Ferenc pápa záróbeszéde a családszinóduson
Október 24-én, a záródokumentum megszavazásával véget ért a püspöki szinódus munkája Rómában. A kilencvennégy pontból álló zárójelentést (Relatio Finalis) kétharmados minősített többséggel megszavazta a szinóduson részt vevő 270 püspök. Ferenc pápa a szavazást követően elmondott beszédét közreadjuk. Nagyon fontos és jó beszéd, érdemes elolvasni!
Kedves őboldogságos, eminenciás, excellenciás atyák, kedves testvéreim és nővéreim!
Mindenekelőtt az Úrnak szeretnék köszönetet mondani, aki ezekben az években szinódusi utunkon vezetett minket Szentlelkével, akinek az egyház sosem nélkülözi segítségét.
Szívből mondok köszönetet Lorenzo Baldisseri bíboros őeminenciájának, a szinódus főtitkárának, Mons. Fabio Fabene őexcellenciájának, a szinódus altitkárának, és velük együtt Erdő Péter bíboros őeminenciájának, a relátornak, és Mons. Bruno Forte őexcellenciájának, különleges titkárnak, továbbá a delegált elnököknek, a fogalmazóknak, a tanácsadóknak, a fordítóknak és mindazoknak, akik fáradhatatlanul és az egyház iránti teljes odaadással dolgoztak: szívből köszönöm! Szeretnék köszönetet mondani a bizottságnak is, amely elkészítette a szinódusi jelentést: némelyek az egész éjszakát ébren töltötték.
Köszönetet mondok mindnyájatoknak, kedves szinódusi atyák, testvéri delegátusok, auditorok és tanácsosok, plébánosok és családok, tevékeny és gyümölcsöző részvételetekért.
Köszönetet mondok azoknak is, akik „névtelenül”, csendben, nagylelkűen segítették e szinódus munkáját.
Mindnyájatokért imádkozom, hogy az Úr jutalmazzon meg titeket kegyelmének bőséges ajándékaival.
Miközben figyelemmel kísértem a szinódust munkáját, feltettem magamban a kérdést: Mit jelent majd az egyház számára ennek a családról szóló szinódusnak a lezárása?
Nyilvánvalóan nem azt jelenti, hogy a családdal kapcsolatos összes témát lezártuk, hanem azt, hogy megpróbáltuk megvilágítani ezeket az evangéliumnak, az egyház kétezer éves hagyományának és történelmének fényével, a remény örömét öntvén beléjük, és igyekeztünk elkerülni azt a könnyű hibát, hogy azt ismételgessük, ami vitathatatlan vagy korábban elmondatott.
Biztosan nem azt jelenti, hogy a családot érintő vagy fenyegető összes nehézségre és kétségre hiánytalan megoldásokat találtunk, hanem azt, hogy ezeket a nehézségeket és kétségeket a hit fényébe helyeztük, alaposan megvizsgáltuk, és félelem nélkül, fejünk homokba dugása nélkül szembe néztünk velük.
Azt jelenti, hogy mindenkit arra bátorítunk: értse meg, mennyire fontos a család intézménye, valamint a férfi és nő között megkötött, az egységen és a felbonthatatlanságon alapuló házasság intézménye, és becsülje meg ezeket mint a társadalom és az emberi élet lényegi alapját.
Azt jelenti, hogy meghallgattuk és meghallgattattuk a családoknak, valamint az egyház Rómába jött pásztorainak hangját, akik a világ összes részén élő családok terheit és reményeit, gazdagságait és kihívásait a vállukon hordozzák.
Azt jelenti, hogy bizonyítékát adtuk a katolikus egyház elevenségének, annak, hogy az egyház nem fél felrázni az emberek elaltatott lelkiismeretét, és nem fél „bepiszkolni kezét” a családról való élénk és nyílt vitával.
Azt jelenti, hogy megpróbáltuk Isten szemével nézni és értelmezni a mai valóságot, sőt valóságokat, megpróbáltuk a hit lángjával meggyújtani és megvilágosítani az emberek szívét egy olyan történelemi időszakban, amelyet elbátortalanodás, társadalmi, gazdasági erkölcsi válság és döntően negatív kilátások jellemeznek.
Azt jelenti, hogy tanúságot tettünk mindenki előtt: az evangélium az örök újdonság élő forrása marad az egyház számára, szemben azokkal, akik az evangéliumot tanként akarják halott kövekbe zárni, amelyekkel másokat meg lehet kövezni.
Azt is jelenti, hogy lelepleztük a zárt szíveket, amelyek gyakran rejtőznek még az egyház tanításai mögött is, vagy a jó szándékok mögött, és amelyek Mózes tanítói székébe akarnak ülni, és meg akarják ítélni – időnként felsőbbségérzettel és felszínesen – a nehéz eseteket és a sérült családokat.
Azt jelenti, hogy kijelentettük: az egyház a Lélek szegényeinek és a bocsánatért esdeklő bűnösöknek az egyháza, és nemcsak az igazaké és a szenteké, jobban mondva az igazaké és a szenteké, amennyiben szegényeknek és bűnösöknek érzik magukat.
Azt jelenti, hogy igyekeztünk kiszélesíteni a látókört, hogy felülmúljunk minden konspiratív hermeneutikát vagy perspektívák lezárását, hogy megvédjük és terjesszük Isten gyermekeinek szabadságát, hogy továbbadjuk a keresztény újdonság szépségét, amelyet nemegyszer egy idejétmúlt vagy egyszerűen érthetetlen nyelvezet rozsdája fedett be.
E szinódus folyamán a szabadon – és sajnos időnként nem teljesen kedvező módszerekkel – kifejezett, különböző vélemények egyértelműen gazdagították és elevenné tették a párbeszédet, egy olyan egyház élő képét nyújtva, amely nem „előre gyártott modulokat” használ, hanem hitének kiapadhatatlan forrásából merít élő vizet a kiszáradt szívek szomjúságának csillapítására (1).
Azt is láttuk, hogy – az egyház tanítóhivatalának világosan meghatározott dogmatikai kérdésein kívül – vannak dolgok, amelyek megszokottnak tűnnek az egyik földrész püspökének, egy másik földrész püspökének viszont furcsának, sőt botrányosnak bizonyulhatnak; az, amit egy jog megsértésének tartanak az egyik társadalomban, világos és érinthetetlen előírás lehet egy másikban, az, ami egyeseknek lelkiismereti szabadság, az másoknak merő zavarosság lehet. Valóban, a kultúrák nagyon különböznek egymástól, és minden általános alapelvnek be kell ágyazódnia az egyes kultúrákba, ha igényt tart arra, hogy megtartsák és alkalmazzák (2). Az 1985-ös szinódus, melyet a II. vatikáni zsinat lezárásának 20. évfordulóján tartottak, az inkulturációról úgy beszélt, mint „a hiteles kulturális értékeknek a kereszténység integrálása általi belső átalakulásáról és a kereszténységnek a különféle emberi kultúrákba történő begyökereztetéséről” (3). Az inkulturáció nem gyengíti az igazi értékeket, hanem megmutatja azok igazi erejét és hitelességét, mert úgy használja fel ezeket az értékeket, hogy nem változtatja meg őket, sőt, azok alakítják át szelíden és fokozatosan a különféle kultúrákat (4).
Azt láttuk – különbözőségeink gazdagságán keresztül is –, hogy az előttünk álló feladat mindig ugyanaz: hirdetni az evangéliumot a ma élő embereknek, megvédeni a családot minden ideológiai és individualista támadástól.
És a relativizmusnak vagy mások démonizálásának csapdáját elkerülve azon voltunk, hogy teljesen és bátran átöleljük Isten jóságát és irgalmát, aki felülmúlja a mi emberi számításainkat, és semmi másra nem vágyik, csak arra, hogy „minden ember üdvözüljön” (1Tim 2,4), így akartuk ezt a szinódust az irgalmasságnak az egyház előtt álló rendkívüli szentévébe beillesztve megélni.
Kedves püspöktestvéreim!
A szinódus megélése azt is jobban megértette velünk, hogy a tan igazi védelmezői nem azok, akik a tanítás betűjét, hanem akik a szellemét, akik nem az eszméket, hanem az embert, akik nem a formulákat [megfogalmazásokat], hanem Isten szeretetének és megbocsátásának ingyenességét védelmezik. Ez semmiképpen sem azt jelenti, hogy lekicsinyeljük a megfogalmazásokat, a törvényeket és az isteni parancsokat, hanem hogy felmagasztaljuk az igazi Isten nagyságát, aki nem érdemeink, de még nem is tetteink szerint bánik velünk, hanem egyedül irgalmának határtalan nagylelkűsége szerint (vö. Róm 3,21–30; Zsolt 129; Lk 11,37–54). Azt jelenti, hogy legyőzzük a nagyobb testvér [a báty] (vö. Lk 15,25–32) és az irigy szőlőmunkások (vö. Mt 20,1–16) állandó kísértését. Sőt azt jelenti, hogy jobban értékeljük azt, hogy a törvények és a parancsok az ember érdekében vannak, és nem fordítva (vö. Mk 2,27).
Ebben az értelemben a köteles bűnbánat, az emberi tettek és erőfeszítések mélyebb jelentéssel gazdagodnak: nem a megvásárolhatatlan, a Krisztus által a kereszten ingyenesen végbevitt üdvösség árát jelentik, hanem a választ. Annak, aki elsőként szeretett minket, és ártatlan vére árán megváltott minket, amikor még bűnösök voltunk (vö. Róm 5,6).
Az egyház elsődleges kötelessége nem az, hogy elítéléseket és kiközösítéseket osztogasson, hanem hogy hirdesse Isten irgalmasságát, megtérésre hívjon és minden embert az Úr üdvösségére vezessen (vö. Jn 12,44–50).
VI. Pál pápa csodálatos szavakkal ezt mondta: „Azt gondolhatjuk tehát, hogy minden bűnünk vagy Istentől való menekülésünk még erősebb szeretet lángját lobbantja fel őbenne, még erősebb vágyat arra, hogy újra övéi legyünk és visszaillesszen minket üdvözítő tervébe […]. Isten – Krisztusban – végtelenül jónak tárja fel magát […]. Isten jó. És nem csupán önmagában jó, hanem – mondjuk ki sírva – értünk jó. Ő szeret, keres minket, gondol ránk, ismer, indít és vár minket. Boldog lesz – ha szabad így mondanunk – azon a napon, amikor visszafordulunk, és azt mondjuk: Uram, jóságodban bocsáss meg nekem. Így tehát bűnbánatunk Isten örömévé válik.”(5)
Szent II. János Pál pápa is kijelentette: „Az egyház akkor él hiteles életet, amikor megvallja és hirdeti az irgalmasságot […], és amikor odavezeti az embereket az Üdvözítő irgalmasságának forrásaihoz, melynek letéteményese és osztogatója”. (6)
XVI. Benedek pápa is azt mondta: „Az irgalmasság voltaképpen az evangélium üzenetének központi magja, magának Istennek a neve […]. Mindaz, amit az egyház mond és tesz, azt az irgalmasságot nyilvánítja ki, amelyet Isten érez az ember iránt. Amikor az egyháznak egy félreértett igazságot vagy egy elárult értéket kell hangsúlyoznia, mindig az irgalmas szeretettől ösztönözve teszi ezt, annak érdekében, hogy az embereknek életük és bőséges életük legyen (vö. Jn 10,10)”. (7)
Ennek fényében és ennek az egyház által megélt kegyelmi időszaknak köszönhetően, miközben a családról beszéltünk és vitatkoztunk, úgy éreztük, hogy gazdagítottuk egymást. Közülünk oly sokan megtapasztalták a Szentlélek működését, aki a szinódus igazi főszereplője és alkotómestere volt. A „család” szó most már mindannyiunk fülében másként cseng, mint a szinódus előtt, olyannyira, hogy benne látjuk a szinódus hivatásának összefoglalását és az egész szinódusi folyamat értelmét. (8)
Az egyház számára voltaképpen a szinódust lezárni azt jelenti, hogy ténylegesen újrakezdjük az „együtt járást”, hogy elvigyük a világ minden részébe, minden egyházmegyébe, minden közösségbe és minden közegbe az evangélium világosságát, az egyház ölelését és Isten irgalmasságának támaszát!
Köszönöm!
Jegyzetek
1 Vö. Levél az „Argentínai Katolikus Pápai Egyetem” nagykancellárjához a teológiai fakultás századik évfordulóján, 2015. március 3.
2 Vö. Pápai Biblikus Bizottság: Fede e cultura alla luce della Bibbia. Atti della Sessione plenaria 1979 della Pontificia Commissione Biblica [Hit és kultúra a Szentírás fényében. A Pápai Biblikus Bizottság 1979. évi plenáris ülésének iratai], LDC, Leumann, 1981; II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes konstitúció, 44.
3 Relazione finale [Zárójelentés] (1985. december 7.): L’Osservatore Romano, 1985, december 10, 7.
4 „Lelkipásztori küldetésénél fogva az egyháznak mindig figyelnie kell a történelmi változásokra és az emberi gondolkodásmód alakulására. Nyilvánvalóan nem azért, hogy ezeknek alávesse magát, hanem azoknak az akadályoknak a legyőzésére, amelyek meggátolhatják tanácsainak és útmutatásainak befogadását” (interjú Georges Cottier bíborossal a La Civiltà Cattolicában, 3963–3964, 2015, augusztus 8., 272).
5 Homília, 1968. június 23.: Insegnamenti VI (1968) 1177–1178.
6 Dives in misericordia enciklika, 13. Azt is mondta: „A húsvéti misztériumban […] Isten annak mutatkozik meg, aki ő: gyengéd szívű apának, aki nem adja meg magát gyermekei hálátlansága előtt, és mindig kész a megbocsátásra” (II. János Pál: Regina Coeli, 1995. április 23.: Insegnamenti XVIII, 1 [1995] 1035.). És így fogalmazza meg az irgalmasságnak való ellenállást: „A mai mentalitás, talán jobban, mint korábban, ellenállni látszik az irgalom Istenének, és úgy tűnik arra is hajlik, hogy kirekessze az életből és kitörölje az emberi szívből már az irgalmasság gondolatát is. Úgy tűnik, már az irgalom szava és fogalma is zavarja az embert” (Dives in misericordia enciklika [1980. november 30.], 7.).
7 Regina Coeli, 2008. március 30.: Insegnamenti IV, 1 (2008) 489–490; és az irgalom hatalmáról szólva kijelenti: „Az irgalom az, ami határt szab a rossznak. Benne kifejeződik Isten egészen különleges természete: az ő szentsége, az igazság és a szeretet hatalma” (Homília az isteni irgalmasság vasárnapján, 2007. április 15.: Insegnamenti III, 1 [2007] 667.).
8 A „család” [famiglia] szó akrosztichonszerű elemzése segít bennünket, hogy összefoglaljuk az egyház küldetését ezen a téren. Az egyháznak tehát az a feladata, hogy:
Formálja az új nemzedékeket, hogy komolyan éljék meg a szeretetet, nem individualista követelésként, mely a gyönyörön és a „használd, és dobd el” jelszón alapszik, hanem úgy, hogy ismét higgyenek a hiteles, termékeny és örök szeretetben, mint az egyetlen útban, amely segít, hogy kilépjünk önmagunkból, búcsút mondjunk a magánynak, megéljük Isten akaratát, teljesen kibontakozzunk, megértsük: a házasság az a „hely, ahol megmutatkozik az isteni szeretet; továbbá hogy oltalmazzuk az élet, minden élet szent voltát; oltalmazzuk a házassági kötelék egységét és felbonthatatlanságát mint Isten kegyelmének jelét, valamint annak jelét, hogy az ember képes komolyan szeretni” (Homília a szinódust megnyitó szentmisén, 2015. október 4.: L’Osservatore Romano, 2015. október 5–6., 7.); és megbecsüljük a jegyesoktatási kurzusokat mint alkalmakat arra, hogy mélyebben megértsük a házasság szentségének keresztény értelmét.
Arcát mások felé kell fordítania: el kell indulnunk mások felé, mert egy magába zárkózó egyház halott egyház. Az az egyház, amely nem lép ki kerítésein kívülre, hogy megkeressen, befogadjon és elvezessen mindenkit Krisztushoz, az olyan egyház, amely elárulja saját hivatását és küldetését.
Meg kell mutatnia és terjesztenie kell Isten irgalmasságát a rászoruló családoknak, az elhagyott embereknek, az elhanyagolt öregeknek, a szüleik kétségbeesésétől sérült gyermekeknek, az életben maradásért küzdő szegény családoknak, a bűnösöknek, akik ajtónkon kopogtatnak, és a távoliaknak, a másfajta készségekkel rendelkezőknek, és mindazoknak, akik sebzettnek érzik magukat testben és lélekben, valamint a fájdalom, a betegség, a halál vagy az üldöztetés által meggyötört házaspároknak.
Irányt kell mutatnia az emberek lelkiismeretének, amelyet gyakran káros és nehezen felismerhető dinamikák vesznek körül, sőt ezek még a teremtő Isten helyét is el akarják foglalni: ezeket a dinamikákat le kell leplezni és el kell utasítani, minden személy méltóságának teljes tiszteletben tartása mellett.
Gondozni kell és alázattal újra kell építeni az egyházba vetett bizalmat, amely nagy mértékben lecsökkent saját gyermekeinek magatartása és bűnei következtében; sajnos egyes klerikusoknak az egyházon belüli negatív tanúságtételei és botrányai károsították hitelességét és elhomályosították üdvözítő üzenetének fényét.
Lendületet kell adni az egészséges családoknak, a hűséges családoknak, a nagycsaládoknak, támogatni és bátorítani kell őket, hiszen mindennapi vesződségeik ellenére továbbra is komoly tanúságot tesznek az egyház tanítása és az Úr parancsai melletti hűségükről.
Időszerű családpasztorációt kell megalkotni, olyat, amely az evangéliumon alapszik, tiszteletben tartja a kulturális különbözőségeket; amely képes vonzó és örömteli nyelvezettel továbbadni az örömhírt és elűzni a fiatalok szívéből a végérvényes elköteleződéstől való félelmet; olyan pasztorációt, amely különösen is odafigyel a gyermekekre, akik a családi viszontagságok valódi áldozatai; olyan innovatív pasztorációt, amely megfelelőképpen felkészít a házasság szentségére, és felhagy azokkal a meglévő gyakorlatokkal, amelyek inkább csak a formalitásoknak akarnak megfelelni ahelyett, hogy valóban egy egész életre szóló kötelezettségvállalásra készítenének fel.
Anyaként, feltétel nélkül szeretni minden családot, de különösképpen azokat, amelyek nehéz időszakon mennek keresztül: egyetlen családnak sem szabad azt éreznie, hogy magára hagyta az egyház, vagy hogy ki lenne zárva az egyház szeretetéből és öleléséből; az igazi botrány az, hogy félünk szeretni és konkrétan kimutatni ezt a szeretetet.
Fordította: Tőzsér Endre SP
Forrás: Vatikáni Sajtóközpont
Fotó: News.va
Magyar Kurír
