Interjú Kirill moszkvai pátriárkával a világ aktuális helyzetéről

Kirill Moszkvai és Összorországi pátriárcha őszentsége karácsonyi interjút adott Dimitrij Kiszeljevnek, az „Oroszoszág ma” orosz nemzetközi információs ügynökség újságírójának és televíziós műsorvezetőjének, mely 2015. január 7-én hangzott el a „Rasszija” TV-csatorna adásában. - A karácsonyról, a háborús helyzetekről, a kultúráról, liberalizmusról és a világ végéről... érdemes elolvasni!

- Őszentsége, Jézus Születésének ünnepén beszélgetünk. Az emberek többségének ez a család és természetesen a gyerekek ünnepe. Vissza tud emlékezni a saját álmaira, kívánságaira ezzel a családi és gyermekünneppel kapcsolatban?
- Nehéz felidézni a régi álmokat és kívánságokat. Természetesen bizonyosan voltak ilyenek, mert minden gyereknek és felnőttnek vannak valamilyen jövőről szőtt gondolatai a Karácsony, az új év kapcsán. Az általános álmom azonban, amely megragadt gyermeki tudatomban, az egyházi szolgálathoz kapcsolódott. Nem emlékeszem olyan életkoromra, amelyikben nem pap szerettem volna lenni. Ezért ezzel az álmommal összefüggésben a Karácsonynak igen nagy volt a jelentősége. Ezért nagy melegséggel a szívemben emlékezem vissza gyerekkorom egyházi tapasztalataira. Minden vonzott engem: az ikon-lámpák vibrálása kora reggel a liturgia előtt, a tömjén illata, az egyházi énekek… A gyermeki szívet egyes pillanatokban különösen átjárja az isteni kegyelem. Egy konkrét Karácsonyt azonban nem tudok elfelejteni, nem emlékszem már, hogy melyik évben volt. Az esti istentisztelet után (az akkori Leningrádban, a pétervári hagyomány szerint, reggel és este volt istentisztelet, éjjel nem volt) különösen emelkedett lélekkel tértem haza. Olyan emelkedett lelkiállapotban voltam, amikor haza mentem ezután az istentisztelet után, hogy leültem, és írtam egy verset. Nem mondom el most Önnek ezt a verset, de ez volt az egyetlen vers, amelyet életemben írtam.
- A kereszténység azonban napjainkban eléggé nehéz időket él meg. Néhány európai országban maga a „Karácsony” szó is eltűnt, s valami „Xmas” szóval helyettesítik azt, azaz „X” ünnep lett a neve. Oroszországot is fenyegeti ez?
- Nos, ami a Karácsony elnevezés felcserélését illeti valamilyen más elnevezéssel, ez egy célirányos politikai akció, amelyik a keresztény értékek kiszorítására irányul, s azon belül a keresztény orientáltságú ünnepek kiszorítására az ember életéből. Ezt nevezik a tömeg lelki lefegyverzésének. Ez egy hihetetlenül veszélyes tendencia. Abban a korban élünk, amikor az embereket rendkívül nyugtalanítja az emberi jogok és a szabadság kérdése. Csodálkozni lehet azon, hányféle jogról és szabadságról gondoskodnak, egyetlen jog és szabadság kivételével, ami nem más, mint a keresztény hit nyílt hirdetésének a szabadsága. És látjuk, mi történik napjainkban, amikor a kereszt viselését nem engedélyezik a televíziós műsorvezetőknek, sőt a kórházi nővéreknek sem. A keresztény értékeket Európában kétségtelenül a nép életében őrzik meg. Én ezt a nyugat-európaiakkal folytatott beszélgetésekben tapasztaltam, ők őrzik ezeket az értékeket a szívükben. De a politikai tendencia, az elit cselekvésének általános iránya kétségtelenül keresztény- és vallásellenes. Mindezt nagyon nehéz lelkileg elviselni, hiszen mi éltünk az ateizmust korában. Oda szeretnénk kiáltani az egész világnak: „Megállás, emberek! Mi tudjuk, milyen az az élet. Ti ezt teljes mértékben még nem tudjátok. És az, hogy ti most leromboljátok az emberi élet legerőteljesebb lelki ösztönzőit, katasztrofális következményekhez vezethet.”
De amikor a karácsony fogyasztói oldaláról beszélünk, akkor van ebben a fogyasztásban egy kis „teológia” is, hiszen a Szabadítónak a világba érkezését ünnepeljük. Istentől valamit várunk. Az egyik ember a főnökétől vár valamit, a másik ember Istentől. Az ünnepnek ebben a filozófiájában gyökerezik a karácsonyi ajándékozás ötlete. Csak természetesen nagy a különbség: lehet az Istentől valamilyen méltó dolgot kérni, vagy Istent elfelejtve át lehet váltani a kizárólag kereskedelmi tevékenységre, ami meg is történik. Az emberek gyakran elfelejtik a Karácsony igazi értelmét, és belevetik magukat a piaci hajszába, és akkor mindez átalakul a kereskedelem hatalmas ünnepévé. És ez nagyon szomorú. Adja Isten, hogy ez a tendencia, amelyik már nálunk is megvan, ne tegye tönkre az ünnep jótékony belső alapját és tartalmát.
- Amikor Ön arról beszél, hogy „nálunk”, akkor nemcsak Oroszországról van szó, hisz a mi pravoszláv világunk nemcsak egy ország, még ha a világ legnagyobb országa is. Ön az egyház, a pravoszláv vallás és általában a kereszténység kihívásairól és fenyegetettségéről beszél. Ukrajna nehéz időket él meg. Milyen szavakat intézne az ottani híveihez ?
- Az, ami Ukrajnában történik, nagyon megsebzi a szívemet. Számomra Ukrajna olyan mintha a saját hazám lenne, s népe a saját népem, ők az én juhaim. És amit én most teszek, az az én belső lelki életemmel függ össze. Imádkozom Ukrajnáért, imádkozom azért a népért. Értem, hogy a nemzet megosztásának, a polgári konfrontáció következő forradalmának a veszélye fenyeget bennünket. Az, amit most látunk, forradalmi helyzet, és mi mint olyan ország, amely megélt egy forradalmat, be kellene hogy legyünk oltva az ellen, hogy ily módon oldjuk meg a politikai feladatokat. Hiszen a tapasztalat azt mutatja, hogy a forradalmi alatt elszabadulnak a szenvedélyek. Az emberek elkezdnek egy olyan nyelven beszélni, és olyan módszekeret használni, amelyek segítségével egyetlen feladatot sem lehet megoldani. A forradalom nem más, mint a szenvedélyek elszabadulása. A forradalomban az emberek belső energiájukat konkrét célok megoldására használják fel, de általában a forradalom fő célja az elit leváltása.
És a forradalomnak van még egy veszélyes oldala: azok az eszmék, amelyeket meghirdet, valójában nem programok. Vajon fel tudott valaki lépni Franciaországban, a forradalmi Párizsban a híres „Egyenlőség, testvériség, szabadság” jelszó ellen? Senki sem! Milyen nagyszerű ez a jelszó, mely a mai napig ott függ minden francia önkormányzat oromzatán. De mi tudjuk, hogy ezt a jelszót soha nem tudták a gyakorlatba átültetni, még a Francia Köztársaságban sem. És mi történt? A forradalmi hangulat fellángolása után követezett a jakobinus terrorizmus, s azután Bonaparte diktatúrája. Oroszországban ugyanaz a jelszó, ugyanazok az erők – és ugyanazok az áldozatok a barikádokon, emberi sorsok ugyanazon roncsai. Ezért az egyház legfőbb üzenete: felhívás a békére, a nyugalomra, amit az Ukrán Pravoszláv Egyházunk meg is tett. Más nyelv nem lehetséges. Az egyház nem adhat politikai programokat. És amikor a barikádokon papok jelennek meg, akik a népet ösztönzik, az nem az egyház üzenete. Természetesen a felizgatott emberekhez szóló azon üzenet, amely a megbékélés eszméjét hordozza, ugyancsak felbosszanthatja az embereket, és azt mondhatják: „Na, mit beszélnek ezek, mindig csak ugyanazt mondják…”, de ez a „mindig ugyanaz” ez Isten szabadító szava. „Békességet hagyok rátok. Az én békémet adom nektek” (Jn 14,27). „Ha lehetséges, legyen béke köztetek” mondja Pál apostol. Az egyháznak tehát nem lehet más üzenete. Így én ma is hozzájuk fordulok, ha valaki hall engem Ukrajnában. Üljenek össze és a feladatra összpontosítsanak. Ez nem azt jelenti, hogy én arra szólítok fel, hogy a politikai álláspontjukat vizsgálják felül. Hiszen az egyház soha nem kapcsolódott bele valamilyen geopolitikai projektbe. Ha így tett volna, akkor az nem egyház lenne. Az egyház a megbékélés hordozója, az egyház az emberek lelkéhez szól. Abban kell ma segítenie az embereknek, hogy üljenek le a feladatra összpontosítva, és lehet, hogy lefektetik az alapját egy olyan dialógusnak, amely segítene megoldani azokat a problémákat, amelyek ma Ukrajna előtt állnak.
- Őszentsége! Mind Ukrajnában, mind Oroszországban és a többi országban a szociális zavarokban nevezzük így, nagy szerepet játszik a szociális háló, az internet, a számítógépek. Mindez életünket egyre inkább virtuálissá teszik, ha úgy tetszik, jobban elszakadunk a valóságtól. Hogyan viszonyoljunk mindehhez?
- Ezek is az ember lelki krízisének a jele. Hiszen ez nem más, mint rabszolgaságba vetés. A tudat és emberi akarat rabszolgaságba vetése. Ismerek embereket, akik napokig ülnek a számítógép képernyője vagy az I-pod készülék előtt, és elmerülnek ebben a realitásban. Az ember elkezd virtuálisan érezni, virtuális regények, virtuális tragédiák, virtuális konfliktusok keletkeznek. Elmerülünk a görbe tükrök királyságában. Természetesen, ezek a görbe tükrök a valóságot tükrözik, saját magunkat, ezért valamilyen értelemben az internet az emberi civilizáció szellemi világának a leképezése. Természetesen, ez el kell hogy gondolkoztassa az egyházat, amely az emberek lelki állapotáért vállal felelősséget. Bár napjainkban a felelősség nemcsak az egyházé, mivel sokan nem is választottak vallást és kívül állnak minden egyházi hatáson. Ezért ez kihívást jelent a kultúra, a művészetek művelői számára is, de elsősorban a tömegtájékoztatási eszközök számára, mert napjainkban nekik van a legnagyobb lehetőségük arra, hogy az emberek tudatára hassanak. De az, amit látunk, az abszolút elégtelen, szomorú, és szörnyű.
- Én értem, hogy nem vagyunk az internet ellen, mi az internet piszkos területei ellen vagyunk, hogy így pontosítsunk. De a szemét nemcsak a virtuális világban van meg, hanem a reális világban is. A földünk nem lesz tisztább. És honnan van az a filozófiánk, hogy a tisztaság az utcaseprők dolga (hogy így leegyszerűsítsem a kérdést)? Hogy vagyunk ezzel?
- Nekem úgy tűnik, ennek a problémának két forrása van. Ez először az emberi világnézeti kérdés, másodszor a hétköznapi kultúra kérdése. Emlékszem egy esetre a 90-es években, amikor meghívtak Kalinyingrád megye egyik járási központjába, hogy felszólaljak a lakosság előtt. Nehéz idők voltak akkor azok a 90-es évek: hanyatlás, felbomlás, pusztulás…És engem felkértek, hogy beszéljek egy nagy teremben, ahol a lehető legtöbben fértek el. Egy nagyon ijedt, aggódó polgármester fogadott, és azt mondta: „Minden, ami itt fog ma történni, az a felém fordított kritika lesz. Ezek az emberek az én tevékenységemet fogják kifogásolni. De én saját kezdeményezésemre azért hívtam meg Önt, hogy valahogy pontot tegyek az „i”-re. S megyek vele a városban estefelé, megyünk a telefirkált, összemázolt épületek, a betört ablakok, a szétvert lépcsőház-bejáratok mellett…Megérkezem a terembe, és a beszédem legelején az emberek elkezdték hihetetlenül kritizálták a polgármestert mindazért, amit én is láttam odafelé jövet. Hallgattam, hallgattam őket, miközben egyre hangosabbak lettek. Akkor leállítottam őket, és azt mondtam: „Én mindezt láttam. S bár a lakásokba nem mentem be, de gondolom, ott még szomorúbb a helyzet: rendetlen konyha, mosatlan edények, régi cipős dobozok a hálószoba szekrényeiben, bevetetlen ágyak, csikkekkel telt hamutartók…. Ki tehet minderről? Nos, rendben van, lehet azt mondani: a polgármester tehet róla, hogy a lépcsőház bejáratok fala tele van firkálva, de nem ő firkálta tele azokat. Nem ő törte be az ablakokat. Azt akarjátok, hogy mindezt a polgármester javítsa meg és korrigálja. De hiszen ti csináltátok mindezt.”
A hétköznapi kultúrát a forradalom választotta. A forradalom előtt nem volt rendetlenség. Először is voltak a földesúri udvarházak, melyek a hétköznapi kultúra fészkei voltak. Ezen kívül nagyon magas hétköznapi kultúra volt a paraszti családokban. Igaz, volt szegénység, de tisztaság is volt. Ahogy a nagyapám mondta: „szegényesen, de tisztán”. Ma, lehet, hogy már nem szegényesen, de a piszokban élünk. Íme ez a probléma első forrása: a megfelelő hétköznapi kultúra hiánya.
De természetesen, van másik probléma is, amelyik ismét az emberek erkölcsi állapotával függ össze. Az egyház ezért szentel napjainkban különös figyelmet az ökológia kérdésének. Ezért a Püspöki Tanács ülésén elfogadtunk egy erre vonatkozó dokumentumot, mivel az ökológia téma ma rendkívül fontos. Ez is egy bizonyos fajta indikátor,  amely segít megérteni, hogy mi megy végbe az emberek lelkében.
Az, hogy ma állami szinten történnek erőfeszítések, ilyen például, az „Észak megtisztítása” projekt, az természetesen igen példamutató. Igaz, hogy ez egy kampány, de olyan kampány, amelynek lehetnek pedagógiai következményei. Én azt javasolnám, hogy tevékenyen kezdjünk bele és takarítsuk ki az egész országot, a strandjainkat, az erdőinket, különösek azokat, amelyek a nagyvárosainkat veszik körül. Hogy tavasszal a hó alól ne kerüljenek elő a műanyag üditős üvegek és minden egyéb, igen, el kell kezdeni megtisztítani az egész országot, a természetet, amely a miénk, és lehetséges, hogy ez alatt a tisztítási folyamat alatt belülről mi is tisztábbá válunk.
- És ebben mindenki részt vehet.
- Pontosan így van.
- Őszentsége, folytatva a beszélgetést a közérzésről, melyet mi magunk alakítunk magunk körül. Sokak számára érthetetlen, mi a válasz arra, hogy vannak, akik agresszíven nem értenek egyet azzal a békés és tiszta renddel, amelyet egyesek javasolnak, mások meg elpusztítanak. Ehhez a témához kapcsolódik a nemzetközi kapcsolatok kérdése, esetleg az etnikai bűnözésé, és ha úgy tetszik, ez a probléma Breiviktől Birjulevegig* …
- Sem az egyik, sem a másik nem jellemző Oroszországra. Oroszország hatalmas, soknemzetiségű államként keletkezett, éppen annak köszönhetően, hogy az emberek többségének mint pravoszlávoknak - a pravoszláv kultúra, a pravoszláv neveltetés, a pravoszláv világnézet erejéből kifolyólag -  igen nagy vallási türelme volt, mondjuk így. Ez a kifejezés az Orosz Birodalomban volt használatos. Azaz az emberek tisztelettel viszonyultak a más hitűek szokásai felé, soha nem sértették meg a vallásos érzületet, és, sohasem engedték meg azt, amit most prozelitizmusnak** nevezünk. Ha más hit, más vallás részéről valamilyen agresszív cselekedetre került sor, akkor azt elutasították egészen a fizikai elutasításig, a katonai ellenállásig elmenően. De a mindennapi életben semmi ehhez hasonló nem történt.
Ma minden egészen máshogy van; sok olyan okból kifolyólag, amelyek tegnap még nem léteztek. Tudjuk, hogy sokan, akik Oroszországba érkeznek, nem mindig ismerik a mi kultúránkat, a szokásainkat, a hitünket, és ők több okból, melyekre most nem térek ki,  nem igyekeznek ráhangolódni arra a helyzetre, hogy a többség között élnek, akiknek más az elképzelése a hétköznapi életről, az utcai viselkedésről, a férfi és nő közötti viselkedésről. Mindez, finoman szólva, kulturális összeférhetetlenséghez vezet. Ha mindez megmarad a kisebb, mindennapi feszültségek szintjén, akkor van rá remény, hogy végül megszűnik. De ha az összeférhetetlenség már kihívást jelent a törvény vagy a rend ellen, akkor a válasz igen egyszerű: a törvény alapján rendet kell tenni. Más nem lehetséges. Nem szabad, hogy törvénytelenség legyen, hogy erőszak legyen, nem lehet, hogy azt mondjuk „feszüljünk neki,  rázzuk meg a kezeinket, és gyerünk, pusztítsunk el mindent, és ilyen szervezetlen erőkkel teremtsünk rendet”. Fontos, hogy a törvény működjön, és fontos, hogy kapcsolatokat a törvény alapján építsük mindaddig, amíg nem alakul ki az emberek olyan belső készsége, hogy békében és nyugodtan éljenek egymással, a fennálló különbségek ellenére. Más utat nem látok.
- De térjünk vissza a Karácsonyra. Karácsony és magány, úgy tűnik, a kettő összeegyeztethetetlen. De van, aki számára ez realitás. Miben találjanak ők vigaszt?
- A magány akkor alakul ki, amikor nincs tárgya az ember szeretetének. Ha megjelenik a szeretet tárgya, akkor megszűnik a magány. És mit jelent az, hogy hiányzik a szeretet tárgya? Az egy másik ember hiánya, akinek átadhatod belső érzéseidet, a figyelmedet, a gondoskodásodat, esetleg a szeretetedet. A magány a mi individualizmusunkból, egoizmusunkból, és elszigetelődésünkből alakul ki. Amikor látom az óriási lakóházakat Moszkvában, egyenként 24 emeletesek, és látom a sok kis lámpafényt a lakásokban, és megértem, hogy mindegyik lámpafény egy külön világ, amelyik nincs kapcsolatban a mellette lévő kis lámpafénnyel, ez maga a teljes izoláltság. Hiányzik az a közös élet, amelyik ugyanebben az Oroszországban a XIX. sz-ban megvolt. És akkor felteszem a kérdést magamnak: hogyan élnek az emberek ilyen körülmények között, ha nincs család? Ha valamilyen körülmény vagy ok miatt, lehet, hogy az egyik helyről a másikra való költözés miatt, de nincs meg az a környezet, amelyben megvalósíthatnák magukat, hát akkor ez valóban tragédia. De a kiút ebből a tragédiából nagyon egyszerű: figyelmesebben körül kell néznünk, hogy mi van körülöttünk, és hogy milyen sok embernek van manapság szüksége a mi gondoskodásunkra, a figyelmünkre. Szívesen megteszem, hogy pont karácsonykor vagy húsvétkor meglátogatok idős, magányos embereket, hajléktalanokat, mozgássérülteket. Néha megkérdezik tőlem: „Egyszer meglátogatta, és ezzel kész?”. Erre a válaszom: „Nem azért megyek, hogy a televízióban bemutassák, milyen jó pátriárcha vagyok, hanem belső indíttatásból. Ezekből a házakból aztán más emberként jövök ki. Érzem, hogy mennyivel derűsebb lett a lelkem. Ez majdnem ugyanaz, mint ahogy a szentmise bemutatása után érez az ember. Mert a hívő ember tudja azt, milyen könnyű a szíve, amikor kilép a templomból. Én ugyanígy jövök ki ezektől az emberektől. Ők többet adnak nekem, mint amit esetleg én adtam nekik.”
- Hogyan képzeli el a modern civilizáció általános irányát?
- Olyan korban élük, amikor először az emberiség egész történetében, beleértve a pogány időket is, a bűn jogszabályi (jogalkotási) igazolást  kap, amikor a bűnt felruházzák az állam erejével, vagy ha nem ruházzák fel, akkor állami erővel propagálják azt az emberi szabadságra hivatkozva. Amikor azonban a bűn viselkedési norma lesz, akkor életképtelenné válik a társadalom. Erősen korlátolt embernek kell lenni valakinek ahhoz, vagy ha politikusokról beszélünk, nagyon veszélyes politikai programmal kell rendelkeznie valakinek ahhoz, vagy a józan észt kell nélkülöznie, hogy a társadalom számára pusztító tendenciát támogasson. A bűn elpusztítja az ember személyiségét. Ezt nem mi találtuk ki, ezt Isten mondta. De nemcsak mondta, hanem így teremtette az embert. Olyannak teremtette az embert, hogy a bűn elpusztítja az ember személyiségét, akár akarjuk, akár nem. Éspedig azért mert, ahol bűn van, ott a halál van, ezt Isten Igéje mondja ki. És mi a halál? A halál az emberi lét, az élet elpusztulása.
Így tehát, ha a bűnt felruházzák a törvény erejével, a meggyőzés erejével, a propagandával, akkor az emberi élet kolosszális veszélybe kerül. A személyiség elveszíti egységét. És mit jelent ez a veszteség társadalmi méretekben? Ez a társadalom egységének, az emberi civilizáció életképességének az elvesztését jelenti. Tőlem gyakran megkérdezik, mit jelent a világ vége? A világ vége a társadalom olyan állapota, amikor több a rossz, mint a jó. Az apostoli üzenetben az áll, hogy van valami megtartó, ami visszatartja világ végét. Több teológus elmélkedett arról, hogy mi ez a „megtartó”  vagy ki az. Azt gondolták, hogy az állam az. Azt gondolták, hogy az egyház az. Valójában ez a megtartó: a jó maga. Tehát minden olyan intézmény jó, amelyik a jó megerősítését szolgálja, beleértve az államot is, ha teljesíti ezt a missziót, vagy az egyházat, és sok más egyebet. Mert amíg több a jó, mint a rossz, addig életképes az ember, a társadalom, a civilizáció. És ha több lesz a rossz, mint a jó, akkor ez rohamosan fog terjedni, mint a vérben a mikrobák, és elpusztítja az emberi civilizációt, ami a világ végéhez vezet.
- De mégis, Ön konzervatív értékekről beszél, és sokan mondhatják, hogy ez a konzervatizmus akadályozza a fejlődést. Milyen mértékben?
- Nem akadályozza a fejlődést, hiszen konzervatizmus alatt nem csupán a múlt értékeinek a megőrzését értjük. Sokszor beszéltem erről összehasonlítva egy normális ember viszonyulását a szeméthez. A szemét ugyancsak a múlt terméke, de mi nem őrizzük meg a szemetet, hanem kidobjuk azt. Tehát a konzervatizmus az értékeket őrzi meg. Felvetődik továbbá egy nagyon fontos kérdés: melyek ezek az értékek, és ki állapítja meg azokat? A konzervatizmus természete szerint vallásos. Miért? Azért, mert az igazi érték az ember számára nem az, amelyet ő maga hozott létre a saját maga számára, hanem az, amelyet Isten maga állapított meg a számára. Isten a rend, az igazság mértéke. (kritériuma, ismérve, fokmérője?). Ha az ember ezt az értéket mint abszolút igazságot fogadja el, védi és megőrzi azt, akkor ő egyben a konzerválója ennek az értéknek.
Néha azt mondják nekünk: vannak konzervatív és liberális közgazdászok. Számomra ilyen nincs. Az olyan konzervatív ember, aki az Isten által a személyiségnek és általában minden teremtménynek a természetébe plántált alapvető értékek megőrzője, lehet vagy liberális közgazdász, vagy liberális politikus, de ő akkor ezeknek az értékeknek a megőrzője lesz. A liberalizmus azonban a nem helyesen értelmezett szabadság. Az olyan, mint amikor te magad vagy a kezdet és a vég, az alfa és az ómega. A Szentírás kimondja, hogy Jézus Krisztus az Alfa és az Ómega (lásd: Jel 1,8), itt pedig az ember az alfa és az ómega. Te magad vagy az, aki kigondolhatod az értékeidet, és abszolútnak tarthatod azokat. Mihez vezet ez? Ez a társadalom atomizálásához vezet. Ahány fej, annyi gondolat. De ami a legfontosabb, hogy az ember a saját hibáit, bűneit, bűncselekményeit úgy igazolhatja önmaga előtt és olyan értékké emelheti fel, amikor egy bizonyos pillanatban aztán szükségszerűnek fogja érezni, hogy megossza azt másokkal  És ez az, amit látunk ma: a bűnös életberendezkedések kiterjesztése (exkalációja) folyik, és ez egyenes következménye annak, ami a liberalizmus, az igazi liberalizmus, és nem az a formális (?) liberalizmus, amelyik a politikához és közgazdasághoz kötődik.
- Az utolsó rövid kérdés. Mit tehet az egyház? (Mire képes az egyház?)
- Kevés az, amit az egyház tehet. Krisztus az, aki mindent megtehet. Isten az, aki mindent megtehet. Az egyház pedig arra hivatott, hogy az embereket elvezesse a találkozásra az Istennel, hogy támogassa ezt a vallásos kapcsolatot. De hiszen ez nem kis feladat, különösen abban a világban, amelyet ma az ellentmondások, a kísértések szabdalnak szét, és amelyik ma igazán a bűnös erők legerőteljesebb befolyása alatt áll. De Istent mindent megtehet. Ő a történelem Ura. Ő az Alfa és az Ómega, a Kezdet és a Vég. És, gondolom, nem mást, mint ez a legfontosabb, amit ma üzen az egyház az embereknek, a társadalomnak, és az egész világnak.
 - Őszentsége! Köszönöm szépen! Szép Karácsonyt!
*
(Internetről magyarázatként:
Az orosz főváros belügyi szervei vasárnap éjfél előtt visszavonták azokat a rendkívüli intézkedéseket, amelyeket a Moszkva egyik délnyugati külkerületében kirobbant bevándorló ellenes zavargások elfojtása érdekében rendeltek el. A hét végi zavargások miatt őrizetbe vett személyek száma 400-ra nőtt.
"Miután a meghozott intézkedésekkel sikerült helyreállítani a közrendet Birjulevo térségében, döntés született a 'Vulkán terv' visszavonásáról" – közölte a rendőrség. A terv keretében bevetették a különleges belügyi egységet, az OMON-t, és moszkvai rendőrség teljes állományát riadóztatták.
A súlyos zavargások szombat este robbantak ki, két nappal az után, hogy Birjuljevo-Zapadnoje nevű kerületben csütörtök éjszaka egy ismeretlen késsel szíven szúrta a barátnője védelmére kelő Jegor Scserbakovot.)
**
(Magyarázat: Ezek szerint a prozelitizmus szöges ellentéte az ökumenizmusnak, és foglalata mindazoknak a gondolatoknak, igényeknek, érzéseknek és tetteknek, amelyek ellenkeznek az ökumenikus mozgalommal. Ez a szabály szándéka szerint a békességet akarja, de nem tulajdonít jelentőséget annak, hogy a prozelitizmusnak ugyanaz a hajtóereje, mint a missziónak, nevezetesen egyrészt az igazságról való meggyőződés, másrészt pedig az igazságnak való meggyőzés parancsa. A negatív jelentésű prozelitizmust az különbözteti meg a tanúságtételtől és missziótól, hogy egy másik keresztyén egyház tagját igyekszik magához téríteni, s ezt méltatlan indítékkal és elvetendő eszközökkel vagy módszerekkel teszi.)

http://www.patriarchia.ru/db/text/3918003.html, - a fordítást levélben kaptam - szerk.