Dzsihád a Kárpát-medence ellen
Európa jelenének megértéséhez fontos tudni, hogy az iszlám terjeszkedésnek évszázadokon át alapvető eszköze volt az alávetni kívánt országok fegyveres akciókkal történő megfélemlítése. A muszlim hódítás valódi arcához elválaszthatatlanul hozzátartozott az elfoglalni szánt területek tudatos és ?módszeres pusztítása, lakóinak tömeges elhurcolása rabszolgának, és a velük folyó emberkereskedelem. Ezt Magyarország is megtapasztalta, évszázadokon keresztül.
Az oszmán-török hódítások a dzsihád ideológiája alapján zajlottak. Területek elfoglalását, népek leigázását így minősítették hitharcnak, a szultán katonáit ezért tekintették Allah hadseregének, a gyilkoló, dúló, fosztogató török csapatok tagjait hitharcosoknak, az elesett hódítókat pedig mártíroknak. A katonai akciók ilyen jellegű átminősítése már több évszázados hagyományokkal rendelkezett a muszlim világban, és magának Mohamednek a példájában nyerte el igazolását. Mohamed ugyanis a hagyományos politeista arab vallást követő mekkai kereskedők karavánjai ellen a medinaiak segítségével végrehajtott fegyveres rajtaütéseit az akciók megindulását követő években már hitharcnak minősítette.
A fegyveres dzsihád ideológiája
A dzsihád eszméje fontos hivatkozási alap volt a zsákmányszerző és területeket hódító harcok rendszeres folytatásához. Amikor II. Bajezid szultán (1481–1512) vonakodott teljes intenzitással folytatni a hódító háborúkat, a muszlim hitet valló krími tatár kán gúnyos hangú levelet írt a hitharcosok fejének tekintett szultán számára, amelyben megkérdezte: „Ha a Korán verseiben vagy a prófétai hagyományban esetleg méltóztatott rábukkanni olyan előírásra, amely a szent háború útjának lezárását és a dzsihád teljes elhagyását kívánja meg, azt méltóztasson vele is tudatni” – hogy ennek megfelelően járhasson el.
A Korán nemcsak felszólított a fegyveres dzsihád folytatására, hanem az egyes háborús cselekedeteket vallási előírássá, paranccsá magasztosította. Amikor például váratlan rajtaütést, lesvetést, portyát hajtottak végre, akkor a Korán híres „kard versét”, a 9. szúra 5. versét töltötték be, amely kimondja: „Amikor a szent hónapok elteltek, mészároljátok le a bálványimádókat mindenütt, ahol megtaláljátok őket, fogjátok el és börtönözzétek be őket, és minden leshelyen fekve várjatok rájuk…”
Az sem véletlen, hogy a muszlim hitharcosok előszeretettel vágták el ellenfeleik nyakát, és több ízben látványos külsőségek közepette hajtottak végre tömeges lenyakazásokat hadifoglyok körében, mint például a mohácsi csatát követően is. Ekkor ugyanis a 47. szúra 4. versét cselekedték meg, amely arra szólítja fel a muszlim hívőket, hogy „amikor összetalálkoztok a hitetlenekkel, akkor vágjátok el a nyakukat!”. Ha az életben maradottakat rabszíjra fűzve hurcolták el, akkor ugyanezen vers másik felszólítását hajtották végre, miszerint: „Mikor aztán nagy rontást tettetek bennük, akkor szorosan kötözzétek meg őket!” – más fordítás szerint „fűzzétek szíjra a bandát”. Amikor válogatott kegyetlenkedésekkel igyekeztek megfélemlíteni valamely terület lakosságát, szintén vallási parancsra hivatkozhattak, hiszen a 8. szúra 60. verse határozottan felszólította őket a hitetlenekkel kapcsolatban, hogy „keltsetek félelmet bennük!”
Pusztítás Mohács előtt
Egy terület török megszállását módszeres pusztító betörések előzték meg. Ezeknek a katonai akcióknak több céljuk is volt. Egyrészt zsákmányszerzés, és azon belül kiemelt jelentőséggel foglyok ejtése. Másrészt a terület ellenállásának megtörése, felmorzsolása. A brutális pusztítások, kegyetlenkedések az ellenálló terület lakóinak megfélemlítését is szolgálták. A támadások erőteljesen lecsökkentették a vidék lakosságát, hiszen sokakat megöltek, tömegesen hurcolták el az embereket rabszolgaságba, mások pedig nagy számban elmenekültek, elköltöztek távolabbi, biztonságosabbnak tűnő területekre. Ezzel azonban jelentősen meggyengültek a katonai védelem anyagi alapjai is, hiszen a finanszírozást biztosító adójövedelmeknek ezek után gyakran csupán a töredékét lehetett beszedni.
A török hódításnak ezt a következetesen alkalmazott módszerét már az ezerháromszázas évek közepétől keményen megszenvedték Délkelet-Európa különböző országai és népei: görögök, bolgárok, albánok, románok, szerbek és bosnyákok. A balkáni területek viharos gyorsasággal kerültek török uralom alá. 1389-ben a törökök ellen vívott végzetes rigómezei csatában a középkori szerb állam összeomlott. Ezután a török portyázók már közvetlenül Magyarországot fenyegették, amely már évszázadok óta a térség egyik vezető hatalmának számított. Ettől kezdődően a lakosság egyre nagyobb részének kellett szembesülnie a fegyveres dzsihád brutális valóságával. Az 1390-es évek elejétől egymást követték a török betörések és megkezdődött az ország déli területeinek rohamos pusztulása, lakosságának drámai megfogyatkozása, egyrészt a tömeges fogságba hurcolás, másrészt a nagyarányú elmenekülés miatt. Kevéssé ismert, hogy már a Mohács előtti 130 évben is milyen módszeres pusztítást kellett elszenvednie az ország hatalmas déli területeinek a török részéről. 1399-ben például Zsigmond király (1387–1437) arra kényszerült, hogy rendeletet bocsásson ki a Temesköz elnéptelenedésének megakadályozására.
Miután a szultáni haderő 1402-ben megsemmisítő vereséget szenvedett a mongoloktól, Magyarország egy évtizednyi időre fellélegezhetett, és 1407-ben Ozorai Pipo temesi ispán azzal az indoklással kapott nagy birtokadományt a királytól, hogy a déli országrészeket, amelyek „a törökök és más hitetlenek támadásai következtében csaknem teljesen elnéptelenedtek, újra benépesítette”. Ezek az eredmények azonban időlegesnek bizonyultak.
Egy lányt egy csizmáért, egy embert egy süvegért
A Török Birodalom területének, bevételeinek és katonai erejének folyamatos növekedése az 1410-es évektől ismét állandósította a pusztító támadásokat. A portyázók gyakran térhettek vissza hatalmas zsákmánnyal, köztük foglyok százaival, ezreivel. A fontos Duna menti végvár, Galambóc elfoglalásakor a korabeli török krónikás, Nersi azt írta, hogy „rendkívül sok volt a zsákmány. Edrenében egy csinos magyar ifjút 300 akcséért adtak el”, ami nagyjából egy páncélos lovas katona havi zsoldjának felelt meg.
Nándorfehérvár 1440-es török ostroma kapcsán ugyancsak e krónikás azt jegyezte fel, hogy „a harcosok annyi zsákmányhoz jutottak, hogy egy szép leányt egy csizmáért adtak el”. Egy török fogságot megjárt kortárs magyarországi szerző leírásából tudhatjuk, hogy bőséges zsákmány esetén volt úgy, hogy egy embert egy süvegért adtak.
Az elfogottakkal történő emberkereskedelemnek külön rendszerét alakították ki. Egyrészt a különböző török városokban működtek kijelölt rabszolga-kereskedők, akiknek a szultántól nyert felhatalmazásuk volt arra, hogyha bárhol bárki foglyot ejtett, azoktól megvehessék, és tetszésük szerint kereskedhessenek velük. A különböző portyázó seregekkel is együtt vonultak, hosszú láncokkal fölszerelkezve, hogy a sikeres akciókat követően azonnal a katonák kezéből tudják megvásárolni a foglyokat. Még a csecsemőket is felvásárolták, akiket a katonák eldobáltak volna, és megvoltak a módszereik, hogyan kell életben tartani, táplálni őket a későbbi haszon reményében.
(Kulcsár Árpád, hetek.hu)
