„A ti Istenetek megvédte a falunkat” – egy nepáli magyar önkéntes beszámolója
Az első nepáli jezsuita, Paudel Tek-Raj pappá szentelése április 25-én, a földrengés napján zajlott, Katmandutól mintegy kétszáz kilométerre keletre, szülőfalujában, Okhaldungában. A Párbeszéd Háza tette közzé Szabó Gergő önkéntes helyszíni beszámolóját.
A földrengésben összeomlott tiplingi jezsuita misszió épülete másfél éve
Szabó Gergő önkéntesként három hónapot töltött Nepálban, erről egy előadásban beszámolt a Párbeszéd Házában. A szentelendő Paudel Tek-Raj barátjaként ott volt a szertartáson is. Így írt blogján a napról:
„Az atyák a szentelési mise előtt a zenészekkel körbementek a falun, aminek hallatlan jelentőségét akkor még nemigen tudtuk felfogni. Henrik, aki maga is a menetben volt, mesélte, hogy mikor a fúvósok megfújták kürtjeiket, határozottan Jerikó jutott az eszébe.
Kilenc órakor ünnepélyes bevonulással kezdetét vette a szertartás. A jezsuita növendékekből és a vendég nővérekből álló kórus kiváló énekes-zenés kíséretet adott. Ebben a faluban ez az ünnepség igen nagy dolognak számított; főleg, hogy itt szinte mindenki hindu. Természetesen mindenki itt volt a környékről. Teljes volt a liturgia is, még a mindenszentek litániája sem maradt el, amit nepáli nyelven most először hallottam. (…)
Tíz perc telhetett el a záró áldás és a papi csoportkép elkészítése után, mikor az atyák éppen visszatértek az udvarra, hogy a hamarosan kezdődő kulturális programot közösen élvezhessük. Egyszerre fura rezgést éreztünk a lábunk alatt. A remegés erősödött, és számomra másfél másodperc alatt világossá vált, miről van szó. Félelmetes volt. Szinte hullámzott a lábunk alatt a föld. A mellettünk lévő kétemeletes, félkész vasbeton szerkezet táncolt, mintha gumiból lett volna. A rajta bámészkodó gyerekek és egy-két anyuka riadtan nézett erre-arra. Akik alul voltak, kiszaladtak, de az emeleten lévőknek erre nem volt lehetőségük. A kőfalak egy része leomlott, de szerencsére nem volt ott senki, és a betonszerkezet is kiállta a hosszú másodpercekig tartó rengéseket. A föld megnyugodott, az ünneplő falubéliek pedig azonnal elrohantak, hogy megnézzék, mi történt az otthonaikkal. Mi az iskolaudvaron maradtunk, ahol minden vendég lázas telefonálásba kezdett, mert egy ideig még működött a mobilhálózat. A kulturális program persze elmaradt. Kellett egy kis idő, de aztán úgy tűnt, megnyugodtak a kedélyek, lassan az ebéd is megkezdődött, mert az nem maradhatott el.
Az étkezés után odajött hozzánk egy helybéli fiatalember, és tört angolsággal a következőt mondta:
„Én hindu vagyok, ti pedig keresztények, és a ti Istenetek megvédte a falunkat. Mindenki itt volt az ünnepen, és ezért senki sem halt meg ebben a faluban a földrengés miatt. Soha nem fogjuk ezt elfelejteni. Nagyon hálásak vagyunk, hogy itt vagytok.”
Cap Miller atya
Megindító volt ezt hallani, és később, mikor körbejártuk a falut, meg is értettem, miért mondta ezt. Nagyon sok házban omlottak le falak, és tíz-tizenöt ház teljesen összedőlt, de a faluban senki sem sérült meg. Látva a romokat, belegondolni is szörnyű, hogy mi történhetett volna, ha a falu apraja-nagyja nem az iskola udvarán tartózkodik. Az imént idézett vélekedést egyébként az egész falu osztotta. Ez többször, több helyről is megerősítést nyert.
Furcsa ezt leírni, de egy ilyen szörnyű katasztrófának is vannak sajátos nézőpontjai, melyek nagyon mélyen hatottak a jelenlévőkre. Különleges módon adott nyomatékot az Úristen ezen a helyen és ebben az időben Tek testvér szentelésének.
A romok körül csak lassan kezdődött meg a munka. Láttam egy olyan családot, akik csak ültek szótlanul az összeomlott házuk mellett. Néhány helyen ponyvát feszítettek ki, és alatta készülődtek az éjszakára. Mint mindig, most is a legszegényebbeket érte a legnagyobb csapás, mert az ő házaik eleve rozogák voltak, nem is csoda, hogy ezek omlottak össze. Közben azért kétóránként érkeztek a kisebb-nagyobb utórezgések is. Félelmetes érzés, hogy újra és újra megmozdul a föld. Szerencsére egyre gyengébb és rövidebb volt a remegés. Kiderült estig az is, hogy az igazi baj Katmanduban történt, mert az epicentrum a fővárostól nem messze volt. A fővárost lezárták, az ünnepről sokan szerettek volna még a szombati nap hazamenni, de ez nem volt lehetséges. Az indulást áttették vasárnap hajnalra.
Tek első szentmiséje családi házuk udvarán
Korábbi szállásadónktól elköszöntünk, mert éjszakára Tek családjának házába kaptunk meghívást. A lefekvés előtt bensőséges hangulatú együttlét volt a családdal. Itt volt az idős Cap (Casper) Miller atya is, így aztán nepáli, magyar és ohiói (Cap onnan származik) énekek is felcsendültek a meredek hegyoldalon álló kis nepáli házikó esti homályában. (…) Megpróbáltunk aludni, ami a fáradtság ellenére sem volt könnyű. Az újra és újra érkező utórezgések nyugtalanító tudatát nemigen lehet kitörölni. Azért végül sikerült elaludnom. Éjszaka még egy-egy rezgés felébresztett, kétszer is majdnem kiugrottam a ház kis ajtaján, de mire nekilendültem volna, mindig abbamaradt a rengés. Így telt a földrengés utáni első éjszaka.”
Fotó: Sajgó Szabolcs SJ, Szabó Gergő
Magyar Kurír
