaratú szeretet (krisztusi és Szent Pál-i tanítás) az ellenségeivel kapcsolatban is érvényes ugyan, de nem az ördög szeretetével. A keresztes háborút tehát nem tartja a „legfőbb törvény” megtagadásának, hanem a Sátán elleni harcnak. /…/ a keresztény ember védelmét, akár fegyveresen is, mindennél fontosabbnak tartja.
Forrás: demokrata
A cikk hozzászólásainak RSS-csatornája.