Szent Zita élete - 3. rész
Rendkívüli kegyek
Ily erényért a Mindenható Zitának oly kegyet ajándékozott, amilyenben csak a szentek s kiválasztottak részesülnek.
Ha Zita imádkozott, mennyei fény töltötte be szobáját, melyet a réseken keresztül mások is láthattak. Jézus Krisztus képe a keresztfán oly nagy fájdalommal töltötte be szívét, hogy gyakran mélyen zokogva borult a kép elé. Sz. Frigyes templomában ma is látható egy régi feszület Sz. Zita oltárán; ezt a feszületet a szent leányzó különös gonddal vette körül. Midőn egyszer hőn imádkozva térdelt előtte, Krisztus Urunk a leány szeretetét megjutalmazandó, így szólt Szűzanyjához: » Lásd ez leányod – és hozzá: ez anyád.« Nem is lehet elképzelni, mily örömmel töltötte el a leány szívét e különös kegy megnyilatkozása és ennek folytán, hogy undorodott minden földi rút dologtól. Azokat a szenteket, akik Krisztus Urunk feszületének tövénél állottak, úgymint Sz. János apostolt és Mária Magdolnát, különösen szerette s tisztelte Zita, mert azt tartotta, hogy Sz. Jánost erényéért és Mária Magdolnát szeretetéért kedvelte a mi Urunk Jézus Krisztus a legjobban. E szenteket védőszentjévé választotta s őket önfeláldozásban, erényben és szeretetben követni akarta. Egyszer történt, Zita Sz. Frigyes templomában annyira elmélyedt az imádságban, hogy nem is vette észre, hogy már beesteledett. Gyorsan hazafelé igyekezett s nagy szégyen töltötte el szívét, arra a gondolatra, hogy most már késő lesz a lisztet a kenyérhez előkészíteni. Mily nagy volt azonban meglepetése, midőn haza érkezve, a kenyeret már teljesen készen, a kemencében találta. Azt gondolva, hogy valószínűleg úrnője valamely szolgálónak parancsolta meg a tészta elkészítését, bement úrnőjéhez, s megcsókolva kezét, bocsánatot kért tőle. Legnagyobb meglepetésére azonban úrnője semmiről sem tudott, vele s a többiekkel együtt bement a konyhába s ott csodálkozva látták mindannyian a kész kenyeret. – Most tértek észhez, hogy valószínűleg az Úr mívelt valamely szent által csodatettet.
Zita zarándoklása és Isten különös kegyének megnyilatkozása iránta.
A Mindenható a maga jóságában sok olyan helyet teremtett, melynek gyógyító erejű forrásvize üdvös hatást gyakorol az emberi testre. Az orvosok felismervén e fürdők értékét, ezer meg ezer embert küldenek évente azokba, hogy ott visszanyerjék egészségüket. Látva ezt az embertömeget, azt gondolhatná az ember, hogy ezek csodatevő helyre zarándokolnak, hogy visszanyerjék legdrágább kincsüket, egészségüket.
Hasonlóképpen az Úr beteg vagy elveszett lelkek számára is szerzett oly helyeke, hol különös könyörületet s irgalmat mutat az emberek iránt. Az ilyen helyeket csodatevő helyeknek nevezzük, itt Isten a könyörgők bizalmától és hitétől indíttatva sok csodát mível nemcsak a helyes útról letért lelkek visszatérítésével, de soknak visszaadja még testi egészségét is.
Ilyen helyekre nagyban zarándokolnak az emberek s az Egyház e helyek csodáiról meggyőződve nemcsak hogy nem tiltja meg ezt, sőt inkább buzdítja a hívőket, hogy minél többen zarándokoljanak el oda.
Azonban némely emberek ilyen zarándoklatokról lélekben megontva érkeznek vissza, mivel visszaélések történnek gyakran eme helyeken. E visszaéléseket meg kell szüntetni, de a zarándoklást fönn kell tartani. Mert csak nem zárhatjuk be a templomokat, mivel némelyek azokban helytelenül viselkednek! Sz. Zita, mint az Egyháznak hívő leánya a csodatevő helyekre való zarándoklást nagyon kedvelte, gondolva, hogy egész földi élete nem más, mint zarándoklat a mennyek országába. Minden szenvedését a saját és mások bűneiért vezeklésképpen Urunk Istenünknek ajánlotta.
Ilyen zarándoklatokra mindig csak uraságának beleegyezésével ment és az utóbbiak Zitát engedelmessége és hűsége jutalmául szívesen eresztették útnak. Hogy mily kedves volt Isten előtt Zita s az ő imádsága, azt az Úr különös kegy által mutatta meg, melyben Zitát ily utakon részesítette.
Egyszer Zita egy másik cselédlánnyal elment Sz. Jakab templomába Poggioba. Onnan még tovább akartak menni Sz. Péter templomába érkezetek, az éhség kezdte őket kínozni, mivel mindketten éhgyomorral indultak volt útnak. Zita társnője félve a nagy fáradságtól, visszatért Lukkába, Zita ellenben elhatározásához híven tovább indult, s megérkezve Sz. Péter templomába, meggyónt, megáldozott s nagyon elmerült forró imádságába. Piza városát elhagyva, már esteledett. Midőn Sz. Gyula hegyéhez ért, egy ismerős, becsületes és jóravaló ember mindenkép rá akarta bírni, ily késő este ne folytassa veszedelmes útját, hanem töltse házában az éjszakát. Zita azonban erre nem volt hajlandó, bártan indult tovább annak ellenére, hogy nehéz, veszedelmes vala az út. Egy remete, ki arrafelé lakott, meglátva Zitát, mindenre kérte, ne menjen tovább, nehogy rablók vagy pedig valamely vadállat megtámadják. Zita azonban hitt Isten segítségében, nem félt semmiféle veszedelemtől és bátran ment tovább. Hanem ereje a böjt, fáradságos út s a nagy meleg következtében, már lankadni kezdett. Majdnem ájultan dőlt egy patak partjára s kezével vizet merítve oltotta el iszonyú szomjúságát.
E pillanatban egy kéz érintését érezte s egy angyali hang szólalt meg:» Akarsz-e velem Lukkába jönni? « Zita nem jött zavarba, hallva e váratlan szavakat, hanem ellenkezőleg, felüdült e kedves, mennybeli érintéstől. Szomjúság, éhség, fáradság, ájultság – egy csapásra elmúlt. Félelem nélkül felelt: »Igen szívesen!« És elindultak. Midőn Pantettohoz, az Ozormo folyó mentén épült várhoz közeledtek, a kapuk már zárva voltak, de íme! Most feltárultak s mindkét vándor akadály nélkül ment keresztül a váron. Kiérve a várból, a kapuk megint bezáródtak ugyanoly csodálatos módon. Zita magasztalta az Urat a csodálatos oltalomért. Már éjfél után volt, mire hazaért különös társnőjével, felébreszté a másik cselédlányt, aki nagyon fel volt háborodva, hogy álmából felriasztotta. Zita csodálatos társnőjéhez fordulva, arra kérte, hogy most nála pihenje ki magát s felajánlva saját nyugvóhelyét, jómaga a földre akart feküdni. E pillanatban azonban az ismeretlen eltűnt. A monda szerint a földöntúli lény nem volt más, mint maga a Szűzanya.
1841-ben egy szép júliusi estén két vándor , egy szerzetes s egy világi, ugyanazon uton mentek mint 600 évvel azelőtt gyakran Sz. Zita. Észrevéve egy kápolnát e felírással: „Sancta Zita, ora pro nobis”, azaz: „Szent Zita, imádkozzál érettünk!” letérdeltek és e szent leányzóhoz imádkoztak. Midőn felkeltek, egy falusi leánykát láttak maguk előtt, ki a közeli forrásból vizet merített. »Íme Szent Zita forrása, mondá nekik; e víz mindennemű betegséget meggyógyít, mivel Szent Zita a zarándokútról visszatérve, eme forrásból ivott s ott találkozott a Szűzanyával, aki haza kísérte; Zita nagy szentünk s védő angyalunk. Az emberek minden nap szentmisére gyűlnek, melyet e helyen tartanak meg tiszteletére. « Ezt mondva a leány tovább ment, szép hangon énekelve Szt. Zitáról szóló dalokat s örvendve, hogy szeretett védőszentjéről, Szt. Zitáról valamit elmondhatott.
Isten szolgálója, Szt. Zita, mint egy középkori író mondja, az istentiszteletre felment minden szombaton a Szt. Angyal hegyére, hol hat mérföldnyire Lukkától, a Serchius folyó közelében egy templom áll. Semmi sem tarthatta vissza e szombati zarándoklástól. Egyszer történt, hogy hosszabb ideig lévén otthon munkával elfoglalva, már esteledett, midőn a házból távozott. Alig ért Lukkától egy mérföldnyire, már teljesen sötét volt; épp arra száguldott valami lovag, ki észrevéve Zitát, így szólt: »Van-e eszed, hogy éjnek idején ily utakon jársz? Nem tudod-e, hogy könnyen valamely mélységbe eshetnél?« Zita erre a következőképp felelt: »Lovagolj csak nyugodtan tovább, én Jézus Krisztus oltalma alatt szerencsésen jutok el célomhoz.« A lovag tovább lovagolt. Midőn Szt. Angyal templomához ért, nagyot csodálkozott, látva Zitát a templom ajtaja mellett térdelni s buzgón imádkozni. Mindjárt felismeré, hogy ez csak csoda lehet, mert Zita rendes lépéssel menve, előbb érkezett oda, mint ő, holott ő nagy sebességgel lovagolt. Mély tisztelettel szólt erre Zitához: »Oh szent leányzó, hogy történhetett, hogy te előbb érkeztél e helyre, mint én?« » Amint Istennek tetszett, úgy történt,« felelé szelíden a leányka.
Történt pedig máskor, hogy nagy pompával tartották meg Mária Magdolna ünnepét Cerbaye templomában, Piza város mellett, tíz olasz mérföldnyire Lukkától. Piza s Lukka város között akkortájt nagy háború folyt, úgy hogy senki sem mert Lukkából Cerbayébe menni, hogy ne legyen támadásoknak kitéve. Zita, ki különös tiszteletet tanúsított a nagy bűnbánó Szent iránt, nem törődve a veszedelemmel, estefelé elindult Lukkából gyertyát vivén magával, hogy azt a templomban felajánlja. Már éj volt, midőn Cerbayébe érkezett s a templomot zárva találta. Letérdelt tehát a templom ajtaja előtt s imádkozott. Eközben fáradsága következtében elaludt. Iszonyú vihar keletkezett, rémítően süvített a szél, az eső zuhogott, mennydörgött, villámlott – s íme Zita mélyen alszik. Alig virradt, Zita felébred, köröskörül nagy víz- és sártócsát lát, ruhájára néz, hogy nem ázott-e át, de egyetlen szála sem nedves s a gyertya, melyet meggyújtva tartott a kezében, csodás fénnyel ég. A templom ajtaja feltárul s Zita az égő gyertyával a templomba megy s a legméltóságosabb Oltáriszentség előtt térdre borulva, bensőséges áhítattal imádkozik. Rövid idő múlva bejött a pap s a nép is gyülekezett. Csodálkozva vette észre, hogy a templom nyitva áll, holott nála volt a kulcsa; meglátva a leányzót az oltár előtt, kérdést intézett hozzá, mily módon jött be. Zita elpirulva felelé, hogy a templom ajtaja magától tárult fel. Felismeré a pap, hogy az Úr valószínűleg csodát mivelt, megjutalmazván ekkép Zita erényét s hitét.
Zita urának gyermekeit felneveli.
Csodaadományai
A gyermek a szülők legdrágább kincse. A legnagyobb szeretetük, tisztességük, reményük s legtöbbnyire öregségük támasza is. A jó nevelésben részesült gyermek nemcsak a szülő öröme, hanem a haza s a társadalom büszkesége is. A gyermek nevelésére, értéke folytán, a legnagyobb gondot kell fordítani s csak jóravaló, becsületes és istenfélő kezekre bízni. Fatinelli úr gyermekeit Isten nevében akarván felnevelni, senkit sem talált annyira érdemesnek erre, mint éppen Zitát. Ő reá bízta tehát gyermekeit, meg lévén győződve, hogy Zita nemcsak szóval, hanem tettel is példaképül fog szolgálni nekik s megmutatja az utat, melyen életükön át menniök kell. Midőn Fatinelli úr Zita előtt kifejezte kérését s óhaját, Zita megijedt az új kötelességtől, mert felismerte, hogy nagy felelősség fog reá hárulni, tudván, hogy a Fatellini-család gyermekei, mint gazdag és tisztelt ház örökösei, egykor nagy befolyást gyakorolnak Lukka város lakosaira, életüknek tehát példa gyanánt kel szolgálnia. Zita nem volt művelt a világ mértéke szerint, de ismerte jól a mi Urunk Jézus Krisztus tanítását, mely egyedül teszi erényessé s szerencséssé az embert. – Elvezette a gyermekeket először is a templomba s velük együtt letérdelt Krisztus Urunk oltára előtt s a z isteni tanító oltalmába ajánlotta őket, később is naponta forrón fohászkodott értük. Megtanította a gyermekeket a Miatyánkra s a szent hit igazságaira. De legmélyebben azt az igazságot ojtotta szívükbe, hogy Isten mindenütt jelen van, mindent lát, mindentudó, mindenható, tehát a hazugság megvetendő. Ifju szívükbe ojtotta a szelídséget, a tisztaság erényét, a szülők iránt való szeretetet s tiszteletet és a szegények irányt való szánalmat s könyörületet. E tanok annál mélyebben gyökeret vertek az ifju szívekben, mivel Zita példaképül szolgált nekik, tiszta tükör gyanánt állva előttük. Tartózkodott minden oly dologtól, mely esetleg kárára lett volna a gyermekeknek, fél ugyanis az Úr iszonyú fenyegetésétől: Jaj annak, aki megbotránkoztat egyet e kisdedek közül, jobb volna neki ha malomkő köttetnék a nyakába s tengerbe dobatnék. A Fatinelli-család látva gyermekeit növekedni s gyarapodni nem csak testben, hanem lélekben is, amit főképp Zita jó befolyása eredményezett, elhatározták, hogy az egész háztartást Zitára bízzák. Zita tudta, hogy ezen új munkakör által nemcsak több dolog hárul reája, hanem sok kellemetlensége is lesz a cselédséggel, mindezek ellenére mégis alávetette magát urasága óhajának, mert Jézus iránti szeretetből szívesen vett magára akármilyen terhet. Legnagyobb gondot fordított a házirendre, tisztaságra s takarékosságra. A család mindjobban megkedvelte s tisztelte s nem tudott eleget csodálkozni Zita ügyességén s háziasságán, amellyel mindent remekül beosztott, úgy, hogy minden virágzott és gyarapodott. Amellett, hogy a gazdaságra ügyelt, nem feledkezett meg a szegényekről sem. Minden keresetét, minden ajándékát a szegényeknek adományozta. Nem gondolt soha díszre, piperére, megelégedett szegény ruhájával, fő törekvése az volt, hogy tisztán és rendesen járjon. Némelykor saját ebédjével takarékoskodott, hogy valamit nyújthasson a koldusnak is. Szegénységben sok ínséget és nyomort enyhített, bár nem adhatott sokat. Az igazi emberszeretet kimeríthetetlen a jóságban és könyörületben. Idővel több és több nyomorék és koldus özönlött hozzá kérve segítségét. Zita hamar belátta, hogy nem képes ennyi könyörgésnek eleget tenni; de ekkor jó gondolata támadt. Annyi morzsa, annyi ételmaradék halmozódik feé oly gazdag háznál, mint a Fatinelli-családé volt, hogy e maradékokkal nem egy szűkölködőn lehetett volna segíteni. Urasága beleegyezésével tehát Zita minden apró morzsát összeszedett s mily öröm töltötte el szívét, mikor e csekélységgel képes volt némely szegénynek sivár helyzetén segíteni. Zita mindent félre tett, főleg elhasznált, kijavított, megfoltozott ruhaneműt s ezen ruhadarabokból nem egy koldus nyert öltözetet. Ily önfeláldozó felebaráti szeretet hogyan is ne nyerte volna meg Urunk Istenünk tetszését? Jutalmul megáldá Zita adományait, úgy, hogy a ruhadarabok száma csodásan növekedett annyira, hogy számtalan családot ruházhatott fel, -- így mondják Zita életrajzának írói. Gyakran mutatta az Úr, mennyire kedves előtte az alamizsna, melyet Zita a szegényeknek nyújtott. A családbeliek látva s tudva azt, hogy Zita tulajdonuknak mennyire gondját viseli s hogy az alamizsnát a szegényeknek adja, vagy a sajátjából, vagy pedig a megtakarított maradékból és hulladékból, hálából és elismerésből azon voltak, hogy Zita szebben öltözködjék s jobban táplálkozzék. Másrészt nem akarták, hogy a nép előtt beszéd tárgyává váljanak kapzsiság, fösvénység miatt. Úgy érezték, hogy rossz fényt vet családjukra, ha Zita annyi munka, fáradság s takarékosság mellett oly egyszerűen majdnem szegényesen jár. De Zita állhatatos maradt s nem változtatott életmódján.
Egyszer történt, hogy Zita kötényébe söpörve szerény ebédjének maradékait s az urasági asztal hulladékait, egy szegény családhoz ment. Útközben találkozik Fatinelli úrral s ez türelmetlenül rászól: Hová mégy? Mit viszesz itt megint? Erre Zita elpirulva feltárja kötényét – s íme, csodák csodája Fatinelli úr nem hisz a szemeinek -- a kötény tele van szebbnél-szebb virágokkal. Zita is észreveszi e csodát és forró hálát küld az ég Urához. Fatinelli úr szégyenkezve távozott. Zita pedig tovább ment virágaival szegényeihez, a virágok kezében megint kenyérré változtak. Uj csodát mívelt az Úr Zita kedvéért – akkor is, amikor nagy éhség uralkodott Olaszországban. Az éhínségesek száma napról napra nőtt, a sápadt, kiéhezett, csontvázzá aszott emberek tömegesen kóboroltak a város utcáin, egy darab kenyérért koldulva. Majdnem naponta haltak meg emberek éhség következtében. Zita ezt látva, nem tarthatta vissza könnyeit, de mindenhol nem segíthetett. Saját maga száraz kenyéren élt, többi táplálékát mind az éhezőknek adta, kik naponta szép számban látogatták meg. Egy napon, mikor mindent elosztott, egy szegény, sápadt arcú, kiéhezett asszony közeledik feléje. Anya s gyermekek keserves szavakkal kérnek tőle legalább pár morzsát. Könnybe lábadtak Zita szemei, -- semmije sincs, amivel e rémítő nyomort enyhíteni tudná. Félre néz s nem messze tőle egy babbal telt láda áll, melyből egy pár maréknyival e szegény családon segítve lenne. Azonban nem kérheti uraságának beleegyezését, mivel az éppen eltávozott hazulról, s még hozzá ismeretlen helyre. Soká habozik, jósága küzd kötelességtudásával és becsületességével, mellyel a reábízottaknak gondját viseli. Szokáshoz híven forrón fohászkodik az Úrhoz, kérve Őt, hogy a jó utat mutassa meg s pár pillanat múlva biztos kézzel nyúl a bab után s örömmel nyújtja a szűkölködőknek. Még nem zárta be a ládát, midőn több szegény éhező veszi körül s esdekelve nyújtja feléje kezét. Zita most már gondolkozás nélkül ad a babból. A szegények eltávozása után, Zita becsukja a majdnem üres ládát. Mégis furdalja a lelkiismeret, talán rosszul cselekedett, talán mégsem lett volna szabad annyit elosztania. Ily gondolatok közben értesül, hogy Fatinelli úr azon babot néhány perc előtt eladta volt. Zita szívverés majdnem megállt, de forrón Istenhez fohászkodott erős hittel indult a kamrába – feltárja a láda fedelét s íme: szép egészséges babbal van színültig tele.
Karácsony szent estéjén Zita különös kegyként azt kérte jótevőitől, hogy az egész éjszakát Szt. Frigyes templomában tölthesse, hogy ott az angyalokkal s pásztorokkal együtt forró imádságban imádhassa az isteni Kisdedet. Megkapta az engedélyt s épp el akart indulni, könnyen, s szegényesen felöltözve, mint rendes szokása volt. Meglátva azt Fatinelli úr, megállítás s kérdé: »Hogy tudsz ily könnyen öltözködve a templomba menni ily zord időben, mikor mi még a kandalló mellet is fázunk? «
De megtudta, hogy Zitának nincs melegebb ruhája s így szólt mosolyogva: » Nesze az én kabátom, öltsd fel, de vigyázz is rá, hogy sértetlenül visszakaphassam. « A leányzó örömmel telt szívvel indult útnak: A templom ajtaja előtt egy szegény s hidegtől didergő koldus feküdt. » Mi baj barátom? « kérdé Zita. A koldus néma maradt, csak kezével mutatott Zita öltönyére. » Itt van a kabát « szólt Zita, » melegedjél fel benne, de istentisztelet után add ismét vissza « Ezzel a templomba lépett, leborult az isteni Kisded oltára előtt, mélyen s forrón imádkozva, köszönté az újszülött Megváltót. Már vége volt a szent misének, lassan kiürült a templom s Zita még mindig az oltár előtt térdelt. Végre ő is kimegy, körülnéz, de a koldust nem látja sehol. Nagyon megijedt és szomorúan ment haza. Persze az úr szigorúan korholta, mondá néki, nem tetszhetik az Úr Istennek oly alamizsna, melyet másnak a tulajdonából adunk. Zita csendesen elviselte a szidalmat, mert vétkesnek érezte magát s hőn fohászkodott az Úr Jézushoz, kinek szeretetéért cselekedte ez irgalmasságot, hogy csillapítsa Fatinelli úr haragját- Délre járt már az idő, mikor a ház ajtaján kopogott valaki, s íme általános meglepetésre, a koldus jön be s visszaadja Zitának a kölcsönzött köpenyt. Mily nagy volt e szegény leányzó öröme, mondanunk sem kell.
Hogy lelki alamizsnával is szolgálhasson a szegényeknek gyakran illő, jó tanácsokkal s intésekkel is ellátta őket Zita, mondván: » Ne veszítsétek el a szenvedés érdemét hiábavaló panasszal. Legyetek erősek s férfiasak, szeretteim az Úrban. Türelem! Még néhány nap s boldogok lesztek a mennyek országában. Nézzetek az Úr Jézus Krisztusra, mily szegény volt ő, nem volt hová lehajtania a fejét, -- legyetek hát szeretetére méltók. «
Már maga Zita látása megörvendeztette a szegényeket és szűkölködőket. S mily szerényen járt, alig volt valamire való ruhája, mindent, amit csak nélkülözhetett, minden ajándékot, amit néha kapott, a szegények közt osztott szét. S ha már nem volt mit adnia, oly forrón könyörgött uránál s úrnőjénél, hogy nem tagadhatták meg soha kérését. Mennyi jót mívelt e szolgáló leány, mennyi könnyet törült le, mennyi szűkölködőt ruházott fel, mennyi éhezőt táplált s mennyi szomorút örvendeztetett meg! Ki tudja ezt megszámlálni? De megszámlálta az, ki az Isten iránt való szeretetből nyújtott pohár vizet nem hagyja jutalmazatlanul.
(Folytatjuk)
Írta: Riedl Kázmér S.J., lengyelből fordította: Hampel Paula
