A DNS-vizsgálatok szerint Petőfi nyugodott a barguzini sírban
Mivel a legkézenfekvőbbnek tűnő lépéshez, Hrúz Mária csontmaradványainak exhumálásához a hatóságok nem járultak hozzá, a Megamrov Petőfi Bizottság szakértői felkutatták a nagy költő ma is élő leszármazottait, hogy összehasonlító DNS-vizsgálatot végezhessenek ... az eredményt március 13-án tették közzé:
Petrovics István és Hrúz Mária oldalági rokonai hajlandóak voltak a genetikai vizsgálatok elvégzéséhez szükséges mintaadásra. A mintákat a Megamorv Petőfi Bizottság kínai genetikusokkal vizsgáltatta meg. (Napjainkban a Petrovics-Hrúz vonalnak mintegy ötven leszármazottja él.) Li Csengtao, a kínai igazságügy minisztérium által megbízott kutatóközpont igazgatója március 13-án, a Megamorv Petőfi Bizottság által szervezett sajtótájékoztatón bejelentette, hogy a rokonok vérmintái, valamint a barguzini 7. számú csontvázból nyert minta összehasonlító DNS-vizsgálata 99,2- 99,9 százalékos egyezést mutat. A kínai szakértők szerint a vizsgálat alapján kétség kívül megállapítható, hogy a csontváz Petőfi Sándoré. (origo.hu)
És ahogy mi látjuk: Petrovics kérése
Fehér Samu irodalomtörténész a Petőfi u. 48. szám alatt lakott. Tudatosan választotta ezt az egyébként nem túl népszerű városrészt, de nem az alacsony ingatlan-árak miatt, hanem mert Fehér Samu egyetlen és örök szenvedélye Petőfi Sándor, a költő és hős volt. Őérte áldozta életét, közé és félistene közé semmi más, asszony, gyerek, pénz vagy talmi siker sem férkőzhetett. Lakása múzeum volt, telve Petőfi-relikviákkal. Kincsként őrizte a „széket, amin Petőfi Sándor a Talpra magyart írta”. Csakis ünnepnapokon és hőse születésnapján (január 1-én, pezsgőt bontva, így szerény kettesben egyedül) ült rá, ilyenkor különösen is eggyé forrottnak érezve magát példaképével.
Egész életművét a költőnek szentelte. Nagymonográfiája irodalomtörténészi körök-ben alapműnek számított, s ha a „segesvári hős és vértanú” (by Fehér Samu) valahol szóba került, őt hívták szakértőnek a tévéműsorokba.
Aznap éjjel nem jól aludt. Végül kénytelen volt felkelni az ágyból és kibo-torkálni a fürdőszobába. Kézmosás közben arcát szemlélte. Még mindig fiatalos, komoly, értelmes - állapította meg -, és egyfajta férfias bölcsesség sugárzik róla. Szobájába visszatérve döbbenten hőkölt hátra az ajtóban. Féltve őrzött Petőfi-székén egy férfi üldögélt keresztbe tett lábbal. Alacsony, keskeny vállú emberke, kis kecskeszakállal. Valahonnan ismerős volt, de meg nem tudta volna mondani, honnan.
- Ki maga? És hogy kerül ide? És hogy merészel…
- Petrovics. Alexander Petrovics.
- Mint a barguzini? A hamis Petőfi?
- A barguzini, kérem tisztelettel, és valódi Petőfi, ámbár megszoktam a Petro-vicsot. Szólítson nyugodtan így.
- Ugyan kérem, ne szórakozzon velem! Petőfi Sándor halott, azóta eltelt több mint százötven év! És egyébként is, a barguzini halott az nő volt! Hogy képzeli…
- Kérem szépen, nem volt nő, a saját csontvázamat csak felismerem! Meg hát a síromra is a nevem volt írva, az Alexander Sándort jelent, tudja, mint Nagy Sándor! Férfi sírból nőt kivenni? Ugyan már!
Tudom én, hogy zavarkodok itten, de nem volt nyugovásom odafent, érti ugye, mégis csak az igazság a legfontosabb!
- Miféle igazság? – Szegény Fehér Samu már reszketett a feszültségtől. – Az igazság az, hogy maga egy gazember, aki betört ide hozzám, leült arra a székre, amire soha, de soha nem ülhetett rá senki más, csak… és össze-vissza beszél nekem. Azonnal takarodjon, vagy hívom a rendőrséget!
- Kérem, az most úgysem menne, éjszaka is van, aztán meg amire ideérnének én úgyis elmondom amit akarok és már el is tűnök! Ön itt állna a rendőrökkel egy üres lakásban – hát megéri ez? Inkább nyugodjon meg kissé és hallgasson végig!
Samu szeme tétován röppent a telefon felé, nyúlt is volna érte, de valahogy mégsem tette. Lezökkent az ágy szélére és csüggedten bámult látogatójára:
- Mondja, mit akar? Pénzem nincs. Tudja, az irodalomtörténészeket nem fizetik túl, nem egy kurrens szakma. Arról a székről pedig álljon fel, az pótolhatatlan érték!
- Ez a szék? Tizenkettő egy tucat, nekem is ilyen volt. Nem érdekes - csak hallgasson végig, kérem!
A kis férfi izgatottan fészkelődött a széken.
– Csak hallgasson végig. Én tényleg Petrovics vagyok, azaz Petőfi. Tudja, nagy hibát követtek el, amikor kihantolták a síromat, én addig egész szép nyugodtan feküdtem ott, na de utána! Először is, nőként azonosítottak…
- A medencecsont, megmondta az antropológus, hogy női csípő…
- Ugyan már, nézzen rám! Így írtak le már a kortársak is:: keskeny váll, széles csípő, no meg a farkasfogak… kissé nőies alkat, tudom én, nem voltam egy díjbirkózó sosem!
- És mégis, hogyan került volna oda, Szibériába?
- Ahogy a többiek. Vittek. Harmad-osztályú szállítás, negyedosztályú kiszolgálás – de legalább éltünk. Nézze, nekem akkor már válságban volt az egész életem. El kellett volna tartani a családomat, de a költői pálya befuccsolt, a lapok a háborús viszonyok között megszűntek, s ami volt, az se fizetett. Anyagi csőd, művészi válság, házassági csőd, ön tudja a legjobban, hogy megromlott a kapcso-latunk…
- Kérem, erről nem beszéltünk nyilvánosan, legalábbis nem ilyen erőteljesen. Mégis, a tisztelet, a dicsőség…
- Ugyan, kérem, dicsőség. Fiatal voltam, hajszoltam, aztán mire jutottam vele? Márciusban hős voltam, áprilisban még tanú, de májusban már a kutyát se érdekeltem. Csak egy krakéler ifjú, az voltam Kossuth sze-mében, és tudja mit? Igaza volt! Még jó, hogy Bem tábornok befogadott, igaz, ő mindenkit befogadott, így lettem őrnagy, vigyázott is rám, de minek? Én akkor már menekültem. Alkotói válság, házassági válság, anyagi válság – mi jöhet még?
- A segesvári csata, a hősi rárontás az ellenségre!
- No igen, volt ilyen. Aztán meg a rabszíj. Elkaptak, hát nem nyilvánvaló? Ugye, hogy sohasem találták meg a holttestemet?
- Az nem jelent semmit!
- Nekem akkor mindent jelentett. Az életet. No, nem valami nagy életet, de mégiscsak életet. Szibéria nagy terület, onnan eljönni nem lehet csak úgy, aztán meg már nem is akartam. Tudja, ez egy új lehetőség volt nekem. Nem kellett már hősnek lennem, csak túlélőnek. Aztán meg, nem csak franciául tudtam, de ismertem a szláv nyelveket is, mégiscsak tót szüleim voltak. Hamar pozícióba kerültem, fordítottam, segítettem, megszerettek a többiek. Nem a verseimért, azok már nem voltak sehol, hanem önmagamért. Éltünk. Lett feleségem is, aranyos asszonyka, engedelmes, hűséges, neki nem a nagy költő kellett, nem egy szerep, hanem csak én, a Petrovics. Tudja, boldog voltam ott. Fázós, boldog ember, gyerekekkel.
Fehér Samu összehorgadva ült az ágy szélén, úgy hallgatta a képtelen történetet. Csak annyit tudott kérdezni:
- És most mit akar tőlem?
- Hogy tegye ezt közzé. Rehabilitáljon engem!
- Én? Ezt nevezi maga rehabili-tációnak? Hiszen ez megcsúfolása mindannak, amiben eddig hittünk! Amiben én hittem, ami az életem műve, ami…
Alexander Petrovics ezt már nem hallotta. Talán az ideje járt le és mennie kellett, talán csak nem tudott mit kezdeni a magát sajnáló férfival. Felkelt a székről, kiment az ajtón és úgy eltűnt, mintha ott se lett volna.
De ott volt-e egyáltalán? Fehér Samu ült az ágy szélén és ezen töprengett. Nézett maga elé, nézte személyes Petőfi-múzeuma tárgyait, nézte moccanatlanul. Nem evett, nem ivott három napon keresztül, levegőt is egyre kevésbé vett, végül már az se kellett neki. Minek? Amit hallott, azt kimondani nem lehet. Nem volt már Samunak élete, nem kellett a levegő se.
Két hét múlva találtak rá, amikor a szerkesztőségből keresték. Még akkor is ott ült az ágy szélén, kiszáradva, arcát a legendás szék felé fordítva. A halotti megemlékező beszédekben pályatársai arról biztosították a megjelent gyér számú hallgatóságot, hogy Fehér Samunak, a kiváló irodalomtörténésznek bizonyára boldog halála lehetett. Csendben elszunnyadt kedves tárgyai között, valószínűleg utolsó pillanataiban is hősére, Petőfi Sándorra gondolva.
(Szerző: Sípos (S) Gyula. Megjelent a Kisvárosi történetek című kötetben.)
Hozzászólások
Érdekes, hogy Petőfi költői alakja és a történelmünk azon szakasza erősen különbözik.
Petőfit szeretjük, a szabadságharc veszteségeit pedig szenvedjük.
Kedves tanítóm erősen kijelentette, kötelezett minket, a történelem eseményeit meg kell ismerni, vagyis tanulni, mondja a tanerő.
Egy gondolat bánt engemet:
Ágyban, párnák közt halni meg!
Lassan hervadni el, mint a virág,
Amelyen titkos féreg foga rág;
Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál,
Mely elhagyott, üres szobában áll.
Ne ily halált adj, istenem,
Ne ily halált adj énnekem!
Legyek fa, melyen villám fut keresztül,
Vagy melyet szélvész csavar ki tövestül;
Legyek kőszirt, mit a hegyről a völgybe
Eget-földet rázó mennydörgés dönt le...
Ha majd minden rabszolga-nép
Jármát megunva síkra lép
Pirosló arccal és piros zászlókkal
És a zászlókon eme szent jelszóval:
„Világszabadság!”
S ezt elharsogják,
Elharsogják kelettől nyúgatig,
S a zsarnokság velök megütközik:
Ott essem el én,
A harc mezején,
Ott folyjon az ifjui vér ki szivembül,
S ha ajkam örömteli végszava zendül,
Hadd nyelje el azt az acéli zörej,
A trombita hangja, az ágyudörej,
S holttestemen át
Fújó paripák
Száguldjanak a kivivott diadalra,
S ott hagyjanak engemet összetiporva.
Ott szedjék össze elszórt csontomat,
Ha jön majd a nagy temetési nap,
Hol ünnepélyes, lassu gyász-zenével
És fátyolos zászlók kiséretével
A hősöket egy közös sírnak adják,
Kik érted haltak, szent világszabadság!
(Pest, 1846. december.)
Petőfi Sándor- Jövendölés utolsó sorok: "Anyám, az álmok nem hazudnak;
Takarjon bár a szemfödél:
Dicső neve költő-fiadnak,
Anyám, soká, örökkön él."
Kecskemét, 1843. (március 5-e előtt)
Szerintem ez az igazi Petőfi!
A cikk hozzászólásainak RSS-csatornája.