Interjú Teréz anyával
Riporter: Teréz anyának és az általa alapított Szeretet Misszionáriusainak műve kiterjedt az egész világra. Mintha a szeretetről nevezett testvéreivel és nővéreivel együtt mindenütt ott volna, ahol csak viszály, egyenetlenség, vagy szerencsétlenség adódik, gyógyítva és a szeretet műveit gyakorolva Krisztus nevében. Ennek a szeretetküldetésnek világot átölelő jellegéről kérdezgettem őt, amikor nemrég rövid látogatást tett hazánkban. Éppen Belfastból tért vissza, és én azt kérdeztem tőle, mit tehet a keresztény ember egy olyan világban, amelyet oly sok viszálykodás szaggat.
Teréz anya: A keresztény embernek meg kell tanulnia megbocsátani. Csak ha megbocsátanak nekünk, akkor jövünk rá: mi magunk is rászorulunk a megbocsátásra ahhoz, hogy képesek legyünk megbocsátani. Azt gondolom, ha az emberek Belfastban és Észak-Írországban, illetve a világ minden táján - Bangladeshben, Ammanban és New Yorkban, vagy másutt - csak megbocsátanának, eljönne a világra a béke.
Riporter: Hogyan tanulhatunk meg megbocsátani?
Teréz anya: Ha tudjuk, hogy szükségünk van bocsánatra.
Riporter: És látta most Belfastban ennek a megbocsátásnak a bizonyságát?
Teréz anya: Az általam meglátogatott néhány családban - ahol valakit meggyilkoltak, vagy a tartós szenvedés miatt hirtelen összetört és meghalt -, azt tapasztaltam, hogy még az ő családtagjaik is képesek az igazi megbocsátásra. Nem neheztelnek magukban, megbocsátanak, és valóban nem gyűlölik azt a kezet, amely gyermeküket megölte. Azt gondolom, ez az első lépés.
Riporter: Jól tudom, hogy nemrég Ammanban járt?
Teréz anya: Igen, a múlt hónapban. A tavalyi szükséghelyzet már a múlté. Észrevehetően terjed a béke Jordániában; lakói kezdenek ráébredni saját felelősségükre nyomorban élő embertársaik iránt, és úgy gondolom, igen keményen dolgoznak e tekintetben. Mi most először is egy házat építünk az öregeknek és hajléktalanoknak a főváros szívében; számunkra ez nagy dolog, hiszen misszionáriusainkat eddig messze távol tartották a városok központjától, hogy megfeledkezhessenek róluk. Ezzel megint csak ugyanoda érkezünk: ha nem tudjuk, hogy szükségünk van a megbocsátásra, hogy mi magunk vagyunk az okai szenvedésünknek, tehát megbocsátásra szorulunk, akkor nem leszünk képesek mi is megbocsátani másoknak. Mindnyájunknak tisztában kell lennünk azzal, hogy ha igazán szeretünk, és igazán azt akarjuk, hogy a béke és a szeretet együtt járjon, akkor nem emelhetünk válaszfalakat, és ezért meg kell lenni a megbocsátásnak.
Teréz anya Riporter: Kereszténynek kell-e lenni ahhoz, hogy meg tudjunk bocsátani?
Teréz anya: Nem, egyáltalán nem. Minden emberi teremtmény Isten kezéből származik, és mindannyian megtapasztaljuk Istennek irántunk való szeretetét. Akármilyen módon, de hisszük és tudjuk, hogy ha igazán szeretni akarunk, akkor meg kell tanulnunk megbocsátani.
Riporter: Milyennek találta mostani útján Angliát, ezen a rövid látogatáson?
Teréz anya: Úgy gondolom, Angliában az embereknek egyre jobban fel kellene tudniuk ismerni a szegénységet. Azt hiszem, az angolok nem ismerik a szegényeiket, ha pedig nem ismerik őket, akkor nehéz szeretni, és még nehezebb segíteni a rászorulókat. Bárcsak közvetlen érintkezésbe tudnánk hozni az embereket! Egy nővérünk éppen most próbál szállást, otthont találni, hogy odahozhassuk azokat az embereket, akik odakinn haldokolnak a hidegtől, vagy akik olyan öregek, hogy már senkinek sem kellenek, akiket senki sem szeret, akik olyan magányosak. Vannak emberek, akik London utcáin, újságpapírokon alszanak, vannak, akik London kellős közepén reszketnek a hidegtől és félig megfagynak, az embereknek pedig sosincs kedvük törődni velük - nincs idejük az ilyenekre. És ez a mi szegényeink legnagyobb kínja. Az idős emberek ezért magányosak, ezért élnek egyedül egy kis szobában. Még a közvetlen szomszédjuk sem tudja a nevüket, nemhogy arra gondolna, hogy egy pohár vizet vagy bármit adjon nekik. Azt hiszem, ma ez a legnagyobb, a legeslegnagyobb betegség a világon. Anglia lakóinak oda kellene adni a szívüket, hogy szeressék az embereket, és a kezüket is, hogy segítsenek nekik. De nem tudják megtenni, amíg meg nem ismerik őket. A megismerés vezet el a szeretethez, a szeretet pedig a szolgálathoz.
Riporter: Mit figyelt még meg az angliai társadalomban?
Teréz anya: Egy másik dolog, amit tapasztalok: úgy látszik, Angliának nehezére esik a kisgyermekek, a meg nem született gyermekek életével törődni, és ezért próbálnak megszabadulni tőlük.
Riporter: Az abortuszról beszél?
Teréz anya: Igen, erre gondolok. Megszabadulnak tőlük úgy, hogy megölik az életet. Ez az én számomra borzasztó jele annak, hogy az ország vagy nagyon szegény, és nem engedheti meg magának, hogy gondja legyen az Isten teremtette életre, vagy pedig valamiképpen rossz útra tért.
Riporter: Jobbnak tartaná, ha az abortuszt törvényesen betiltanák?
Teréz anya: Nem arról van szó, hogy törvényesítik, vagy törvénytelenítik. Úgy gondolom, egyetlen emberi szívnek, egyetlen emberi kéznek sem lenne szabad az élet ellen emelkednie, mert az élet Isten élete bennünk. Még a meg nem született gyermekben is Isten élete van, és nekünk nincs jogunk ezt az életet elpusztítani. Akármilyen eszközt is használunk fel az élet elpusztítására - legyen az áldozat gyermek, férfi vagy asszony -, semmi különbség... De úgy érzem, hogy ma a meg nem született gyermekek sírásától hangos a világ, akiket megölnek, még mielőtt élni kezdenének, és Istennek meg kell hallania a sírásukat, és...
Riporter: Hogyan boldogulna a társadalom annyi gyerekkel, ha mind megszületne?
Teréz anya: Jézus azt mondta, sokkal fontosabbak vagyunk Atyjának, mint a fű, a madarak és a föld virágai. Pedig ő annyira törődik mindezekkel is. Hát mennyivel inkább törődnék az élettel... a saját életével mibennünk. Ő nem csalhat meg minket, mert az élet számunkra, emberi lények számára Isten legnagyobb ajándéka. És minthogy az élet Isten képmására van alkotva, tehát az Ő tulajdona, ezért nekünk nincs jogunk elpusztítani.
Riporter: Önnek biztosan rengeteg pénzre és rengeteg propagandára van szüksége, hogy fenntartsa a művét, igaz?
Teréz anya: Propagandára nincs szükségem.
Riporter: Nincs?
Teréz anya: Nincs.
Riporter: De hát az embereknek tudomást kell szerezniük a művéről!
Teréz anya: Nincs szükségem propagandára, de elfogadom, ha adódik.
Riporter: Nem keres propagandát?
Teréz anya: Nem.
Riporter: Miért nem?
Teréz anya: Mert Isten művét a maga módján kell csinálni, és neki megvan a maga útja-módja ahhoz, hogy ismertté tegye ezt a művet. Nézze csak mindazt, ami az egész világon történik: hogyan fogadták be a nővéreket olyan helyeken, ahol soha senki nem hallott róluk, mint mondjuk éppen itt Angliában; hogyan fogadták őket itt, vagy Belfastban - pedig ott igazán szörnyű volt a helyzet -, mégis a nővérek a családi élet szerves részeivé lettek. Befogadták őket New Yorkban, Harlemben is, ahol pedig sokan mások nagyon nehéznek találják, hogy ott éljenek, vagy hogy ott tartózkodjanak akár csak egy rövid időre is. Azt gondolom, mindezzel maga Isten bizonyította be, hogy ez az ő műve.
Riporter: A következő kérdés lehet, hogy furcsán hangzik: milyen fontos Önnek az, hogy katolikus?
Teréz anya: Mindent jelent.
Riporter: Ez az egyetlen mód?
Teréz anya: Számomra az egyetlen mód, az egyetlen.
Riporter: Az egyetlen...
Teréz anya: Minden egyes ember számára aszerint a kegyelem szerint, amelyet Isten annak a léleknek adott.
Riporter: Tehát nem fontos, melyik ágához tartozunk a keresztény egyháznak?
Teréz anya: Dehogynem, az egyes ember számára ez is fontos. Ha az illető úgy gondolja és hisz abban, hogy ez az ő számára az egyedüli Istenhez vezető út, akkor ez az a mód, ahogyan Isten az ő életébe eljön. Ha nem ismer semmi más módot, de arról az egyről, amelyet követ, nincs kételye, akkor nem kell más után kutatnia, akkor ez az ő üdvözülésének a módja, így jön el az életébe Isten. De abban a pillanatban, amikor egy lélek megkapja ennek a tudásnak a kegyelmét, még többet akar majd tudni Istenről, többet a hitről, többet a vallásról - ehhez viszont már keresnie kell. És ha nem keres, akkor tévútra kerül. De Isten minden léleknek, amelyet megteremtett, ad egy lehetőséget arra, hogy szemtől szembe kerüljön Vele, és elfogadja vagy visszautasítsa Őt. Számomra ez a felelet.
Riporter: Jelentős önnek a keresztények egysége?
Teréz anya: Nagyon is jelentős, mert a keresztények a többi ember világossága... a világban élő embereké. Ha keresztények vagyunk, akkor olyanoknak kell lennünk, mint Krisztus. Azt hiszem, Gandhi mondta egyszer, hogy ha a keresztények teljességében élték volna a keresztény életet, akkor Indiában már nem volnának hinduk. Ezt várják tőlünk az emberek: hogy teljességében éljük keresztény életünket.
Riporter: Mi van a többi vallás híveivel, mint például az iszlám követőivel, a muzulmánokkal, vagy a hindukkal? Őket is ugyanúgy megáldja az Isten, és gondolja, hogy ez az áldás rajtuk keresztül is ugyanúgy működik ?
Teréz anya: Istennek megvannak a maga útjai és eszközei arra, hogy az emberek szívében működjék. Mi nem tudhatjuk, mások mennyire vannak közel Őhozzá. De cselekedeteikből mindig felismerhető, hogy rendelkezésére állnak-e Istennek, vagy nem. Mindegy, hogy valaki hindu, muzulmán vagy keresztény; az, ahogyan az életét éli, bizonyíték rá, hogy egészen az Istené-e, vagy sem. Mi nem ítélhetünk el senkit, nem bíráskodhatunk, nem használhatunk sértő szavakat. Valaki talán még soha semmit nem hallott a kereszténységről - nem tudhatjuk, hogyan jelenik meg Isten ennek a léleknek, hogyan vonzza ezt a lelket. Kik vagyunk mi, hogy bárkit is elítéljünk?
Riporter: Azt mondja ezzel, hogy nem fontos, mit hisz valaki?
Teréz anya: Nem, nem azt mondom. Az a fontos, hogy az illető hiszi, hogy a lelket Isten teremtette, hogy a lelke az Istené. Minden egyes léleknek meg kell találnia Istent a saját életében, és be kell Őt fogadnia, hogy teljesen élje az életét.
Riporter: Mi a munkájának a legnagyobb akadálya?
Teréz anya: Hogy még nem vagyunk szentek.
Riporter: Mi szomorítja legjobban az útjain?
Teréz anya: Hogy nem tudjuk egész teljességében szórni és kisugározni Krisztus szeretetét. Hiszen Isten azt kívánja, hogy az emberek - a gyermekei - boldogok és szentek legyenek.
Riporter: Tegyük föl, hogy olyan országban dolgozik, ahol azt mondják: csak akkor maradhat itt, és dolgozhat a szegényekért, ha feladja a hitét és a vallását. Mit választana? Ott tudna maradni, és segíteni a szegényeknek? Vagy inkább oda menne, ahol gyakorolhatja a vallását?
Teréz anya: A vallásomat senki sem veheti el tőlem, ezt tehát nem tudnák megvonni. Ez olyasvalami, ami bennem van. Azért ha nincs semmi más lehetőség, ha ez az egyedüli mód, ahogyan Krisztus el akar jönni ezek közé az emberek közé - sugározva nekik az életét, a szeretetét az én jócselekedeteim által, hogy így magához vonzza őket -, akkor ott maradok, és szolgálok nekik. De a vallásomat nem adnám föl. Kész lennék odaadni az életemet, de a hitemet nem.
Riporter: Hogyan hihetünk egy jó Istenben, ha annyi a szenvedés?
Teréz anya: A szenvedés önmagában nem ér semmit, de a Krisztus passiójával megosztott szenvedés csodálatos ajándék az emberi élet számára. A leggyönyörűbb ajándék, hogy részt vehetünk Krisztus szenvedésében.
Riporter: Szenvedni - ajándék?
Teréz anya: Igen, és a szeretet jele, mert az Atya bizonyságot adott erről: arról, hogy szereti a világot, hiszen a fiát adta oda, hogy meghaljon értünk. És így Krisztus életében bebizonyosodott, hogy ez ajándék, a szeretet legnagyobb ajándéka, mert a szenvedés az ő engesztelése volt a bűnökért.
Riporter: A mi bűneinkért?
Teréz anya: Igen, mindenekelőtt a mi saját bűneinkért. Ezzel megint csak ugyanoda érkezünk vissza: ha tisztában vagyunk azzal, hogy bűnösök vagyunk, és szükségünk van a megbocsátásra, akkor nagyon könnyű megbocsátani másoknak. De amíg nem vagyok tisztában ezzel, addig igen nehéz lesz azt mondanom a hozzám jövőknek: "Megbocsátok neked."
Riporter: Mit tegyek, ha szenvedés ér?
Teréz anya: Fogadja mosolyogva.
Riporter: Fogadjam mosolyogva?
Teréz anya: Mosolyogva. Ez a legnagyobb ajándékunk az Istentől.
Riporter: A mosolygás?
Teréz anya: Hogy mosolyogjunk rá, hogy legyen bátorságunk egy nagy mosollyal elfogadni mindazt, amit ad, és odaadni mindazt, amit elvesz.
(Megjelent a Manifesztum 3. számában, 1973. január 15.)