A klasszikus civilizáció vége és az iszlám

A belénk sulykolt történeti felfogás szerint az iszlám világ „aranykorát” élte a 7–11. században, miközben a barbár Európa teljes sötétségbe borult. A valóságban a muszlim hódítások kezdeti időszaka nemcsak a klasszikus ókori kultúra, hanem az azt részben magába olvasztó kereszténység utolsó nyomait is eltüntette a mediterrán térség jó kétharmadáról. Az iszlámot tűzzel-vassal terjesztő kalifák hordái ráadásul sokkal rosszabbak voltak az egyszerű rablóknál: ők nemcsak a „pénzt”, hanem az „életet” is követelték azoktól, akiket Allah nevében legyőztek.

A klasszikus görög?római vallást felváltó kereszténység részben elpusztította, részben magába olvasztotta az antik örökséget. I. Theodosius (379-395) eleinte csupán a pogány áldozatbemutatást és a jóslást tiltotta meg, a többi pogány vallási szertartás végzését nem gátolta. A pogány templomokat nem záratta be, s azok hívei továbbra is összegyűlhettek vallási célból. A pogány istenek szobrait nem az államvallást sértő bálványoknak, hanem csupán művészi alkotásoknak tekintette. A pogány kultúra ellen egyáltalán nem lépett fel, a költők, szónokok és filozófusok szabadon folytathatták tevékenységüket. 391-ben a császár valláspolitikája radikálisan megváltozott: ettől az időponttól kezdve több rendeletet is kibocsátottak, melyek a pogány istentisztelet valamennyi formáját szigorúan betiltották; semmiféle pogány rítust, vallási szertartást nem volt szabad tovább végezni. Valószínűleg az ókori olimpiai játékok is e tiltó rendeletek nyomán szűntek meg. II. Theodosius (408-450) már leromboltatta a pogány szobrokat és szentélyeket (426-ban az Olympiai Zeus szentélyét pusztították el), 438-ban pedig a gladiátorjátékokat is betiltották.
A Nyugat-római Birodalom területére betelepült gótok, vandálok, frankok, germánok, szlávok, alánok és avarok természetesen eltérő módon viszonyultak a Római Birodalom örökségéhez. A 19-20. század felfogása szerint a népvándorlás a civilizáció és barbarizmus harca volt, André Piganiol francia történész például egyenesen úgy fogalmazott, hogy „a Római Birodalom nem természetes halállal múlt ki, hanem meggyilkolták”. A korábbi kutatás hajlamos volt túlértékelni a rómaiak és a betelepült népelemek kulturális és életmódbeli eltéréseit, külön kitérve a hunok negatív történelmi szerepére.
A behatoló germánok eredetileg nem az államalapítás szándékával érkeztek, csupán letelepedést kerestek a már létező birodalomban. A rómaiaktól földbirtokot és szövetségesi (foederati) jogállást kaptak, ami lehetővé tette a romanizálódásukat. A kereszténység felvétele még inkább megkönnyítette a befogadókhoz való közeledést. (Az egyik legkorábbi bibliafordítást Wulfila gót püspök készítette 350 körül.) A 4?6. század során a Nyugat-római Birodalomban letelepedett népek önképét és külső megítélését két dolog formálta át. Egyrészt a hatalomra jutó germán előkelők - ha sokszor csak felszínesen is - a római hatalmi reprezentációt és kultúrát igyekeztek utánozni (imitatio imperii), másrészt a késő római, majd bizánci államvezetés naprakészen viszonyult a politikai változásokhoz, sőt nem egy esetben tett gesztusokat a nyugati birodalomfél új urainak. Klodvig frank királyt például 508-ban consulnak nevezték ki. A betelepült népek száma is kérdéses: bár egyértelműen ezekből került ki a Nyugat-római Birodalom helyén kialakuló királyságok (regna) vezető rétege, a népvándorlás „jövevényeinek” száma lényegesen alacsonyabb volt a helyben lakókhoz képest. Utóbbiak demográfiai fölénye pedig a hódítók beolvadásához vezetett.

A „sötét” Európa és az „arany” iszlám
A neves belga középkortörténész, Henri Pirenne Mohamed és Nagy Károly (Mohammed et Charlemagne), című klasszikus művében, amely halála után, 1937-ben jelent meg, már felvetette, hogy a valódi választóvonalat a klasszikus görög?római civilizáció és a középkori Európa között nem a kereszténység felvétele, hanem az iszlám hódítás jelentette. 2002-ben Emmett Scott amerikai történész Mohamed és Nagy Károly felülvizsgálva: egy vita története (Mohammed and Charlemagne Revisited: The History of a Controversy) még az Európára fókuszáló Pirenne-nél is tovább ment, és megfogalmazta, hogy az iszlám hódítás nemcsak Nyugat-Európa, hanem a Közel-Kelet és főként Észak-Afrika számára is a klasszikus civilizáció végét jelentette.
Ez a kijelentés azért is meglepő, mert az iszlám „aranykorát” (vagyis nagyjából a hódításoktól a keresztes háborúkig eltelt időszakot) Európában is úgy szokás számon tartani, mint amely sokat tett a klasszikus kultúra - mindenekelőtt a görög-római tudományosság - megőrzéséért és átörökítéséért. Scott szerint azonban ez a kép hamis: Arisztotelész és Galénosz fordítói egyrészt nem is iszlám tudósok, hanem arabul is beszélő nesztoriánus vagy monofizita keresztények voltak, másrészt bizonyos iszlám vezetők azon tette, hogy megengedték néhány - számukra fontos - antik tudományos mű arabra fordítását, nem menti romboló és pusztító tevékenységüket. Ismeretes, hogy az Alexandriát 642-ben elfoglaló Umár ibn al-Kattáb ezzel a mondattal adott parancsot az antik világ megmaradt tudását őrző híres könyvtár elpusztítására: „Ha ezek a könyvek azt tartalmazzák, mint a Korán, feleslegesek, ha nem, akkor veszélyesek.” (A 19. század egyik legnagyobb történésze, Leopold Ranke, azért nem tartotta a mondást hitelesnek, mert az először egy 12. századi keresztény ? tehát iszlám-ellenes műben jelent meg.)
„A tudás és tanítás szabadsága, vagyis az iszlám tudományosság a 10. században ért a zenitjére” - írja Oláh Ildikó A középkori muszlim és európai egyetemek című tanulmányában. Az európai egyetemek létrejöttét több száz évvel megelőzve a tunéziai (732), córdobai (785), bagdadi és a fezi (859) iskolák után a korszak egyik legnagyobb egyetemévé a fátimida alapítású kairói al-Azhar Egyetem (988) vált, ahol már posztgraduális képzés is folyt. „Sokakat vonzottak az arab egyetemek, mint korábban az alexandriai vagy bizánci iskolák: a világ számos részéről érkeztek tanulni vágyók, akik hazavitték, továbbadták a tudást.”
A „nyitott és a toleráns” arab felsőoktatásról szóló közkeletű felfogással kapcsolatban azonban még senki nem vizsgálta meg azt a kérdést, hogy ha az iszlám területen élő dhimmik elől a Korán-tanulás el volt zárva, és gyermekeiket nem járathatták muszlim iskolákba (erről bővebben lásd a következő részt), hogyan lehetséges, hogy európai keresztény területekről - az iszlám vallás felvétele nélkül - „sokak” látogassák a Korán-tanuláson alapuló arab egyetemeket? Annak a következményeivel sem sokat foglalkoztak eddig a történészek, hogy a 8. századtól az iszlám hódítók megtiltották az egyiptomi papirusz kivitelét Európába. Ennek következményeképpen súlyos papiruszhiány lépett fel, márpedig ezt a népszerű íróanyagot aligha lehetett pergamennel - vagyis kikészített állatbőrrel - pótolni, hiszen egyetlen Biblia lejegyzéséhez körülbelül 1000 ökör bőrére volt szükség. Igaz ugyan, hogy a papír arab közvetítéssel került Európába, de csak az 1200-as években, amikortól használata csak viszonylag lassan terjedt el.

A vizigótok példája
Lássunk most egy konkrét példát: a mai Spanyolország területén letelepedett vizigótokét. A hispániai gót államot Amalarich (507-531) szervezte meg, aki székhelyét az ókori Hispalis (Sevilla) városában ütötte fel. Az eredetileg ariánus hitű vizigótok 586-ban a római egyházhoz csatlakoztak, és Rekared királyuk (586-601) már a pápa áldásával koronáztatta meg magát.
Ettől kezdve a kereszténység erős gyökeret vert a gótok között, és a főpapság jelentős politikai tényezővé vált. A trónbitorló Roderich ellen a király fiai az arabokat hívták be. Az észak-afrikai berber Tárik ibn-Zijád által vezetett arab sereg azonban segítőből ellenség lett: 711-ben Jerez de la Frontera mellett Roderichet legyőzték, és az arabok lettek csaknem egész Hispánia urai. A Gót Birodalom megszűnt, csak a neve maradt fenn Katalónia nevében. Mivel a vizigótok hosszú évszázadok óta éltek a Római Birodalom területén, ahol némelyikük jelentős katonai és polgári közigazgatási posztokra is feljutott, volt idejük az antik civilizációhoz akkulturálódni - nem úgy, mint muszlim hódítóiknak.
Hispánia valóságos tündérkert volt a berber támadók szemében. Az iszlám Hispánia első krónikása, a mór Ahmad al-Rázi (latin nevén Rasis), elmondja, hogy a Tagus-folyó felett ívelő csodálatos római hidat - amely „olyan jól épült, hogy semmi ehhez fogható nem volt egész Spanyolországban” - Toledo elfoglalásakor az egyik muszlim hadvezér leromboltatta. Al-Rázi Toledo kifosztását is elmesélte: „Nem volt olyan város vagy kastély Hispániában, ahonnan Tárik több ékszert és mesés kincset rabolt volna, mint Toledóból.” Egy másik krónikás, al-Makkari azt is elújságolta, hogy a muszlim hódítók hogyan olvasztották be a bronz szobrokat, amelyekről azt hitték, hogy aranyból készült bálványok. Nem lehet tudni, mi volt a nagyobb: a hódítók vallási fanatizmusa vagy az arany iránti éhsége, mindenesetre nem sok megértést tanúsítottak a klasszikus antik kultúra szépségei iránt.
Miközben a nomád berber hódítók között alig akadtak írástudók, az iszlám hódítás előtti Spanyolországban virágoztak a tudományok. Egyebek mellett olyan szerzők működtek itt, mint a Sevillai Isidorus (560-636), akit „az ókori világ utolsó tudósának” is szoktak nevezni. Leghíresebb műve az Origines (másnéven Etymologiae), egy hatalmas enciklopédia, amelyben Isidorus a késő-ókor teljes tudását szintetizálta. Hispánia barbár hódítóit nem volna szabad összekeverni a córdobai kalifátus (929-1031) „aranykorával”, amelynek létrejötte részben a konvertita keresztényeknek, részben a keletről jövő görög hatásoknak volt köszönhető. Jó példa erre az orvostudomány: az ókor legnagyobb botanikusának, Dioskoridésnek műveit például egy Stephanos nevű ortodox szerzetes fordította arabra; III. Abd al-Rahman mór kalifa idejében a bizánci császár egy Armanius nevű szerzetest küldött Córdobába, eredeti görög kéziratokkal, hogy az a kalifa görög rabszolgáit betanítsa a fordításra, mivel egyetlen ember sem akadt a városban, aki ezt a munkát elvégezhette volna. Mint azt a francia történész, Sylvaine Gouguenheim 2008-ban megjelent - nagy vitát kiváltó - könyvében (Aristote au Mont-Saint-Michel) már hangsúlyozta: a „sötét” európai középkor már ismerte Arisztotelész munkásságát, s ehhez nem volt szüksége a muszlim egyetemeken őrzött arab nyelvű kéziratok latinra fordítására. A korai középkorban már Boethius, Marius Victorinus, vagy a moerbekei Willem is készített Arisztotelész-fordításokat.

A kereszténység felszámolása
Európában a „relatíve toleráns” iszlám tévképzetével is le kellene végre számolni. Mohamed örökösei - csakúgy, mint a mai „dzsihádisták”, akiket a politikailag korrekt beszéd szerint meg kell különböztetni a „mérsékelt” iszlámtól - tűzzel-vassal terjesztették az új hitet a Földközi-tenger medencéjében. A Korán nevezetes 9. szúrájában (at-Tawba), a 29. vers szerint az iszlám valamennyi hívének harcolnia kell a „könyv népének” (ez a zsidókat és keresztényeket jelenti) „hitetlenei” ellen, akik nem fogadják el Allahot és az ő Prófétáját. Addig kell harcolni ellenük, amíg meg nem halnak, vagy nem válnak alávetett néppé (ahl al-dimmah), akik különadót (dzsizíja) fizetnek és megaláztatásban élnek.
Ezt a vallási parancsot különösen a keresztényekkel szemben gyakorolták következetesen. Egy évtizeddel Mohamed halála után a „könyv népeit” vagy elpusztították, vagy teljesen kiűzték az Arab-félszigetről. Gáza bizánci helyőrségét felszólították, hogy vegyék fel az iszlám hitet, és mikor ezt visszautasították, valamennyit megölték. A templomokat, kolostorokat földdel tették egyenlővé, a kereszteket pedig megszentségtelenítették.
Az iszlám hódítók általában azt a szokást követték, hogy ha egy város önként behódolt, az ott lakó más vallásúak dhimmi-státuszba kerültek: megtarthatták templomaikat, de dzsizíja-adót kellett fizetniük, és rengeteg megalázó intézkedésnek vetették alá őket. Amennyiben a megadásra úgy kellett rákényszeríteni őket, a templomokat vagy lerombolták, vagy mecsetté alakították (mint például Damaszkusz vagy Konstantinápoly esetében). Hogy a megaláztatások mibenlétéről némi fogalmat alkothassunk, idézzünk néhány intézkedést egy Umárnak tulajdonított levélből: „a templomokban bármely muszlimot éjjel és nappal be kell fogadniuk, és étellel-itallal három napon keresztül jól tartaniuk, szórakoztatásáról is gondoskodva; hangos énekükkel nem zavarhatják a muszlimokat; nem építhetnek új templomot és a régieket nem újíthatják fel; nem gyülekezhetnek össze a muszlimok által lakott negyedekben, sem az ő jelenlétükben; nem állíthatnak fel keresztet a templomaikban sem nyilvános helyeken; nem használhatják saját címeiket; nem olvashatják a Koránt; nem vésethetnek arab nyelvű pecsétet; nem viselhetnek a muszlimokéhoz hasonló öltözetet; nem építhetik házaikat magasabbra, mint a muszlimok; nem tarthatnak fegyvert vagy kardot, és nem viselhetik azt muszlim földön; nem tarthatnak olyan rabszolgát, aki korábban muszlim tulajdona volt stb. Aki e rendelkezéseket megszegi, nem kap védelmet.”
A 9. század közepén élt al-Mutawakkil kalifa még tovább szigorította a dhimmiket sújtó megalázó intézkedéseket: mézsárga színű csuklyát és övet kellett hordaniuk; papucsaikra vastag fatalpat kellett tenniük, amelyre hátulról két golyót kellett erősíteni; asszonyaiknak mézszínű fátylat kellett hordaniuk, ha nyilvános helyeken megjelentek; le kellett rombolniuk újonnan épített templomaikat; át kellett adniuk a muszlim hatóságoknak házaik tizedrészét, és ha elég nagy volt ez a terület, arra mecsetet kellett építeni; ajtóikra kis fából készült ördögfigurákat kellett kiszegezniük, hogy megkülönböztethessék őket a muszlimok lakóhelyeitől; és még sírhalmaik sem lehetettek magasabbak a muszlimokénál.
Ezek az intézkedések hamar megtették hatásukat: Észak-Afrika egykor virágzó keresztény közösségei, amelyek olyan egyháztanítókat adtak az egyháznak, mint Tertullianus, Cyprianus és Augustinus, a 11. századra csaknem teljesen iszlamizálódtak. VII. Gergely pápa (1073-1085) arra panaszkodott egyik levelében, hogy a kereszténység már csak törpe kisebbséget alkot Afrikában. Az iszlamizáció valamivel lassabban zajlott Egyiptomban, ahol a mély helyi gyökerekkel rendelkező kopt egyház a lakosság 10%-át tette ki, de Libanonban és Szíriában még ennél is nagyobb százalékban voltak jelen (45 százalék).
Bár a nesztoriánus kereszténység jelentős erőt képviselt, és főként igen aktív volt a misszionálás terén, a mai Irak és Irán területén sohasem volt többségben, így az iszlám hódítás után viszonylag hamar marginális pozícióba szorult (4 százalék). Közép- és Dél-Anatóliában már a 11. században megvetették lábukat a szeldzsuk-törökök, így megkezdődött a több évszázados keresztény gyülekezetek felszámolása. Konstantinápoly elfoglalása (1453) után még csaknem fél évezredig dhimmi státuszban léteztek keresztény egyházak az Oszmán Birodalomban. A véget az első világháború jelentette, amikor az egymillió örmény lemészárlásával (1915), valamint nyugat-törökországi 1,5 milliós görög kisebbség kitelepítésével (1923) a kereszténység gyakorlatilag megszűnt létezni Törökországban.

Európa visszavág
Az iszlám megjelenése után a Mediterráneum többé nem a javak és eszmék szabad kereskedelmének színtere volt, hanem frontvonal, ahol a kalózkodás, az emberrablás és az öldöklés számított normálisnak - csaknem ezer éven át! Érdekes, hogy az európai történetírás ezt is mintha kitörölte volna az emlékezetéből. A muszlim kalózok az úgynevezett „Barbár parton” - ezen az Egyiptom nyugati határaitól Marokkóig húzódó több ezer kilométeres tengerparti szakaszon - egészen a napóleoni háborúk koráig folyt a kalózkodás és a rabszolgakereskedelem.
Közben a dzsihád törvényének megfelelően az egymást váltó kalifátusok - az Almoravidáktól az oszmánokig - rendszeresen betörtek Dél-Európa országaiba, a hadjáratok szüneteiben pedig a kalózok tartották rettegésben Dél-Spanyolország, Dél-Franciaország, Itália, Dalmácia, Albánia, Görögország és a mediterrán szigetek lakosságát. 850 és 950 közt muszlim kalózfészkek létesültek az észak-olasz és dél-francia partok mentén, rengeteg bencés szerzetes kénytelen volt elhagyni kolostorát, és még a Pápai Államba is behatoltak a kalózok. Az általuk okozott rombolás - állítja Emett Scott - olyan mértékű volt, mintha a vikingek pusztítása nem kétszáz, hanem ezer évig tartott volna… Becslések szerint a muszlim kalózok a 16. és 19. század között 1?1,2 millió európait ejtettek fogságba és adtak el rabszolgának. Ez olyannyira gyakori lehetett, hogy Daniel Defoe világhírű regényhőse, Robinson Crusoe is muszlim rabszolga lett, miután hajója elsüllyedt a marokkói partok előtt. Az állandó fenyegetések miatt a mondott országok partvidéke sokhelyütt teljesen elnéptelenedett.
A keresztes háborúk - amelyeket európai történészek közül is sokan a nyugati imperializmus és gyarmatosítás, a vallási bigottság és az intolerancia megnyilvánulásaként tartanak számon - egy másik, ugyancsak jogosult értelmezésben „ellendzsihád”-ként jelennek meg. Először is: az első keresztes hadjáratok nem előzmények nélküli támadások voltak a muszlim világ ellen. Mint fentebb is láthattuk, a keresztény Európa és az iszlám világ már csaknem 500 éve folyamatos harcban állt egymással. A Bizánci Birodalom számos területet vesztett, de 940 és 970 közt Szíria és Palesztina egy részét sikerült visszahódítaniuk az araboktól. Jeruzsálemig nem jutottak el, Aleppó és Antiókia pedig hamarosan újra muszlim kézre került.
A Szíriát 966-ban újra elfoglaló dzsihádisták Jeruzsálemen töltötték ki haragjukat: előbb felgyújtották a Szent Sír-templom tetejét, majd 979-ben a templom kapuját borították lángba. Az épület kupolája is beomlott, s a pátriárka a lángok közt lelte halálát. A templomot csak 984-re tudták helyreállítani. Végül a fátimida Al-Hákim 1009-ben leromboltatta a jeruzsálemi Szent Sír-bazilikát, amelyet teljesen el akart tüntetni a föld színéről, még a születés barlangját is szét akarta vésetni. I. Alexiosz Komnénosz bizánci császár végső elkeseredésében - félretéve az 1054-es egyházszakadás és kölcsönös kiátkozás miatti ellenérzéseit -, VII. Gergely pápához fordult segítségért, aki ekkoriban az invesztitúraharccal volt elfoglalva, így végül utódja, II. Orbán hirdette meg az első keresztes hadjáratot 1089-ben.
Ekkoriban a keresztény világ öt pátriárkai székhelyéből három már muszlim kézen volt (Jeruzsálem, Antiókia, Alexandria), és a másik kettőt: Rómát és Konstantinápolyt is érték már támadások. Ha „imperializmusról és gyarmatosításról” beszélhetünk, az inkább az iszlám hódításra illik, nem is szólva „a vallási bigottság és az intolerancia megnyilvánulásairól”: a tömeges kivégzésekről, templomrombolásokról, erőszakos áttérítésekről, a dhimmik súlyos adóztatásáról és tudatos megalázásáról. Természetesen azt a keresztes háborúk európai krónikásai sem vitatják, hogy a hadjáratok során elfoglalt arab területeken történtek súlyos atrocitások a zsidókkal és muszlimokkal szemben, ám az iszlám hívei továbbra is szabadon gyakorolhatták vallásukat, birtokolhattak földet, építhettek mecseteket és iskolákat, elzarándokolhattak Mekkába. Ibn Dzsubair, andalúziai muszlim utazó a harmadik keresztes háború során utazott el Mekkába (1183-1185). Útikönyvében azt írta, hogy a keresztények uralma alatt jobb dolguk van a muzulmánoknak, mint saját országaikban.
A keresztes háborúkkal kapcsolatos másik európai mítosz szerint az mai iszlám az ekkor szerzett mély történelmi sérelmek miatt haragszik a kereszténységre. Való igaz, hogy az iszlám világban - látszólag - igen mély sebeket hagyott a keresztes háborúk időszaka, olyannyira, hogy a „nyugatiakat” a dzsihádista szervezetek retorikájában ma is egyszerűen csak „kereszteseknek” nevezik (al-szalibijjún).
Fontos tudnunk azonban, hogy a keresztes háborúk egészen a 19. századig nem jelentek meg az iszlám gondolatkörben. Hogy miért? A következő anekdota jól szemlélteti. Amikor az első világháború után Stéphen Pichon francia külügyminiszter a későbbi I. Fajszál iraki királlyal tárgyalt, és a francia diplomata rámutatott, hogy hazája a keresztes hadjáratok ideje óta érdekelt Szíriában, Fajszál kedélyesen visszakérdezett: „Pardon, melyikünk is nyerte meg a keresztes hadjáratokat?”
A muzulmánok a keresztes hadjáratokat egyszerűen a sok keresztény-muszlim konfliktus egyik fejezeteként tartották számon. A keresztes háborúk olyan „ellendzsihádok” voltak, amelyeket a keresztény területek - mindenekelőtt a kereszténység szülőföldjének számító Szentföld - iszlám uralom alóli felszabadításáért vívtak. A 7. században meginduló iszlám terjeszkedés során állandó háborúk folytak a keresztény területek határain, amelyek egyre szűkebbre szorultak össze. A keresztes háborúk a kezdeti sikerek után elbuktak: a keresztes államokat (Jeruzsálemi Királyság, Antiókiai Fejedelemség, Edesszai Grófság, Tripoliszi Grófság) a 13. század végére felszámolták.
Miután az oszmán-törökök bő egy évszázad alatt elfoglalták a Balkán-félszigetet, hódításuk a 16. században már Nyugat-Európát fenyegette. Ha a tényeket mérlegre tesszük, szinte érthetetlen az az elkeseredett düh, amit az iszlám híveiből a keresztes háborúk kiváltanak. Ezt a Nyugat hatalmával szembeni félelemmel is magyarázhatjuk. Az iszlám világban ma is paralitikus félelmet kelt, ha egy hatalom szembeszáll az agresszív terjeszkedéssel. A napjainkban zajló világméretű iszlám dzsihád idején a Nyugatnak is ideje lenne átgondolni az iszlám világhoz fűződő kapcsolatainak történetét.
(hetek.hu)