Római főrabbiból ferences szerzetes
Israel Zoller 1881-ben Galicia-i zsidó családban született, ötödik gyermekként. Legjobb barátja révén találkozik a feszülettel. A gyermek gondolkodott. Izaiás könyvében szereplő Isten Szolgájáról olvasott. Közben kereste az összefüggést a keresztre feszített Jézussal: Ez a Keresztrefeszített csakugyan Isten szolgája?
12 évesen tanul és tanít. Titokban olvassa az Újszövetségi szentírást, melyben megérezte a szeretet evangéliumát. Halott édesanyja mellett meggyújtotta a „tiszteletadás fényét, a lángkoronát” és a hatodik boldogságot ismételgette: boldogok a tiszta szívűek, mert meglátják az Istent (Mt 5,8). Bécsben és Firenzében tanul. Filozófiából doktorál. Elvégzi a rabbiképzőt, ahol teljes szívvel az Istent kereste. 1911-ben Triestben rabbi-helyettes. Megnősül, születik egy kislányuk. Sok kellemetlensége van, menedéke a Szentírás: „leginkább Izaiás, Jób, Jézus, Pál alakja vonzott…”
1917-ben Zoller rabbi otthonát súlyos gyász érte, felesége meghalt. „Hiába igyekeztem nyugtalanságomat intenzív tudományos munkába fojtani… Hirtelen, anélkül, hogy észrevettem volna, az asztalra tettem tollamat és – mintha eksztázisban lettem volna – elkezdtem Jézus nevét ismételni… Egész lelkem kiáltotta: Krisztus, ments meg! Nyugtalan maradtam addig, amíg meg nem láttam Őt, mint egy hatalmas képet kereten kívül, a szoba sötét sarkában. Tökéletes lelki békét éreztem. Az Ószövetségi Szentírás birodalmának végső határához érkeztem. Ezt mondtam magamnak: nem volt-e Jézus népem fia? Nem volt-e lelkének lelke?” Zoller rabbi senkinek sem beszélt róla.
1920-ban Trieszt főrabbijává nevezik ki. Újra nősül. Ekkor születik második kislánya, Miriam. Vallástörténeti és biblikus tanulmányokat ír. 1933-ban felveszi az olasz állampolgárságot és az előírásoknak megfelelően családi nevét Zolli-ra változtatta. A növekvő zsidóellenesség miatt szenved. Megfosztják olasz állampolgárságától és az egyetemi katedrától. Ugyanakkor azonban - 1940-ben – a római izraelita közösség meghívta főrabbinak és a rabbiképző rektorának. A főrabbi a békét hirdeti, de a háború már odaért.
Európa lángokban állt. 1943. szeptember 8-án a német csapatok elárasztották Rómát és megkezdődött a kilenc hónapig tartó könyörtelen megszállás. Zolli főrabbinak világos képe volt a nácik viselkedéséről. Értesül, hogy küszöbön áll a zsidóság olaszországi üldöztetése. Családját keresztény jó barátaihoz menekítette. Ő visszatért állomáshelyére. A Gestapo elől a külvárosban rejtőzködik. Rómában a deportáltak száma 291000. Néhány ezer zsidó a Vatikánba menekült.
Egy héttel Róma megszállása után a németek megsarcolták a zsidókat. Letartoztatási és túszszedési fenyegetéssel egy nap alatt 50 kg aranyat követeltek. Éjjel, lopva, barátja hozta a hírt, hogy csupán 35 kg aranyat sikerült összegyűjteni. „Lenne szíves a Vatikánba menni, mondta a küldönc – és kölcsönért folyamodni. - Azonnal induljunk! – válaszolt a főrabbi, úgyis vagyok öltözve, mint egy koldus!” A Vatikánt a Gestapo őrizte, de a főrabbi karbantartó mérnökként ellenőrző munkára jelentkezett a szent Anna kapunál. A főrabbi eljutott az államtitkárságig, s ott a kincstárnok és egy prelátus fogadta. – Az Újszövetség nem hagyhatja cserben az Ószövetséget, mondta. – Kérem segítsenek! Biztosítékként csak magamat ajánlhatom, de mivel szegény vagyok, a világ zsidósága fizeti adósságomat.
A kincstárnok rövid időre eltűnt, felkereste XII. Piusz pápát (azt a pápát, aki a zsidókat mentette, és akit némely zsidók támadnak). A pápa azonnal segített. A kincstárnok rövid várakozás után a szükséges arany mennyiséget összekészítve átadta a főrabbinak. Róma főrabbija egy papírkára ezt írta: átvettem 15 kg aranyat a zsidóság nevében és aláírta. Búcsúzáskor ennyit mondott a főrabbi: Kérem, köszönje meg nevemben Őszentségének”.
A főrabbi élte az üldözöttek életét: éhezett és fázott, magára hagyott volt és elfeledett. A megszállás utolsó hónapjait egy szegény keresztény családnál töltötte. 1944. június 4-én az amerikaiak bevonultak Rómába. Egyben a főrabbit visszahelyezték székébe és tisztségébe. A kiengesztelődés ünnepét Zolli főrabbi vezette két segédjével. Az imádság és ének közben valami ködféle vette körül. Hirtelen végtelen mezőt látott. A zöld növényvilág közepén ott állt Krisztus fehér köpenyben. Feje fölött kék ég ragyogott, és a látvány kimondhatatlan békét árasztott. Ugyanekkor hangtalanul szólt szívében egy hang: utoljára vagy itt! Aznap este a főrabbi hazament, amikor belépett feleségéhez, felesége így szólt: Ma, amikor a Torah előtt állt, láttam maga mellett Jézus Krisztust. Fehér volt. A kezét a fejére tette, és megáldotta magát. Ebben a pillanatban lányuk, Miriam kiáltott: Jézus Krisztusról beszéltek. Ó papa, tudod, hogy ma éjjel róla álmodtam. Nagyon nagy volt és nagyon fehér… Zolli főrabbit ezek az egybeesések szíven találták. Néhány napig gondolkodott, aztán egyértelműen döntött: a zsinagógában már nincs helyem. Telefonon időpontot kért egy paptól és így szólt hozzá: Tanítson. Szeretnék megkeresztelkedni.
1945. február 13-án keresztelték meg feleségével együtt. Miriamot pedig a rákövetkező évben. Az Izrael nevet Eugenio-ra változtatta, XII. Piusz iránti tiszteletből. E gesztussal köszönte meg a Pápa zsidóknak nyújtott segítségét, hogy klauzúrás kolostorok pincéjében, plébániákon, templomokban rejtegette. Másnap a házastársak áldoztak és néhány nap múlva a Gergely Egyetemen bérmálkoztak.
Zolli Assisi szegényének példáját követte, amikor mindenét a zsinagógának átadta és 1946. október 3-án felvette a ferences harmadrendet. Élete utolsó tíz éve nem volt sorstalanság, mert tanított és tanúságot tett Jézus Krisztusról. Átköltözése is csodálatos. 1956. március 2-án, pénteken három órakor halt meg, mint Krisztus. Sírján ez a felírat olvasható: Domino morimur Domini sumus (az Úrnak halunk meg, az Úré vagyunk).
Darvas-Kozma József
(dkjozsef.blogspot.ro)
Hozzászólások
pax
sz.f.m.
A cikk hozzászólásainak RSS-csatornája.