Teréz 500
500 évvel ezelőtt, 1515. március 28-án született Avilai Szent Teréz. Török Csaba teológus írását közöljük a nagy kármelita szent életéről és életművéről.
A nagy angol konvertita, Gilbert Keith Chesterton írta: „Teréz nem a katolikusoké, Teréz az egész emberiségé.” Ki is volt ez a 16. században élt kasztíliai apáca, aki ilyen elismerésre serkentett egy négyszáz évvel később élt írót, gondolkodót, akiben a sarutlan kármeliták alapítónőjüket, a spanyolok irodalmi nyelvük egyik megteremtőjét s védőszentjüket, a katolikusok közössége pedig egyháztanítót és szentet tisztel?
Teresa Sánchez de Cepeda D’Ávila y Ahumada pontosan ötszáz évvel ezelőtt, 1515. március 28-án látta meg a napvilágot Ávila városában. Családja története egybeforrott a reconquista utáni egyesült Spanyolország olykor fájdalmas sorsával. Apai nagyapja, Juan Sánchez de Toledo egyes kutatások szerint keresztény hitre áttért zsidó (marrano) volt, aki az inkvizíció zaklatásai miatt hagyta el a kasztíliai fővárost, s telepedett le északabbra, Ávilában. Itt biztos kézzel vezette előre családját, amely meggazdagodott olyannyira, hogy a Szent édesapja, Alonso Sánchez de Cepeda lovagi címre tett szert, elismert tagjává vált a helyi társadalomnak. Jósága, szegények iránti nagylelkűsége és bőkezűsége közismert volt. Teréz édesanyja, Beatriz de Ahumada y Cuevas nagy szeretettel nevelte harmadszülött gyermekét a hitre, rengeteget mesélt neki a szentek életéről. A kislány így hamar lelkessé vált: hétévesen rávette a bátyját, Rodrigót, hogy keljenek útra, menjenek el a mórok földjére, s ott legyenek vértanúvá. A gyerekeket nagybátyjuk érte utol az országúton – a mai napig kőkereszt jelzi a helyet, ahol a hagyomány szerint a leányt Ávilába hazatérítő rokoni pofon elcsattant. Teréz édesanyjától nemcsak a vallásos lelkületet, de a kivételes intelligenciát és eltökéltséget is örökölte, amely nem egyszer gondot is okozott számára, hiszen a 16. század férfiaktól uralt spanyol világában nem volt könnyű sorsa egy átlag feletti szellemi képességekkel rendelkező fiatal lánynak, aki apja komoly vendégeit is össze tudta zavarni kifinomult, értő kérdéseivel.
A család életéből nem hiányzott a szenvedés: bátyja csatatéren való eleste után tizennégy éves korában Teréz az édesanyját is elvesztette. A gyász, a szív fájdalma fordította Szűz Mária felé, akiben mindig különös szeretettel tisztelte égi édesanyját, aki egy életen át kísérte, segítette, oltalmazta őt. A kamaszkornak ebben a nehéz időszakában a földi édesanya elvesztése súlyos teherként nehezedett a későbbi Szentre: a mai fogalmak szerinti „ponyvairodalom” olvasásában lelte örömét, s túl sokat kezdett foglalkozni kinézetével (hiszen szépségét is örökölte Beatriz de Ahumadától). Végül az ágostonos nővérek nevelésére bízták, ahol fontos útmutatásokat nyert, ugyanakkor ráébredt, hogy mindkét előtte álló lehetséges úttól fél: úgy a szerzetesi elköteleződéstől, mint a házasságtól. Ezt az életszakaszt egy súlyos betegség zárta le, melynek következtében haza kellett térnie.
1536-ban súlyos válságot élt át Teréz, amihez nemcsak belső útkeresése, de újabb családi gyásza is hozzájárult: bátyja, Rodrigo elhunyt egy újvilági csatában, a mai Chile területén. Ekkor döntötte el, hogy belép a Megtestesülésről nevezett kármelita kolostorba. Édesapja azonban ellenezte ezt az elhatározást, így végül akkor tizenöt esztendős Antonio öccsével együtt szöktek el otthonról. Don Alonso végül hosszas tárgyalások után belenyugodott abba, hogy lánya a kármelita nővérek között élje le életét.
A fiatal szerzetes nővért nem sokkal a rendbe való belépése után súlyos betegség sújtotta, állapotát az orvosok reménytelennek ítélték. Végül azonban lassacskán felépült. Ebben az időszakban egyre mélyebb lelki kapcsolat alakult ki közte és édesapja között. Teréz eddigre már, egészen intuitív módon, elsajátította a belső imádság alapjait, s ezekre megtanította don Alonsót is, akit végül – egy időre elhagyva a kolostort – halálos betegsége idején a végsőkig segített. A fájdalmakkal küzdő férfit azzal vigasztalta, hogy Krisztus így akar részt adni neki szenvedéséből.
Teréz életének nagy fordulatára 1554–1555-ben került sor. Ekkor a szenvedő Krisztus képe előtt teljesen átérezte a szeretetet, amelyet Isten érez iránta, s a szeretetet, amellyel ő válaszolhat az Úrnak. Megváltozott az élete: az időtöltéseket visszaszorította, egyre elkötelezettebbé vált az imában, olvasva Szent Ágoston Vallomásait ösztönzést nyert saját életének megújítására. Ekkor kezdődtek meg misztikus élményei, amelyeket akkori gyóntatója ördögi behatásoknak vélt. Isten szeretetének megtapasztalása, a saját hivatás egyre világosabb feltárulása együtt járt a szenvedések, az elutasítások, a vádak és a meg nem értések egész sorával. A jezsuita atyák tanácsai, az Alcantarai Szent Péterrel való találkozás segített neki abban, hogy letisztázza belső indításait, mind jobban megértse az Istentől kapott ajándékokat. Így bontakozott ki szemei előtt a nagy küldetés: a tökéletességre törekvés. Sokáig kereste az Úr akaratát, s csak az abban való megbizonyosodás után vállalkozott arra, hogy 1562-ben megalapítsa az első sarutlan kármelita kolostort, amelyet Szent József oltalma alá helyezett. Ami erre következik, az már rendtörténet.
Teréz 47 éves a Szent József-kolostor kapuinak megnyitásakor – az erre következő évek alapításai behálózzák az akkori Spanyolország jelentős részét. A korabeli viszonyok között már előrehaladott korúnak számító alapító anya nem pihen: nappal végzi a rendi vezetéssel összefüggő feladatokat, felügyeli az építkezéseket, törődik a nővérekkel, tervez és vezet, éjszaka pedig leveleket ír, összeállítja nagy hatású műveit, mint az Önéletrajz, A tökéletesség útja, A belső várkastély és az Alapítások könyve. Erő, lendület, de legfőképpen hiteles és megdöbbentő életszentség árad belőle. Kortársait, még ellenzőit is lenyűgözi személye és műve, mivel valóban valami emberfeletti mozgatja őt. Eközben mégsem vész el a világ zivataraiban, megőrzi lelki belső békéjét, csendjét, összeszedettségét, a kifelé ható energiák nem pusztítják el, inkább megerősítik a belső embert, aki oly sokak tanítója lesz Lisieux-i Kis Szent Teréztől Szent Terézia Benediktáig, polgári nevén Edith Steinig.
Boldog VI. Pál pápa iktatta az egyháztanítók sorába. Ez alkalomból így emlékezett meg róla: „…elhatározta, reformátori szellemmel behatol az őt övező világba, hogy értelmet, harmóniát, keresztény lelket adjon neki. Ávilai Szent Teréz öt évszázad távolából továbbra is hátrahagyja lelki küldetésének, katolicitásra szomjazó lelke nemességének, minden földi érzülettől mentes szeretetének nyomait, hogy teljességgel az Egyháznak adhassa magát.”
Török Csaba/Magyar Kurír
