Cantalamessa atya: Krisztus által szeressük az egyházat
Raniero Cantalamessa kapucinus szerzetes, a Pápai Ház szónoka hagyományos adventi rekollekcióján részt vett Ferenc pápa és vele együtt a Római Kúria bíborosai, püspökei, kongregációs titkárai, a Kúria és helynökség prelátusai, valamint a legfőbb szerzetesrendek elöljárói.
A három prédikációból álló elmélkedéssorozat összefoglaló címe: Krisztus, a népek világossága; az egyes témák: Az egyház mint Krisztus teste és jegyese; Egyetemes hivatás a szentségre, valamint: Tanítás Szűz Máriáról.
A bevezetőben Cantalamessa atya elmondta, hogy a II. vatikáni zsinat lezárásának 50. évfordulója ihlette meg őt, és ennek jegyében szól most és majd a következő nagyböjtben is erről a témáról; mind a négy alapvető zsinati dokumentumról szeretne elmélkedni. Nem doktrinális vagy pasztorális szempontból közelíti meg a témákat, hanem azoknak a hit építését szolgáló spiritualitása felől.
„Szinte véletlenül bukkantam rá az első témára – mondta a szónok –, amikor latinul olvastam a konstitúció első bekezdését: »Lumen gentium cum sit Christus«, vagyis »Krisztus a népek világossága«. Meg kell vallanom zavaromban, hogy soha nem törődtem ennek a kezdésnek a hatalmas következményeivel. Mivel a konstitúció címe csupán a mondat első fele (Lumen gentium), azt gondoltam, miként sokan mások, hogy a cím: A népek világossága az egyházra utal, holott valójában Krisztusra vonatkozik. A cím pedig az a köszöntés, mellyel az agg Simeon üdvözli a gyermek Messiást, akit Mária és József visznek a templomba: „Világossága a népeknek és Izrael népének dicsősége” (Lk 2,32). Ez a kezdőmondat a zsinat egész egyháztanának értelmezési kulcsa, egy Krisztus-központú egyháztan, mely előbb lelki és misztikus, aztán társadalmi és intézményi. A legelső helyre kell állítani ezt a zsinati egyháztant a mind hatékonyabb evangelizálás érdekében. Nem az egyház iránti szeretetből fogadjuk be Krisztust, hanem Krisztust szeretve fogadjuk el az egyházat!
Cantalamessa atya Ratzinger bíboros korábbi írásaira utalt, melyek a II. vatikáni zsinat krisztologikus egyháztanát hangsúlyozták: „Ha valaki helyesen akarja érteni a zsinatot, mindig ebből a kezdeti megállapításból kell kiindulnia.” „De a félreértések elkerülése végett hozzá kell tenni – folytatta a szónok –, hogy ezt a spirituális és benső egyházértelmezést soha senki nem tagadta, de mint az új dolgokkal történni szokott, az új azzal a kockázattal járhat, hogy elhomályosítja a régit. Ez történt ez egyházi közösségek és Isten népe eszméivel is, a közösség és a hierarchia közötti szembenállás hátterében, a hangsúlyt egyre inkább az egyház tagjainak a közösségére helyezve, mint a tagoknak a Krisztussal való kapcsolatára. Ez talán előny és nyereség volt akkor, de most, ötven évvel a zsinat után vissza kell térni az Újszövetség és az egyházatyák lelki és misztikus megközelítéséhez. Az alapvető kérdés nem az, hogy »Mi az egyház?«, hanem hogy »Ki a egyház?«”
A Pápai Ház szónoka beszédében ezután „Az egyház Krisztus teste és jegyese” témakört elemezte. „Az egyház mint »mennyei Jeruzsálem«”, mint a „mi Anyánk”, Krisztus jegyese, aki szereti az egyházat és feláldozza magát érte. Az Isten Fia a magával egyesített emberi természetben halálával és föltámadásával legyőzve a halált, megváltotta és új teremtménnyé formálta át az embert. Az összes nemzetből meghívott testvéreit Lelke közlésével titokzatosan a saját testévé tette. Ebben a testben Krisztus élete árad szét a hívőkbe, akik a szentségek által titokzatos és valóságos módon egyesülnek a szenvedett és megdicsőült Krisztussal”.
Ugyancsak Ratzinger bíboros érdeme, utalt a szónok ismét a nagy teológusra, hogy összekapcsolta a test és a jegyes két egyházi képét: „Az egyház Krisztus teste, mert a jegyese Krisztus”. Más szavakkal kifejezve: az egyház Szent Páli képének eredetében, mint Krisztus teste, nem annyira az emberi test részei összhangjának a sztoikus metaforája áll, hanem az egy-test jegyesi gondolata, amivé válik a férfi és a nő a házasságban. Illetve még inkább az eucharisztia képében, hiszen egy testet formálnak mindazok, aki ugyanabból a kenyérből esznek (1 Kor 10,17). Ez volt egyébként az egyház Szent Ágostoni értelmezésének is a szíve: „Az egyház Krisztus teste, ami az Eucharisztia”. Ebből az eucharisztikus szemléletmódból fejlődik ki a későbbiekben a misztikus test egyházképe, és ez a szemléletmód közelíti leginkább a katolikus egyháztant az ortodox egyház eucharisztikus egyházfelfogásához: „Az egyház és az Eucharisztia nélkül Krisztusnak nincs teste a világban”.
Cantalamessa atya adventi beszéde harmadik részében az egyházatyák egyik régi gondolatát értelmezte: „Ecclesia vel anima”. Vagyis az „egyház vagy lélek”. Ennek az értelme: amit az egyházról általában mondanak, az annak minden tagjára is értendő. Mai módon megfogalmazva kérdést: Mit jelent a keresztény ember spirituális élete az „egyház mint Krisztus teste és jegyese” felfogás konkrét megvalósításában?
„Ha az egyház, a legbensőbb és legigazabb értelmében Krisztus teste, én magamban valósítom meg az egyházat, egy »egyházi lény« vagyok, amilyen mértékben megengedem Krisztusnak, hogy tegyen engem az ő testévé, nem csak elméletben, hanem a gyakorlatban is. Az, ami számít, nem az én helyem az egyházban, hanem amit Krisztus betölt az én szívemben! – mondta a szónok.
A valóságban mindez a keresztség révén valósul meg, és a naponta magunkhoz vett Eucharisztia tesz bennünket Krisztus testévé, egészen személyes síkon, ahogy Henry de Lubac mondta: „Az Eucharisztia teszi az egyházat”. Ratzinger bíboros ezt úgy értelmezte, hogy „amiként a táplálkozás során a test asszimilál, azaz magába fogad egy idegen lényeget, úgy az én énem is Jézushoz asszimilálódik, aki hozzám hasonlóvá lett egy csere, a megtestesülés által, és így megtöri az egymástól elkülönülés folyamatát”.
Az efezusi levél hasonlata a házastársak testi egysége és a Krisztus-test viszonylatában Cantalamessa atya szerint főként úgy értelmezhető, hogy nemcsak az emberré lett romolhatatlan Krisztus-test lesz a miénk a szentáldozás révén, hanem Krisztus is megkapja a mi testünket, és így mi is az ő testének a részévé válunk. Ilyen módon semmi nem marad az életemben, ami ne tartozna többé Krisztushoz. Krisztus így bennünk él a Lelke szerint.
Elmélkedése befejező részében Cantalamessa atya az objektív szentségi Krisztus-kapcsolat mellett a személyes és egzisztenciális vonatkozást értelmezte, Ferenc pápa Evangelii gaudium kezdetű enciklikája egyik gondolatára hivatkozva: „Meghívok minden keresztényt – éljen bárhol és bármilyen helyzetben –, hogy még ma újítsa meg személyes találkozását Jézus Krisztussal, vagy legalábbis döntsön úgy: engedi, hogy ő találkozzon vele, hogy mindennap szünet nélkül keresi őt. Nincs olyan ok, amiért valaki azt gondolhatná, hogy ez a meghívás nem neki szól, mert »senki nincs kizárva abból az örömből, melyet az Úr hozott«”.
Itt egy lépést tehetünk előre a zsinat értelmezése vonatkozásában. A „személyes találkozás Krisztussal” katolikus értelemben idáig nem igazán lett otthonos, mert ezt inkább a szentségi találkozás jelentette. A kifejezés inkább homályosan utalt egyfajta protestáns értelmezésre. Nyilvánvalóan az említett felhívás nem akarja helyettesíteni a szentségi találkozást a személyessel, nem annak a helyére lép, hanem azt akarja, hogy a szentségi találkozás egy szabadon eldöntött találkozás legyen, ne pedig névleges, szokásos és jogi jellegű találkozás. Ha ugyanis az egyház Krisztus teste, akkor a személyes Krisztushoz kapcsolódás lesz az egyetlen útja annak, hogy egzisztenciálisan belépjünk abba és annak részét alkossuk. Ahogy az elmélkedés kezdetén mondtam: nem az egyház iránti szeretetből fogadjuk be Krisztust, hanem Krisztust szeretve fogadjuk el az egyházat! – zárta beszédét Raniero Cantalamessa, a Pápai Ház szónoka a római kúriának tartott első adventi prédikációjában.
Forrás és fotó: Vatikáni Rádió
Magyar Kurír
