Ki akar itt még dolgozni? - Kereslet és kínálat viszonya a hazai munkaerőpiacon
Nem csak a balatoni vendéglátósok vannak nehéz helyzetben, ha munkaerőt kell találniuk. Más országrészekben és szakterületeken sem könnyű olyan vállalkozóval, munkaadóval beszélgetni, aki ne panaszkodna arra, hogy „itt már senki nem akar dolgozni” – pedig hivatalosan csaknem négyszázezer az „álláskeresők” száma. Ugyanakkor más beszámolók és kutatások arról tanúskodnak, hogy a munkáltatók sem tesznek meg minden tőlük telhetőt, és nem becsülik meg eléggé a munkavállalókat – ami alatt nem csak a néha tényleg valószerűtlenül kevés fizetést kell érteni.
Vidéki kisváros, munkaügyi kirendeltség, az előtérben két faliújság, rajtuk állásajánlatok. Legalább harminc lehetőség közül lehet választani a baromfigondozótól a cukrászon keresztül az ügyvédjelöltig. A hirdetmények között hiába keresünk bruttó 130 ezer forintnál magasabb ajánlatot, bár az is igaz, hogy több helyen „megegyezés szerint” fizetnek, vagyis elvileg kialkudható akár ennél nagyobb összeg is. Találomra felhívtunk néhányat a megadott telefonszámok közül, hogy érdeklődjünk arról, mennyire könnyű vagy nehéz ma jó munkaerőt találni. Azt is megkérdeztük a munkaadóktól, hogy szerintük a munkakedv mennyire függ az anyagiaktól, vagyis, ha mondjuk kétszer ekkora fizetést tudnának adni, hamarabb találnának-e embert.
„Múltkor jelentkezett nálunk egy fiatalasszony, mert kiközvetítették. Két hónapra írta alá a szerződést, de egy hónap után bejelentette, hogy holnap már nem jön, mert ennyi munkaviszony után vissza tud menni álláskeresőnek” – panaszolta az egyik vállalkozó, aki szalagmunkára keres embert. Többet is fel tudna venni, de rossz tapasztalatai vannak: a jelentkezők több pénzt szeretnének és/vagy nem bírják a monoton munkát. Igaz, hogy először többnyire minimálbért fizet (ami most nettó 69 ezer forint), de azt mondja, ha valakin látja, hogy megbízható munkaerő, az 110-120 ezer forintot is hazavihet. „Sokan szeretnék a bruttó bérüket zsebre rakni, és szinte senki nem foglalkozik azzal, hogy a vállalkozónak majdnem ugyanennyit ki kell fizetni, mint amit a dolgozó hazavisz” – tette hozzá a cégvezető, akinek az a benyomása, hogy legtöbbször a dolgozni akarás nem a fizetés nagyságával áll összefüggésben: van, aki ugyanazért a fizetésért simán teljesíti a normát, van, aki a felét sem éri el.
A hirdetőfalon egy gazda mezőgazdasági segédmunkást keres, a várható bér meglepően kevésnek tűnik, mindössze 57 500 forint. Kérdésünkre azonban elmondta: ez négyórás bér, ám nyolc órában is meg tudnak egyezni a jelentkezőkkel, sőt, adnak szállást és napi egy meleg ételt is, az alkuba pedig a reggeli is beleférhet. Teljes munkaidőben koszt és kvártély mellé körülbelül 80 ezer forintot kézhez kaphat a munkavállaló, és ha családja van, az is vele lakhat, sőt, ők is kapnak ebédet. A munka nem túl nehéz, a marhákat és a disznókat kellene ellátni, viszont mindennap – a szabadság megbeszélés kérdése. A gazda azt mondta: voltak már érdeklődők, mégsem tudtak senkivel megegyezni, többnyire a pénzt kevesellték a jelentkezők. „A párommal így ketten vagyunk kénytelenek vinni a gazdaságot, a 24-ből 20 órát dolgozva” – jegyezte meg.
„Kiközvetítettek már több álláskeresőt is, de a többségük vagy alkoholista volt, vagy nem igazán akart dolgozni. Azért meg senkinek nem tudok fizetni, hogy eggyel többen legyünk” – magyarázta egy kőműves mester, aki segédmunkást és kőművest is keres. Előbbinek 550, utóbbinak 700 forintos órabért tudna fizetni. Többen is voltak már nála, akik két-három hétig bírták a melót, de aztán valami ürüggyel mindegyik „elszivárgott”. Volt olyan segédmunkás is, aki a mestereknek járó bér másfélszeresét követelte – persze hiába, hiszen a fizetőképes kereslet korlátozott.
„Sajnos, aki dolgozni akar, az már külföldön van, vagy saját maga próbál vállalkozni. Mi hárman vagyunk, jól jönne még egy-két pluszember, de ha nincs, akkor kénytelenek vagyunk mindent mi csinálni” – tette hozzá.
Az előzőekhez képest ugyanakkor alig panaszkodott egy ipari-építőipari munkákat végző cég igazgatója. „A tapasztalataink szerint közepesen nehéz ma Magyarországon jó munkaerőt találni. Mi egyébként ritkán veszünk fel embert, mert alig mennek el tőlünk. Van olyan dolgozónk, aki már 20 éve nálunk van” – fogalmazott. És hogy mi ennek az oka? A vállalkozó szerint a dolgozni akarást valóban nem befolyásolja a pénz, azt viszont igen, hogy az adott munkavállaló továbbáll-e tőlük, vagy nem. Ennek megfelelően náluk 150 és 300 ezer forint közötti fizetések vannak, és egy minimális összeget a téli leállás idején is kapnak a melósok. Sőt, van 13. havi juttatás is. Ha keresnek is alkalmazottat – mint most – először csak próbaidőre, „beugrósnak” veszik fel, és csak akkor maradhat, ha bizonyított – valamint a kollektíva is beveszi.
Az átlagon felüli fizetésért persze átlagon felülit is kell nyújtani. A munkafeladatok ugyan nem túlságosan nehezek, ám szezonban hétfőtől szombatig, hajnaltól estig kell melózni – van, hogy az ország másik felében. Aki pedig piásan vagy másnaposan jön dolgozni, esetleg lop, az már búcsúzhat is a munkahelyétől.
Kevés pénz, sok stressz
Az érem másik oldalára is vethetünk egy pillantást, ha munkavállalókkal beszélgetünk, illetve belepillantunk a helyzetüket elemző kutatásokba. „Évekig dolgoztam egy magyar vállalkozónál, pénzügyi területen. Többnyire estig bent ültem a cégnél, és nagyon sok pénzt megspóroltam a tulajnak a legkülönbözőbb módszerekkel, de még egy köszönömöt se kaptam érte, nemhogy bárminemű jutalmat. Alig kerestem többet a minimálbérnél, de a vállalkozónak teljesen természetes volt, hogy az alkalmazottai robotolnak, és a lelküket kiteszik a cég talpon maradásáért, sőt, többször kifejtette, hogy ő jótékonykodik azzal, hogy munkát ad nekünk. Aztán egy üzletén rengeteg pénzt veszített, szerintem ezt nem kis mértékben a kicsinyes hozzáállásának is köszönhette. Én az ott szerzett tapasztalataimat végül másnál kamatoztattam: két éve átmentem egy skandináv multicéghez, ahol megbecsülnek, világos munkaköri leírást, motivált munkatársakat, perspektívát és magas menedzseri fizetést kaptam” – mesélte lapunknak a 37 éves Tamás. Esete korántsem egyedi, már ami a magyar vállalkozóra vonatkozó élményeit illeti. „Sajnos gyakori a rövid távú munkáltatói szemléletmód, miszerint minél kevesebb emberből minél többet kell kihozni, a lehető legalacsonyabb bérköltséggel. Ez a dolgozók kiégéséhez és teljesítményromlásához vezet ugyan, de ez úgymond nem probléma, hiszen a legtöbb alkalmazott könnyen lecserélhető másikra” – jegyezte meg a Heteknek egy fejvadász.
Ez a szemléletmód tükröződik a Hungarostudy országos egészségvizsgálataiban is, amelyet az SE Magatartástudományi Intézet legutoljára 2013-ban végzett el. Eszerint az elmúlt évek egyik legmarkánsabb változása, hogy a munkahelyi stressztől szenvedők aránya 18-ról 29 százalékra nőtt, amiben a gazdasági válságnak vitathatatlan szerepe volt. A stressz egyik fő kiváltó oka, a munkahelyi bizonytalanság – azaz az állás elvesztésétől való félelem – az utóbbi években a felsőfokú végzettségűek körében is fölerősödött, holott az iskolázottság ebből a szempontból eddig védő hatású volt.
A munkahelyi stressz hátterében a bizonytalanságon túl az erőfeszítés-jutalom egyensúlyának hiányát és a túlvállalást emelik ki a szakemberek, de jelentős stresszfaktornak számít még a munkatársi támogatottság és a munkahelyi kontroll hiánya is. Ez utóbbi alatt lényegében azt értik, amikor az előmenetel vagy a munkahely megtartása nem a teljesítményen múlik, illetve az egyénnek nincs lehetősége munkakörülményeinek befolyásolására. A munkahelyi stressz a tartós kiégés, a depresszió és az egészségromlás – különösen a szív- és érrendszeri betegségek – fokozott kockázatát vonja maga után, ami nagy tömegeket érint a Hungarostudy vizsgálatai szerint. Ezt erősíti, hogy a krónikus stresszel hatványozottan együtt jár az önpusztító életmód, azaz a dohányzás, a kóros alkoholfogyasztás és a kóros étkezési szokások.
Gondban a vezetők
A kutatások szerint a magyarok jellemzően kerülik a konfliktusokat, a kockázatokat, az ismeretlen helyzeteket, nehezen döntenek, nehezen kezdeményeznek, szívesen hárítják át a felelősséget, és jól viselik az erős vezetői irányítást, ám nehezen találnak magukra vezetőként. Egy 2007-es hazai családbarátmunkahely-kutatás során a megkérdezett férfi vállalatvezetők 90 százaléka elvált, nagycsaládos ember volt. Szirmay Ágnes munkapszichológus szerint a cégvezetők maguk is gyakran túlhajszolt, kiégett, krónikus időhiányban szenvedő emberek. Ennek oka – a nem megfelelő időgazdálkodáson túl – az, hogy nem ismerik fel: a hatékony munkavégzés alapvetően attól függ, hogy mennyire jó az együttműködés, a kommunikáció a vállalat csoportjai, illetve egyénei között.
Elmondása szerint járt már olyan cégnél, ahol hiába lógott a falon a külföldi anyacég látványos személyzeti szervezetábrája, világos munkaköri leírásokkal, a gyakorlatban nem volt semmi érdemi kommunikáció a felek között, s a szervezet emiatt működésképtelen volt. „A hazai munkahelyeken lassan halad a munka, a megbeszélések nem hatékonyak, nem tudnak a felek lényegre törően cselekedni, beszélni, dönteni, ami nagyon lerontja a hatékonyságot” – mondja a pszichológus, megjegyezve, hogy az együttműködésre való képtelenség önmagában is túlterheltséghez, kimerüléshez vezet.
BALATONI BAJOK
A hűvös időjárás miatt csökkenő vendéglétszám mellett a szakképzett munkaerő hiánya is erős fejtörést okoz a Balaton-parti vendéglátósoknak. A képzett pincérek és szakácsok folyamatosan mondanak fel munka helyeiken. A sonline.hu beszámolója szerint például az egyik vendéglátóst a napokban az egész személyzete faképnél hagyta; este még bepácoltak ötven kiló húst, ám reggelre már csak egy sms fogadta a főnököt: „Ausztriába mentünk”. A jelenség nem egyedi. Antalffy Gábor, a Kereskedők és Vendéglátók Országos Érdek-képviseleti Szövetségének (KISOSZ) elnöke a Napi Gazdaságnak elmondta, a vendéglátásban dolgozók hiába vannak közelebb a családjaikhoz, és hiába olcsóbb a megélhetés Magyarországon, a plusz 50-100 ezer forintos bevétel miatt egyre többen választják Ausztriát, ahol nemcsak nyáron, hanem télen is akad munkalehetőség. A helyzet további romlásának elkerülése érdekében a KISOSZ új akciótervet dolgozott ki: nyáron itthon szerveznek munkát a pincéreknek és szakácsoknak, télen pedig Ausztriába közvetítik őket. Emellett továbbképzéseket tartanak nekik, és egy olyan programot is elindítanak, amely a fiatalok vállalkozóvá válását segíti. A hoppon maradt vendéglősök kénytelenek lemondani az eddigi elveikről, miszerint csak szakképzett munkaerőt vesznek fel. A helyzet talán egyedül az egyetemista-főiskolás diákoknak kedvez, akik így a nyári szünetben könnyebben tudnak plusz pénzt keresni a balatoni vendéglátóiparban.
(Sebestyén István, Makki Marie-Rose, hetek.hu)
