Henri Boulad: Az Egyháznak, mindannyiunknak, megtérésre van szükségünk, mindennap!
Henri Boulad egyiptomi szerzetes május közepétől ismét a magyar jezsuiták vendége, a Párbeszéd Házában tart előadásokat, lelkigyakorlatokat vezet. Látogatása alkalmából arról kérdeztük, mit tehetünk a modern világban, Európában azért, hogy az evangélium átformálja életünket és a világot körülöttünk. - Nagyon jó interjú, rdemes elolvasni!
– Fáradhatatlanul járja a világot, lelki elmélyülésre, megújulásra, megtérésre hív. Sokan hallgatják, olvassák könyveit. Hogyan lehet ezt a nagy érdeklődést folyamatosan fenntartani?
– Mindig van mondanivalóm, nem okoz nehézséget a beszéd, sőt, inkább a hallgatás okozna nehézséget. A szó felelősség. A média ma nem az igazságot mondja, tragikus módon manipulálja az embereket. Amikor az emberek az esti híradót nézik a tévében, akkor azt kapják, amit mondani akarnak nekik.
– Tanítása szerint lelki elmélyülésre van szükség ahhoz, hogy ne a manipulált valóságot lássuk. Hogyan lehet a mai világban megvalósítani ezt a szemlélődést, elmélyülést?
– Hiszek a spiritualitásban, amely mindennek az alapja. A spiritualizmus szó a lélek szóból ered. A lélek kisbetűvel az én lelkem, nagybetűvel a Szentlélek. Lelki embernek lenni azt jelenti, hogy kisbetűs lelkemet a nagybetűs Lélekbe helyezem, hogy Ő vezesse az életemet, Ő inspirálja a szavaimat. Hiszek a spiritualitásban, amely minden változásnak és az egész társadalomnak is az alapja.
Sajnos a vallásban a struktúrák, az intézmények átvették a lelkiség helyét. A vallások elveszítették a lelküket, intézményesültek, néha át is politizálódtak. Nekünk, keresztényeknek vissza kell térnünk a forráshoz, a Lélekhez, az evangéliumhoz. Néha még a szerzetesrendeknek is vissza kell térniük. Jó dolog segíteni az embereket, a szegényeket, de mélyreható reform nélkül, ha az életük csupán szociális tevékenység, a rendek el fognak veszni. Sok nemzetközi szervezet hasonló munkát végez. Én azt mondom, hogy a világnak még több lélekre van szüksége: nagyon fontos a meditáció, az imádság, és nagyon fontos az aszketizmus is. Ma a fogyasztói társadalomban minden olyan könnyű, semmit nem tagadunk meg magunktól. Bemegyünk a nagyáruházba, nincs szükségünk semmire, mégis két teli szatyorral jövünk ki. Miért? Az egyház és a szerzetesrendek is ebbe az irányba mennek el. Vissza kell térni az evangéliumi egyszerűséghez, az evangéliumi szegénységhez. A világnak megtérésre van szüksége! Az egyháznak is megtérésre van szüksége! A szerzetesrendeknek is megtérésre van szükségük! Nekem is megtérésre van szükségem, mindennap!
– Hogyan változhatunk, hogyan kerülhetjük el, hogy – amint többször megfogalmazta – középszerűek legyünk?
– A Jelenések könyve azt mondja: „mivel langyos vagy…, kezdlek téged kivetni a számból”. Amikor az egyház langyos, vagyis amikor a bor már nem bor, a só már nem só, akkor mit adunk másoknak? Ha valóban Jézus tanítványai vagyunk, ellenállásba fogunk ütközni, nemcsak az egyházon kívül, de az egyházon belül is. Jézust követni azt jelenti, hogy felkészülünk a harcra, az ütközésekre, az üldöztetésre is. Jézus azt mondta: „Ne féljetek!” II. János Pál pápa is azt mondta: „Ne féljetek!” Manapság félünk, és vattába csomagoljuk az igazságot. És amikor az evangéliumi radikalitást akarjuk megvalósítani, akkor tradicionalistának, retrográdnak bélyegeznek minket. Én Egyiptomból jöttem, ahol a monasztikus szerzetesség bölcsője van. A kopt keresztények évente kétszáz napot böjtölnek. A kopt egyháznak is van sok hibája, de ők valóban ennyit böjtölnek, radikálisan. Ez fontos: ha Jézus tanítványai akarunk lenni, távol kell tartanunk magunkat a divattól, a mai áramlatoktól.
– Hogyan érthetjük helyesen a szemlélődés és aktivitás kettősségét? Hogyan lehetünk lelki emberek, ugyanakkor tevékeny, cselekvő emberek, akik nem vesznek el saját belső világukban? Hogyan lépjünk ki a világba?
– A chicagói egyetemen diplomáztam pszichológiából, de nem gondolom, hogy a pszichológia megoldaná az ember végső problémáját. Ha nem érintjük a lélek legmélyét, semmiféle terápia nem változtat az életünkön. A gyökereknél kell változtatni. Sokan járnak pszichológushoz, mert hiányzik az életükből a végső cél. A világ ma keresi a célját: nem értelmet keres, hanem célt. És ha a vallás nem adja meg ezt, akkor nagy baj van. Sok fiatal azért veti el a vallást, mert a nyelvezete inadekvát a mai világban.
Mit jelent kilépni a világba? Ha üres vagy, mit fogsz adni a világnak? Ha nem vagy kovász, mit viszel a tésztába? Igen, menj a világba, de vajon van üzeneted, amit át akarsz adni, vagy engeded, hogy elborítson a világ? Tudni kell, hogy evangélium a világgal való szakítás, ha a világot negatív értelemben vesszük. A világnak az evangélium szerint kétféle értelme van: negatív értelemben mindazt jelenti, ami felszínes, világias; pozitív értelemben pedig az adja az értelmét, hogy Isten szerette ezt a világot.
– Mit tehetünk azért, hogy a maga valóságában lássuk ezt a világot, amit Jézus úgy szeretett? Sokszor csak a saját kis világunkat látjuk, nem indulunk el mások felé…
– Szociális és karitatív tevékenységünknek sokkal mélyebben kell gyökereznie, nem lehet pusztán filantrópia. Ahhoz, hogy szeressünk, túl kell lépnünk saját egónkon. A világunknak, a pszichológiánknak az a célja, hogy felépítse az egót: ez jó, fel kell építeni, de aztán le kell rombolni. Ezt vallják a hinduista bölcsek is…
– Újra a vértanúság korában élünk. Mit tanulhatunk a kopt keresztény és más, közel-keleti, ázsiai mártírok hitéből?
– Először is fontos leszögezni, hogy le kell leplezni az erőszakot. A keresztény ember nem azért vállalja a mártíromságot, mert meg akar halni. Az erőszak ellen elsősorban harcolni kell, és amikor nincs más lehetőség, akkor jön a mártírhalál. Jézus harcolt az ellenségei ellen, de ők győzedelmeskedtek. Ám a bukása a világ üdvére volt. Hiszek a szenvedés, a halál, a kereszt erejében. Sokszor mondják nekem is: „Túl sokat beszélsz, meg fogunk ölni.” Azt mondtam, hogy akkor mártír leszek. Nem keresem a vértanúságot, nem szeretnék mártírként meghalni, de az igazságért harcolni fogok. A harcom az emberért folytatott harc. Végső soron az emberért küzdök, és azért vagyok ellene a mai áramlatoknak, mert az embert nyomják el.
– Merre indulhatunk, ha szeretnénk tenni valamit azért, hogy a pénz uralma alatt álló Európa visszataláljon a lelkéhez, ahogyan könyveiben megfogalmazta?
– Újra kell gondolni az egyházat. Az intézményeknél, a ceremóniáknál, a keretnél fontosabb, hogy az egyház a nép. Fel kell fedezni az egyház emberi dimenzióját, hat-nyolc-tíz tagú csoportokat kell alkotni, amelyek rendszeresen találkoznak, hogy töltekezzenek, imádkozzanak, beszélgessenek a lakásokban, magánembereknél. Ha van köztük pap, lehet misét is tartani.
A nők szerepe ma az egyházban jelentéktelen, de én azt hiszem, hogy az egyház és a társadalom a nőkön keresztül fog megváltozni. Ezt is megfogalmaztam a XVI. Benedek pápának 2007-ben írt levelemben, és még sok mást: újragondolni a plébániákat, újragondolni a papságot, a tekintélyt, megtalálni azt a nyelvezetet, ami a ma emberének szól. A Coca Cola vagy az IBM azonnal tanácskozást hív össze, ha van egy megoldandó probléma, az egyház pedig évtizedeket tölt azzal, hogy elismerje, hogy van valami baj.
– Mit tehetünk mi, hétköznapi emberek azért, hogy az evangélium terjedjen a világban?
– Az egyház induljon el az emberek felé. Meg lehet hívni a szomszédokat a kis csoportjainkba, ki kell lépni a szűk környezetből. Ugyanakkor dialektikus kapcsolat van a nyitottság és a zártság között: nem tudunk a társadalomban élni, ha nem vagyunk képesek egyedül lenni. Aki mindig a társadalomban él, feloldódik. Aki mindig egyedül van, magába zárkózik. A mai ember képtelen egyedül maradni önmagával. Azonnal előveszi az iPadjét, a telefonját, leül a televízió elé. Meg kell tanulni egyedül lenni képek, hangok, újságok nélkül. Egyedül, naponta fél órát, csak önmagammal és Istennel. Ez fegyelmezettséget igényel. Ki tudja ezt megvalósítani? Szükségünk van a csoportokra. Ha egy csoportnak megvan a szabálya, rendje, az keretet ad az embereknek. Szükségünk van támaszra, egyedül nehéz, túl sok nyomás van rajtunk.
A Muzulmán Testvériség alapítójának az volt az elve, hogy kis sejteket hozzanak létre, a lakásokban, az iskolákban. Nekünk ott van a nagy egyház, de vannak-e kis sejtjeink? Ők meg vannak győződve az üzenetükről és a küldetésükről. A keresztény ember már nincs meggyőződve. Miért? Mert az egyház nyelvezete már nem ad választ napjaink valós kérdéseire. A prédikációk, előadások szóhasználata érthetetlen a ma embere számára. Tudunk-e más nyelven beszélni? Mit jelent, hogy a vére által megváltott? Mit jelent a kereszt, a megtestesülés, a Szentháromság? A hitnek párbeszédben kell lennie az értelemmel: az egyház kezdetektől párbeszédet folytatott a hit és az értelem között. Szent Péter első levelében azt mondja a keresztényeknek: „Legyetek mindig készen arra, hogy mindenkinek megfeleljetek, aki csak kérdezi, mi az alapja reményeteknek.” A hit és az értelem is Istentől van. Ne féljünk, ne védekezzünk, hanem mélyítsük el hitünket, vessük alá kritikának, legyünk készek elfogadni mások kérdéseit.
– Az egyház ugyanakkor vértanúin keresztül radikális választ is ad a hitéről. A nyugati ember életéből hiányzik ez a dimenzió?
– A Közel-Keleten, Ugandában, Indiában élnek mártírok, de a Nyugat mindent relativizált. Már nem küzdünk az igazságért, az elveinkért, nincsenek irányelveink, kapaszkodóink. Ki áll készen arra Nyugaton, hogy meghaljon az elveiért? Ha a Nyugat rá tudna mutatni a rosszra, akár a saját életünk árán is, akkor beszélhetünk itt is vértanúságról. Jézus az igazság védelmében halt meg, tanúságot tett az igazságról. „Aki igazságban jár, hallgat a szavamra” – mondta. Fel kell gyűrnünk az ingujjunkat, és fel kell készülnünk a harcra. Az emberért, az értékekért harcolunk.
Fotó: Lambert Attila
Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír
