Nemcsak fájdalmas, de veszélyes is a magány
Mindenkivel előfordul időnként, hogy úgy érzi, magára maradt és nincs kire számítania, de van, amikor a magány sokkal több puszta átmeneti egyedüllétnél és szomorúságnál. A szakértők szerint ráadásul nemcsak lelkileg, de fizikailag is kikészít.
Egy új tanulmány szerint a magány az agy egyes, fenyegetésekre érzékeny területeit fokozottan aktiválja, és ennek az óvakodó, önvédelmező magatartásnak köszönhető, hogy a társadalmilag elszigetelt emberek könnyebben és gyorsabban marginalizálódnak.
„Rendkívüli fertőzéses mintázatot fedeztünk fel, amely az elmagányosodott embereket még inkább a szociális háló szélére taszítja. A társadalom perifériáján élőknek kevés barátjuk van, a magány miatt ráadásul még az a néhány szorosabb kötelék is megszűnhet. Ennek a hatásnak köszönhetően a társadalmi szerkezet is elvékonyodhat, akárcsak egy fonalvég” – magyarázza John Cacioppo professzor, a magány kutatója.
A szakértő újabb kísérletében EEG vizsgálatokkal mérte és hasonlította össze egyedül élő és társas emberek agyának elektromos aktivitását. A résztvevőknek egy sor szociabilitással kapcsolatos kifejezést mutattak, amelyek közül a nem magányos személyekkel szemben a magányos emberek sokkal gyorsabban kiszúrták az olyan társadalmi fenyegetettséggel kapcsolatos szavakat, mint például az ellenséges vagy a barátságtalan. A magányos alanyok egyébként általában véve sokkal inkább a negatív töltetű szavakra álltak rá.
A tudósok szerint ez egy ősi védekező mechanizmus, ami a túlélésünket segíti. „A csoport szélén úszkáló halakat sokkal nagyobb valószínűséggel támadják meg a ragadozók, de nem azért, mert ők a leglassabbak vagy leggyengébbek, hanem azért, mert könnyű elkülöníteni őket szociális területüktől, azaz a halrajtól. Ennek eredményeként a halak megtanulták, hogy ragadozóveszély esetén a raj közepe felé kell úszniuk” – érvelnek a tanulmány szerzői.
A társadalom szélén lenni tehát nemcsak szomorú, de veszélyes is. „Az érzékelt szociális elszigeteltség agyunkra tett hatását bemutató evolúciós modellek és egyre több viselkedéssel kapcsolatos vizsgálat is azt igazolja, hogy a magány elősegíti a rövidtávú önfenntartást, beleértve egyfajta fokozott implicit éberséget a társadalmi fenyegetettséggel kapcsolatban – ellentétben a nem szociális fenyegetettséggel” - magyarázza a tanulmány vezető szerzője.
Egy másik, a Chicagói Egyetem kutatói által nemrégiben készített tanulmány azt a korábbi felismerést fejtegeti, hogy a magány nemcsak krónikus betegségekkel, de a halállal is összefügg. A tudósok szerint az, hogy testünk a szociális elszigeteltség miatt „küzdj vagy menekülj” üzemmódba kapcsol - felkészítve ezzel a szervezetet a társadalmi fenyegetettségre - olyan események sorozatát váltja ki, amelyek megváltoztatják a fehérvérsejtek termelődését, és ezzel mindenféle betegségnek teszi ki a szervezetet.
A vizsgálat előzményei azok a kutatási eredmények, amik szerint az észlelt társadalmi elszigeteltség vagy a magány összefügg a génexpressziós változásokkal, amelyek kedveznek a gyulladások kialakulásának, miközben csökkentik az antivirális válaszokat. Bár a gyulladás alapvetően segíti a gyógyulást, a nem megfelelő gyulladásos reakciók valóban komoly károkat okozhatnak a sejtekben - nem kívánt betegségeket okozva ezzel.
A Proceedings of the National Academy of Sciences című szaklapban megjelent tanulmány szerzői ezúttal az úgynevezett CTRA (Conserved Transcriptional Response to Adversity) nevű folyamatot igyekeztek feltárni. A fogalom egy olyan gént takar, amely elsősorban gyulladásokban játszik szerepet, gyengíti az immunrendszert, és növeli a krónikus megbetegedések kockázatát. 141 idősebb nő és férfi fehérvérsejt-állományának génkijelzését megvizsgálva azt találták, hogy 14 százalékkal magasabb volt a korai halálozás kockázata azoknál, akik magányosnak érezték magukat.
A következő lépésben a kutatócsoport magányos rhesus makákók szervezetében is fokozott CTRA-tevékenységet, valamint az állatok „küzdj vagy menekülj” neurotranszmitterének, a noradrenalin megnövekedett termelődését figyelték meg. Ez az eddigi kutatási eredmények kapcsolódási pontja, a noradrenalin ugyanis képes kiváltani az éretlen monocita sejtek (a fehérvérsejtek egy típusa) termelődését, ami hozzájárul a CTRA kialakulásához, azaz kevesebb antivirális és több gyulladáskeltő génkifejeződéshez. A tudósok pedig rengeteg monocitát találtak a magányos emberek és makákók vérében, ráadásul a majmok szervezete károsodott immunellenes válaszokat adott egy immunhiányos vírusra, a főemlősök HIV-fertőzésére. Amikor összehasonlították őket a kontroll állatokkal, a magányos rhesusmajmoknál az aktív fertőzés magasabb szintjét fedezték fel a vérben és az agyban egyaránt.
A kapott génexpressziós mintázat tehát kimondottan fogékonnyá teszi a fertőzésekre az elmagányosodott embereket (a csökkent antivirális válaszok révén), a nem megfelelő gyulladásos reakciók miatt pedig nagyobb eséllyel alakul ki náluk valamilyen krónikus betegség.
(S-W. Zsó, divany.hu)
