Szent Zita élete - 4. rész
Alapos hit, ellenségünk iránt való szeretet, a föltétlen engedelmesség elöljáróinknak. - Abból, amit eddig elmondtunk, könnyen lehet következtetni, hogy Zita hite igaz és alapos volt. Nem tartozott azokhoz, kik szívesen imádkoznak, de a legcsekélyebb korholást zokon veszik; szívesen mennek a templomba, de amellett világi kötelességüket elhanyagolják; alamizsnát osztogatnak, de az érzéki gondolataikat és érzelmeiket elfojtani nem tudják.
Zita arca verejtékével dolgozott, de munkája nemcsak azért volt imádság, mert mindent Isten iránt való szeretetből cselekedett, hanem azért is, mert munka közben, szíve s lelke Istennél volt.p azért minden munkája nagyszerűen sikerült s a kicsiny alacsonyrendűek az Isten előtt is nagyok és becsesek voltak. Megtörtént, hogy kötelessége teljesítése visszatartotta őt a templomtól; Zita ezért nem zúgolódott, tudva, hogy a lelkiismeretes munka Isten előtt a legelső helyen áll. Tudjuk már, mennyi kellemetlenséget kellett Zitának társnőitől eltűrnie. De igazán istenfélő lévén, nemcsak, hogy nem panaszkodott rájuk, hanem minél többet kellett miattuk tűrnie, annál nagyobb szeretettel volt irántuk. Mindig víg és előzékeny törekedett lenni velük szemben, szelíden beszélt hozzájuk s a legszívesebben segítette őket munkájukban. Ily eljárással az összes társnőinek szívét megnyerte. Mindegyik iránt kedves és jó volt, szomorúságukban vigasztalta, civódáskor kiengesztelte őket. Mindnyájan hozzá folyamodtak szenvedésükben, előtte sírták ki magukat és nála találtak vigaszt szomorúságukban.
Ily erényes élet nem lehetett hatás nélkül a Fatinelli-házra. Mert ahogy a kellemes illatú liliom nem rejtheti illatát, úgy Zita erénye is, mint illat áradt el az egész házban. A Fatinelli-házban tehát egy egyszerű szolgálóleány épületes példája folytán istenfélelem, hit és illedelem honolt Ha Zita valami rossz cselekedetet látott, szemrehányóan nézett a bűnösre s így semmit sem szólva is jó útra térítette az illetőt. Ha káromkodást vagy illetlen szót hallott, erélyesen korholta az illetőt, mert Istennek semminemű megsértését nem tűrte el.
Mivel maga szent és alázatos volt, senkit sem ítélt el nyersen, hanem inkább engesztelő angyal volt társnői között; nem egyszer vette őket pártfogásba urasága előtt is. Ha némely esetben Fatinelli úr nem akart egyiknek vagy másiknak megbocsájtani, Zita ura lábai elé vetette magát s addig könyörgött, míg az meg nem bocsájtott az illetőnek. Zita szeretete nem csupán barátai és jóakarói között volt megosztva, hanem a gonoszokra is kiterjedt. Azon időkben az volt a szokás, hogy midőn egy halálra ítéletet vezettek a vesztőhelyre, a templomokban harangoztak. Azért hívták ugyanis össze a hívőket, hogy a bűnös megtéréséért imádkozzanak, s így ne haljon meg szentségek nélkül. Zita szívét ilyenkor fájdalom töltötte el és könnybe lábadt szemmel Isten irgalmasságát kérte a szegény bűnösök részére. Zita szeretete olyan nagy volt a bűnösök iránt, hogy soha nem vetette meg azokat a szegényeket, akik előtt az élet rózsás színben ragyog, amíg fiatalságuk és szépségük tart, később azonban botlásuk miatt a legborzasztóbb megvetésnek vannak kitéve az egész társadalom részéről. Zita szánalmat érzett e szerencsétlenek iránt, gyakran felkereste, vigasztalta, az Istenhez vezető útra térítette és felvilágosította őket arról, hogy igaz megbánás után megnyerhetik az Úr bocsánatát s így üdvözülhetnek. Zita társnői nem egyszer rossz szemmel nézték e szeretetet a bűnösök iránt s szemrehányással illeték őt ezért. De Zita a mi Urunk Jézus Krisztus példájára emlékeztette őket, amilyent például Mária Magdolnával szemben tanúsított és mondá nekik: » Igaz, ezek a szegények nagyon vétkeztek, de Isten irgalmassága végtelen. Megvetve a világtól, még nem vesztek el a mennyországnak, mert az Úr időt enged nekik a vezeklésre. Imádkozzunk érettük s Isten kegyelme talán meglágyítja lelkük bűnös makacsságát. « Zita az összes erények fölé helyezte az engedelmességet és szófogadást. Gyóntatója ép arra tanította, hogy semmiféle erény nem lehet igazi, ha nem egyezik Isten akaratával; az Úr pedig az ő akaratát az általa választott elöljárók által nyilvánítja. Zita mindazoknak engedelmeskedett, kik csak némileg is arra voltak hivatva, hogy urai legyenek. Nem nézett arra, hogy a parancs igazságos vagy sem, mert úgy gondolkodott, hogy az engedelmesség a szolgálathoz tartozik. Jézus haláláig engedelmes volt a keresztfán az Atyának s így mintaképe lett az embereknek. Zita is Őutána irányította életét.
Egyszer nagy zivatart tört ki, az eső csak úgy zuhogott. Zita fiatal urai, kiket felnevelt, meg akarták mutatni egy úrhölgynek Zita példás engedelmességét s azt parancsolták meg neki, hogy valami vásárlás végett azonnal menjen a városba. Zita nem hederítve a rémes időre, rögtön útnak indult, persze esernyő nélkül. Még tombolt a zivatar , még erősen esett, mikor Zita visszatért. Mindenki azt hitte, hogy csontig átázott, de mily nagy volt meglepetésük, mikor látták, hogy Zita egyáltalán nem is ázott meg. Isten csodát mívelt, mutatni akarta mily nagyra becsüli az engedelmességet.
Szt. Zita halála.
Mint oltáron égő gyertya, olyan volt Zita élete, tele benső, forró, isteni s emberbaráti szeretettel. Erejét a folytonos munka felemésztette: a gyertya lassan kialudt e földön, hogy örökkétartó s kimondhatatlan fényben tündököljön a szentek között a mennyben. Szt. Pállal e földi élettől elválni s a mi Urunk Jézus Krisztussal egyesülni kívánt, ki után sóvárgott, kit mélyen és forrón szeretett s kinek mindvégig híven szolgált. Zita érezte, hogy földi zarándoklásának vége közeledik, de míg csak ereje tartott, dolgozott. » Nem akarom, hogy a halál henyélve találjon. « - mondotta gyakran. Bár ura és úrnője unszolták, hogy hagyja abba munkáját s pihenjen, hisz nem szolgálónak, hanem családhoz tartozónak tekintették. Zita mégsem tudott elválni rendes munkakörétől, mivel a munka második természetévé lett. De Krisztus Urunk már érettnek találta a mennyországra, magához intette e szavakkal: » Jöjj kedvesem, én jegyesem, hogy megkoronázzalak. « Zita ereje ellankadt, betegsége végre ágyba döntötte, melyből fel sem kelt többé. Nagy láz gyötörte s a szent halála előtt öt napon keresztül nagyon szenvedett. De mindamellett vidám és nyugodt volt és semmiféle türelmetlenséget nem mutatott. Amint egész élete csendes, angyali volt, úgy halála is csendes és békés lőn. Körülvéve a ház népétől számtalan ismerős hajadontól, kik könnyezve nézték a feloszlást, várta halálát. Örömmel és boldogan vette fel a kenet szentségét. Mily nagy volt öröme, hogy már rövid idő múlva szemtől szembe lesz isteni jegyesével, Jézus Krisztussal. Miért panaszkodjék hát s miért féljen, hisz hozzá megy, mint gyermek a legjobb atyához. Keresztbe tette mellén kezeit, mintha Jézus szívéhez ölelné, nyájas mosollyal ajkán, Istennek ajánlotta tiszta lelkét, földi életet 60. évében, egy szerdai napon, április 27-én 1278-ban, III. Miklós pápa uralkodása alatt, mikor Paganello volt püspöke a lukkai templomnak.
Zita halála után a város fölött egy csillag tündökölt oly túlvilági fényben, hogy a déli napfény ellenére is könnyen látható volt. Lukka város lakossága nagyon szomorkodott Zita halála miatt, de e csodás fény láttára örömre gerjedt, mert Zitát már az égben tudták s remélték, hogy úgy fog nekik világítni, mint e tündöklő csillag.
Még nem terjedt el Zita halálának híre a s gyermekek már szaladtak az utcán kiabálva. » Menjünk a Szentet megnézni, aki Fatinelli házában halt meg, menjünk megnézni Szent Zitát.«
S persze egész Lukka város népe összegyülekezett, hogy a szent szolgálóleánytól búcsút vegyen. Nem sokára nem is lehetett bejutni már a Fatinelli-házba, azért Szt. Frigyes templomában helyezték el a szent halottat. A nagy sokaság azonban itt sem fért el, mert valami csodás mennybeli illat áramlott ki a szent testből. Mindenki hozzá akart érni, mindenki szeretett volna valami ereklyét emlékül elvinni tőle, úgy hogy nemsokára a szent halott ruhája annyira össze volt vágva s szaggatva, hogy újjal kellett azt pótolni.
A temetés sokáig késett a betegek s nyomorékok miatt, kik tömegesen járultak Zita koporsójához s itt visszanyerték egészségüket, épségüket. A boldogult holtteste a templomban maradt. De mily nagy lett a nép elragadtatása pár nap múlva, midőn valami csodálatos olaj szivárgott ki a Szent testéből. A nép ezt az olajt felfogta s a betegeknél alkalmazta. A sokaság özönlött a koporsóhoz és sokan egészségüket visszanyerve örvendezve hirdették a nagy csodát. Akkor azon tanakodtak, hogy legjobb lenne, ha Szt. Zita tetemét külön helyre temetnék el.
Hiába akarnám leírni Szt. Zita megható temetését. Nagy sokaság gyűlt Lukka városába; azok, akik Zitát ismerték, keserves zokogásban törtek ki; nem tudtak elválni e testtől, melyben oly remek lélek lakott. Végre elhelyezték a Szent hűlt tetemét egy külön, teljesen új sírboltba s a szegény szolgálóleány sírhelye rövid idő múlva mérhetetlen hírnévre tett szert.
(Folytatjuk)
Írta: Riedl Kázmér S.J., lengyelből fordította: Hampel Paula
